Domokos Mátyás: Kardos G. György (1925-1997)

Különös életpálya az övé, a rendhagyó írósorsokban bővelkedő magyar irodalomban nem szokatlan jelenség. „A világ, amelybe belecsöppentem, szűk udvari bérlakás volt a Király utcában” – így jellemezte egyik önéletrajzában azt a terézvárosi kispolgári környezetet, amelyben felnőtt. Apai ágon asszimiláns zsidók voltak a felmenői, dédapja Kossuth zászlaja alatt harcolt 1848-ban, nagyapja, dr. Kardos Sándor egészségügyi tanácsos, Nógrád és Hont megye tiszteletbeli tiszti főorvosa volt, s apja is orvosnak készült. „El is végzett két szemesztert, ámde beleszeretett a némafilmek hajdani csillagába, Lenkeffy Icába, és novellákat írt hozzá – idézi meg apja emlékét az író. – A novelláktól egyenes út vezetett az újságírásig. Közben kitört a világháború, apám fiatalon vonult be katonának, megsebesült – élete végéig bicegve járt, lábszárcsontjában megakadt egy golyó -, s mint hadnagy szerelt le, két signum laudisszal és még egy csomó más kitüntetéssel.” Az Esti Kurír munkatársaként „üres óráiban színházi öltözőkben üldögélt, és gyűjtötte az anyagot Függöny mögött című napi pletykarovatához... szeretett bizonyos magyar katonatiszti tartásban tetszelegni. A hadirokkant státus, a számos kitüntetés és íróasztalán Károly király dedikált fényképe2 persze nem védte meg őt attól, hogy a második világháború végén ne internálják származása miatt: Buchenwaldba deportálták, s ott is halt meg. „Anyámat mintha Szomaházy István – a Mesék az írógépről szerzője – találta volna ki”: ügyvédi irodákban dolgozott gépírónőként, és – ábrándozott.

Kardos G. Györgynek az irodalommal kapcsolatos „ábrándjai” a kora kamaszkorban kezdtek szövődni, s ősi magyar szokás szerint (rossz) verseket kezdett írni, amelyeket később azokban az irodalmi körökben, ahová tartozónak szerette volna tudni magát, elismerésre szomjasan mutogatott mindenkinek: többek között Bálint Györgynek és az Erőltetett menet és a Razglednicák majdani költőjének, abban a pillanatban, amikor Radnóti Miklós éppen borotválkozott, a várost pedig éppen megszállták a németek. Az ifjú költőjelölt mentorával, a Nyugat harmadik nemzedékének későbbi klasszikusával együtt az irodalom világa helyett hamarosan munkatábora került, a bori rézbányákba, a szerbiai hegyek közé. 1944 őszén Tito partizánjai szabadították fel, Kardos G. György pedig elindult (volna) hazafelé, hogy végre szabadon az irodalomnak éljen – s egyre távolabb került Magyarországtól: Bulgárián át a Közel-Keletre, Palesztinába (ennek a különös odisszeának egyik epizódját örökítette meg később a Szeretni kell Théophile Gautier-t című remek elbeszélésében), és testközelből élte meg azokat az eseményeket, amelyek során megszületett Izrael állama. Nyolc évig volt távol Magyarországtól, 1952-ben tért haza, ahol írás helyett az első időkben egy építkezésen dolgozott mint kőműves segéd, majd vidékre került, s a győri színházban volt dramaturg. Később a Kisalföld című megyei napilap munkatársa, aztán Pesten, hosszú éveken át a Fővárosi Operettszínház külső, bedolgozó – a szakmai bennfentesek nyelvén szólva – „néger” munkatársa, aki a színházban, eszpresszókban, a Hungária kávéházban folyton izraeli élményeiről és fantasztikus kalandjairól mesélt népes hallgatóságának, akik egyre szkeptikusabban figyelték történeteinek minduntalan visszatérő refrénjét: ezt egyszer majd megírom regényben is.

S megírta, amikor senki se hitt már benne. A hatvanas évek második felében készült el a regény kézirata, s esztétikai értékeire, az irodalom világában teljességgel ismeretlen szerző tehetségének jelentőségére érdekes módon egy népszerű bestseller író hívta fel Kardos G. György névrokonának, a Magvető akkori igazgatójának a figyelmét. A kortárs magyar irodalom egyik legnagyobb, nemes sikerét kiváltó regény, amelyet később számos idegen nyelvre is lefordítottak, az Avraham Bogatir hét napja 1968-ban jelent meg, amelyet 1971-ben követett a folytatás: Hová tűntek a katonák?, majd 1977-ben a trilógiává terebélyesedett munka zárókötete, A történet vége.  Jó másfél évtizeddel később látott napvilágot az első olyan regénye, amely hazai élményeinek, az ötvenes évek első felében a győri színház dramaturgjaként szerzett tapasztalatainak köszönheti létét (Jutalomjáték, 1993). 1996-ban Ez is én vagyok címmel adta ki az Élet és Irodalom publicistájaként írott cikkeit és karcolatait.

AVRAHAM BOGATIR HÉT NAPJA

A jövendő irodalomtörténet-írása, amikor megfesti majd Kardos G. György írói útjának, életszemléletének és világnézetének a színképét, aligha juthat más eredményre, mint amit az író önjellemzésül maga mondott egy interjúban a számára kívánatos emberi társadalommal kapcsolatos vágyairól és álmairól: „Jobban nem akarok élni, minek. Inkább úgy mondanám: humánus társadalomban szeretném leélni az éveimet. Úgy, hogy ha véleményem van valamiről, ne kelljen mérlegelni, elmondhatom-e, mit mondhatok el belőle. Olyan társadalmat szeretnék, ahol nincs lelki terror, tehát nem áldemokrácia uralkodik. S ahol nem kell szégyellni, ha valaki baloldali. Mert én az voltam, vagyok, az is maradok. Erről nem lehet lemondani.”

Megvilágító erejű önvallomás ez, mert a humánus emberi társadalom iránti természetes – mondhatni: velünk született – vágyakozás és az emberiesség írott és íratlan törvényeivel mit sem törődő, rideg történelmi valóság összeütközésének a feszültsége inspirálta Kardos G. György regényeit is, köztük az Avraham Bogatir hét napját, amely címszereplőjének a Palesztina földjére még az első világháború előtt kivándorolt harkovi orosz zsidó földműves hét napjának a történetében 20. századian modern realista regénytechnikával jeleníti meg, hogyan s milyen apokaliptikus események közepette ölt testet az Ige, s valósul meg az Erec, vagyis az Ígéret földén az ősi, mítoszi álom: Izrael állama, amelyben a több mint ötezer éve diaszpórában élő, hontalan zsidóság ősei földjén újból otthonra találhat.

A regénybeli főszereplő hét napjának az emberi történelem egyik alapmondája a hangszekrénye. Rejtetten jelenvaló módon ennek a Biblia-béli, ószövetségi isteni ígéretnek a hite, regényének eufóriája és megvalósulásának emberi sorsokba vágó diszharmóniája hangszereli a regény minden egyes epizódját, a klasszikus szövésű elbeszélések örök jelen idejében, ami ennek a látszólag távoli eseménynek, mindene gyes fordulatát közvetlenül átélhető tapasztalati valóságként osztja meg az olvasóval, mintha ő is részese volna, résztvevője e hét nap eseményeinek. De a regény történetében, egy spanyol filozófus, Ortega Y Gasset megfogalmazásával élve, „nem a cselekmény izgalma a valóban drága eledel”, nem az a véres történelmi színjáték, amelynek során a hajdani brit mandátum, Palesztina burkában megszületik az új zsidó állam, „hanem az emberi lelkek mikroszkopikus elemzése.”

Mindenekelőtt: a Beér Tuvia-i telepes, Avraham Bogatir portréja. „Avraham az emberek között gyémánt, aki sorsa rázúduló sziklái sem bírtak porrá zúzni” – jellemzi őt mindjárt a regény elején az elbeszélő, akinek a történetében nemcsak a sorsát folytonosan szétzúzással fenyegető sziklaomlásnak lehetünk tanúi, hanem annak is, hogyan viseli el ezeket a szüntelen megpróbáltatásokat sorsa szülte humorral, nemegyszer akasztófahumorral ez a sok mindent megélt öreg paraszt, aki persze álmában sem gondol arra, hogy őt az átélt sorscsapások gyémánttá edzették volna. „Ördögöt vagyok jó. Egyszerű, öreg orosz zsidó vagyok” – hárít el magától minden elismerést és dicséretet. Minden, amit átélt: az évtizedeken át napról napra végzett paraszti munka sziszifuszi erőfeszítései a sziklás palesztin talajon, az őt körülvevő, jóformán elviselhetetlen családi légkör – egyik fia, Giora meghalt a második világháborúban, a másik, Dan megőrült, felesége, az örökké nyűgös Malka, aki semmit sem ért meg Bogatir lényéből, és „a sírba viszi”örökös zsörtölődéseivel, vagy lánya, Rina, aki már az új nemzedék álmait élő zsabre, vagyis már izraeli bennszülött, akinek szintén nincs sok köze apja belső világához -, továbbá a településen együtt élő zsidók,a rabok és fellahok perpatvarai, amelyeknek egyre fenyegetőbb kontúrokat ad az idők méhében érlelődő és a különböző terrorszervezetek tevékenysége következtében mindenkit sújtó változás, arról győzik meg Avraham Bogatirt, hogy a Prédikátor könyvében van leginkább megírva az emberi világ eseményeire vonatkozó végső igazság. Mint saját élettapasztalatának a foglalatát olvassa föl péntek este a Tórából ezt a részt családjának, amely megadó unalommal, „még ezt is el kell viselni” arckifejezéssel hallgatja a próféciát: „Hiábavalóságok hiábavalósága, minden hiábavaló. Mi haszna az embernek minden munkájából, melyet végez a nap alatt?... Irtózatosak a dolgok, az ember nem tudja elmondani, nem képes belátni a szem, fülünk nem győzi befogadni mind. Ami volt egyszer, újra lesz, s mi már megtörtént, az következik ismét, és nincsen semmi új a nap alatt. Nincsen emléke sem az elsőknek, és ránk sem emlékeznek majd, akik utolsók leszünk. Én, a Prédikátor, Izrael királya voltam Jeruzsálemben, s szívemet arra adtam, hogy elmélyüljek a tudásban és mindabban, ami történik az ég alatt. Nehéz feladat ez, melyet Istenünk az emberekre rótt, hogy választ adjanak rá. Mindent megismertem, ami történt eddig az ég alatt, és íme: minden hiábavaló és irtózatos...”

Nyilvánvalóan hiábavaló az is, ami ennek a regényben ábrázolt hét napnak a történetét elindítja: az első éjszakán beront egy fegyveres kölyök Bogatir házába: a fiú a zsidó földalatti szervezet, az écel tagja, s a házigazda, bár helyteleníti a szervezet működését s főleg a módszereit, mely ugyanúgy a „szemet szemért” elvén alapszik, mint az arab vagy az angol f3egyveres szervezeteké, mégis elrejti Davidot, s ottlétét a szomszédok és a település lakói előtt azzal próbálja igazolni, hogy a munkaközvetítő küldte hozzá a fiút. A gazdát „sajátos érzékenysége az emberi sorsok iránt” arra ösztönzi, hogy felutazzon Jeruzsálembe, és hírt vigyen David apjának a fiáról, akiről időközben kiderül az is, hogy nemcsak az angol katonai rendőrség üldözi, de saját társai is, mert egy angol rendőrőrsön való rajtaütés során nem tudta végrehajtani a személyére kiszabott feladatot (csütörtököt mondott a fegyvere). S most akár az angolok, akár a zsidó terroristák kerítik kézre – halál fia. „Az egész világ egy ilyen kisfiúra vadászik. Mi lesz ezzel a szerencsétlen, szomorú kis bóherrel? És miért kell nekem minderről tudnom, te jó isten – gondolja magában Avraham -, most itt van rajtam ez a teher, amikor úgyis tele vagyok rakva, mint egy teve...”

Avraham Bogatir egyébként időnként, nagy ritkán, fel szokott utazni Jeruzsálembe, mert egyhangú életében ez az egyetlen rendkívüli esemény, melytől azt reméli, hogy egyszer történni fog valamilyen csoda, aminek ő is részese lesz, mintegy kárpótlást kapva ily módon az elszenvedett sebekért, amelyeket sorsa rázúduló sziklái ütnek minduntalan az életén. S az utazás megszokott ürügyéhez, hogy tudniillik egy szecskavágó gépet kell vásárolnia, amelyre évek óta alkuszik már, noha ő is, a kereskedő is pontosan tudja, hogy nem fogja soha megvásárolni most ez az új, humánus indíték is társul. Az Avraham lépéseit kísérő balsors természetesen most is a nyomába szegődik. Lekési a település teherautóját, amelynek sofőrje megígérte, hogy elviszi a városba, s ezáltal az útiköltséget is megspórolhatja, az autóbusz utasait viszont a mind gyakoribb terrorista akciók miatt az angol hatóságok igazoltatják, s Avrahamot, aki a nagy sietségben otthon felejtette az okmányait, letartóztatják. Egy ismerős arab nyomozó kiszabadítja. Felkeresi David apját, ahol azonban kapcsolatba lép vele az Écel, elkísérik a terroristák földalatti parancsnokságára, ahol tettének a motívumai felől faggatják, mert „aki segít bennünket, az egyetért velünk. Nem így van?” – kérdi tőle a parancsnok. „Nem! – kiáltja Avraham.” S kirobban egy éles és félelmetes vita, amelyben mind a két fél kendőzetlenül a másik arcába vágja a maga igazát, s amelyből már akkor, 1947-ben kibomlik a majdani – a mai – Izrael humánus eszközökkel megoldhatatlannak tetsző emberi, társadalmi és történelmi problémája: „... végezze a piszkos munkát ez a nacionalista söpredék, kockáztassák ők az életüket – üvölti Menahem, a terroristák parancsnoka, akinek a valóságos történelmi modellje minden valószínűség szerint maga Begin -, ti majd vásároltok még ötszáz dunám földet, sírtok még tíz bevándorlási engedélyt, és azt hiszitek, hogy ezzel egy lépéssel közelebb került a „jiddise medine”, a zsidó állam.” S Avraham válasza, ellenérve pontosan az, amivel a terroristák s az erőszakos megoldások elvakultjai máig nem akarnak szembesülni. „Itt, ezen a földön is, itt, itt, a palesztinai mandátum határain belül ötszázezer zsidó mellett több mint másfél millió arab él. Velük mi lesz? Kiirtjátok mind?Vagy e3gyszerűen rabszolgaként tartjuk őket?”

A hét nap történetének minden tekintetben gyújtópontja ez a jeruzsálemi látogatás, mert ennek során kap az olvasó életteljes bepillantást az akkori palesztin s a mindenkori közel-keleti fantasztikus emberi faunába a világ minden tájáról idesereglett, idemenekült, idekényszerült emberi sorsokon keresztül, azoknak a révén, akikkel útközben Avraham összeakad, majd Jeruzsálemben egy-két nap alatt – folytonos zaklatások közepette s kijárási tilalmaktól korlátozva – találkozik. Az ottani élet igazi csodája, amit Bogatir szüntelenül keres, de nem vesz észre, mert számára ez természetes, éppen ez. Amit a regény egyik első méltatója,Veres Péter így foglalt össze: „A diaszpóra szétzilál és összekever egy népet. Hányféle hatást kell felszívniuk és ellenhatást kell kitermelniük a mindig sebzetten éber idegvégződéseknek. És ez most itt, ebben az új Izraelben, mind együtt van.” S itt van, itt szólal meg Jeruzsálemben Avraham Bogatir rideg életének elfojtott lírája is, amikor összetalálkozik valahai honfitársnőjével, és felsétálnak a Scopus-hegyre, s miközben nézik a város eléjük táruló mesebeli arcát, Avram- Abram Jakubovics-Krilov versét szavalja oroszul, az asszony pedig párizsi emigránséveiről mesél, majd elhatározzák, hogy este elmennek együtt egy Bernstein-koncertre. Ebből azonban az időközben elrendelt kijárási tilalom miatt nem lesz semmi. Avraham elindul hazafelé Jankllal, a Beér Tuvia-i sofőrrel, akivel a városban akad össze, s erről a kezdetben ellenszenvesnek tűnő, a parasztokról csak megvetéssel beszélő sofőrről útközben kiderül, hogy lényegében ugyanúgy gondolkodik a helyzetről, mint Avraham. „Az arabokkal mit akarsz csinálni? – idéz föl egy régi beszélgetést egy fanatikussal. – Betelepítjük az arab országok zsidóságát, a helyükre pedig mehetnek az itteni arabok. Az szép kis világ lesz – mondom neki -, majd te mégy oda elmagyarázni: No, Mahmud, itt éltél ezer évig, most menj szépen rabszolgának Jemenbe. A bátyádat Irakba küldjük, az apádat Egyiptomba.”

Kardos G. György, a vérbeli regényíró drámai erővel mutatja meg minden dolog és jelenség színét és fonákját e hét nap történetében. Azt is, ami az úgynevezett „emberi tényezőben” egyszerre felemelő és reménytelenül szomorú. Miért rejtette el Avraham Davidot, vállalva tettének veszedelmes és kikerülhetetlen következményeit? Miért tette, ha elítéli a terroristákat, s az a legmélyebb meggyőződése, hogy minden hiábavaló. Azért, mert „az adott pillanatban – írta a könyvről megjelenése idején egy másik méltatója, Rónay György, akinek hajdan a verseit mutogatta a regényíró – nem a veszélyt latolgatta, hanem az embert látta, kin segíteni kell. A szót senki nem mondja ki. emberségből... Ezek az emberek váratlanul útvesztőbe kerültek; egyetlen fonaluk van a labirintusban: az emberségük. Akár az angolok, alázzák meg őket, akár az Écel fenyeget. Nyers, darabos, mély, epikus méretű emberség. Trágyaszagú, szitkozódó, szemérmes, megrendítő.” S a regényíró mindezt nem magyarázza, hanem ábrázolja. Őt ugyanis nem a történelmi körképfestők ambíciója fűti: őt az érdekli elsősorban, hogy az emberek hogyan viselkednek a „minden hiábavaló” történelmi örvényében. A humánus megértés és a fanatikus vakság váltólázában. Ha saját eljárásának az indítékai felől faggatják, Avraham rendszerint a híres harkovi csodarabbi, Séjele Fis kérdésével válaszol: „Mi a különbség a gójok Újszövetsége és a zsidók Ószövetsége között?... A gójok prófétája azt mondta: szeresd a te ellenségedet. A mi Tóránkban pedig ez áll: ha éhes a te ellenséged, adj neki enni, ha szomjas, adj neki inni.” A fanatikus jemenita zsidók szerint viszont „Izrael népén kívül minden nép alávaló, úgy élnek a népek, mint a disznók, víz van a fejükben, ostobák... S már előre nevetgéltek rajta, hogy ha megjön a Messiás, milyen csúnyán bánik majd a gójokkal. Mert azt mindenki tudja, hogy nincs más igaz nép, csakis Izrael népe.” S ennek a gyermekded meggyőződésnek a tükörképeként a Jeruzsálem felé tartó buszon, amikor a britek átkutatják az utasokat, mindenki a zsidókat okolja minden kellemetlenségért. A Bogatir „háta mögött ülő efendi felháborodottan magyarázza, hogy a bordélyházak taksái is a zsidók miatt emelkednek.”

Szophoklész szállóigeszerű mondása értelmében „nincs csudálatosabb az embernél” – ennek a hét napnak a története, amellett, hogy szinte kimeríthetetlenül gazdag tablóját tartalmazza az emberi természet különböző arcainak, kimondatlanul is polemizál egy másik nevezetes regény, Voltaire Candide-jának életreceptjeivel. „Műveljük kertjeinket”, ajánlotta hősének példájával a felvilágosodás nagy szkeptikusa az emberi történelem 18. századi menetének esztelen vérzivataraitól és brutalitásaitól megcsömörlött olvasóinak. Avraham Bogatir sorsa és története mintha azt a regényírói meggyőződést fejezné ki, hogy nem lehet a történelem elől elbújni kertjeinkben. Amikor hazaérkezik Jeruzsálemből, és meghallja, hogy ez a település is elveszítette korábbi ártatlanságát, ugyanis minden ok nélkül megölték a települések a zsidókkal békességben élő arabok vezetőjét, tehát „az események szelleme rést tört magának az országutat szegélyező, sűrű fasoron, szabad földek fölött száll, s elkezdi rombolni a falu tömör kapcsolatait”, a katonai razziák pedig egymást érik, kimegy Daviddal a határba, hogy megmutasson, megtanítson neki valamit, ami kikezdhetetlen és örök emberi tevékenység: egy felejthetetlenül szép leírásban azt, hogyan kell szántani: „... a vasat belenyomja a földbe. Már ez a mozdulat tökéletes. E pillanatban a föld, az eke és a gazda szorosan egymáshoz tartozó, elválaszthatatlan egységet alkot. Ekkor a hátsó lyukas fogát cuppogva megszívja. Barak (Bogatir lova – D. M.) anélkül, hogy a gyeplőt meg kellene mozdítani, bebotorkál a barázdába. Avraham most egy fenségeset cuppog, hosszút, több részből állót, melynek a vége sem hal el, pici csettintgetésekben folytatódik. Barak elindul. A gazda megy  ló után, s a könnyedségtől, ahogy az ekét kormányozza, úgy látszik, mintha az egész táj a foltos, barna, izmos kar folytatása lenne, csuklójának egy mozdulatával akár fel is emelhetné a kertet, jobbra vagy balra fordíthatná. Közben cuppog, csettint, hurrog. Barak a füle mozgatásával jelzi, hogy mindent ért, és megy tisztességesen, jobb lába mindig a barázdában. Ez idáig is nagy dolog. David szuszog a figyelemtől, de amit ezután lát, attól egyenesen elkábul.

Avraham szántás közben a derekához támasztja az ekét, és kezét leveszi a szarvról. S miközben oldalával egyensúlyozva halad előre, előhalássza zsebéből a cigarettát, gyufát, kényelmesen rágyújt, s csak a sor végénél használja újra a kezét, hogy az ekét oldalra lendítse. Visszafelé ugyanígy tesz. Tarkóján összekulcsolja két kezét, az ekevas a porhanyós földben egyenesen húzza a sötétbarna vonalat, szerencsére nem akad egyetlen alattomos föld alatti gyökér sem, mely eltérítené útjából. Avraham tenyerével megigazítja haját, kigombolja ingét, nyújtózkodik ha volna nála könyv, talán még olvasna is. David egy lépéssel hátrébb botladozik, s a csodálattal teli bámészkodásban jobban kimerül, mint maga a gazda, aki a végén már úgy billegeti a derekához simuló ekét, mint egy hastáncos. Avraham befejezi a sort, a lovat a szekérhez vezeti, megköti, gyengéden megveregeti a lapockáját, s fejét cinkosan hozzáüti a ló kobakjához.

- Hát valahogy így kell – mondja szinte mentegetőzve Davisnak, s ekkor már nagyobb, mint az Écel valamennyi parancsnoka.”

A hét nap története azonban nem ezzel a Bibliába illő, paradicsomi idillel ér véget: egy váratlan s az egész településre kiterjedő razzia elől Bogatir a tyúkólba rejti Davidot, majd kilopja a narancsosba, hogy nyesse le a fákról a vadhajtásokat, ám amikor estefelé visszamegy a fiúért, hogy hazavigye, azt kell tapasztalnia, hogy David nincs sehol. Elment, elszökött: nyilván azért, hogy ne hozzon bajt a gazdára. A baj azonban jön anélkül is, egy rendőrségi terepjáró páncélos képében, „a vezetőfülke tetején golyószóró. Öt rendőr ugrik le, az egyik közülük tiszt. Egy pillanat múlva már láncban állnak az autó előtt, a két szélső néhány lépést tesz előre, fordított ék alakban indulnak, komor figyelemmel a szekér felé.”

Avraham Bogatir szekere felé, hogy beteljesüljön annak az embernek a tragikus sorsa, aki ugyan senkivel nem értett egyet, mégis szüntelenül arra kényszerült, hogy állást foglaljon egy humánus erkölcs késztetésére, és emberhez méltó módon cselekedjen is, dacolva egy mind embertelenebbé váló világ őrületeivel szemben.

A történelemben nagyon ritkán, jó, ha ezredévenként egyszer fordul elő, hogy a mítosz, mint Izrael állam esetében, leszáll az Ígéret földjére, és megvalósul, vértől iszamos, apokaliptikus körülmények között (de akkor sem úgy, ahogyan a fanatikus és együgyű jemenita zsidók hiszik, akik rendíthetetlenül hajtogatják, hogy „Izrael földjén minden volt, és minden lesz, kezdettől az idők végezetéig”). Mi teszi a regényíró számára elbeszélhetővé ezt az áttekinthetetlen kavargást, káoszt, ami értelmet ad, rendet szab a Prédikátor könyve szerint „hiábavaló és irtózatos” kavarodásnak: Kardos G. György regénye esetében az a szemlélet, amely nem azt kutatja elsősorban, hogy mi történt 1947 nyarán a majdani Izrael földjén, hanem hogy az emberek hogyan viselkedtek és hogyan viselték el ezeket a számukra sokszor felfoghatatlan eseményeket. Kardos G. György írói érdeklődésének középpontjában az ember áll, s ennek a szenvedélyes érdeklődésnek az okát, magyarázatát egy amszterdami filozófus: Spinoza fogalmazta meg a legpontosabban, aki azt mondta, hogy nem elszomorodni és nem háborogni, hanem megérteni kell az emberi világot. S egész írói munkássága azt mutatja, mert tudja, hogy nem az ítélkezésben, hanem a megértésben rejlik a megfellebbezhetetlen, minden korban és minden időkben érvényes írói ítélet.

Forrás: 7x7 híres mai magyar regény 109-119. Móra Könyvkiadó 1977.