Tarján Tamás: Hernádi Gyula (1926-2005)

Értelmiségi családban született, nagyapja orvos, apja főjegyző volt. A ma Szlovákiához tartozó Oroszvárról korán elkerült. Kisgyermekkorának színhelye Bezenye, majd meghatározó élményként Pannonhalma. Itt nagy hatást gyakorolt rá „a szerzetesek kastélya”. „... érdekes, ha az ember hazamegy felnőttként a gyermekkori környezetébe, minden úgy összehúzódik: az udvar, a kert, a szobák – írja utóbb -, de ez a kolostor, ez valahogyan megmaradt ugyanolyan óriásinak...” Mivel az oly nevezetessé lett pannonhalmi gimnázium akkor még nem működött, a győri bencések középiskolájában diákoskodott. Több paptanárára gondol hálával, Isten-élménye azonban radikálisan elszakadt a tételes vallásosságtól.

Gimnazistaként az öreg, megcsúnyult Szép Ilonkáról írta egyik irodalmi dolgozatát, korai jeleként annak, hogy irtózik a hagyományos realizmustól, az unalmas történetmondástól. Az írásbeli érettségin Adyról és Tóth Árpádról értekezett – bombarobbanások hangjai közepette, 1944-ben -: készülődött benne a költő, megszólalt az a lírai alaphang, amely epikai és drámai életművét is végigkíséri.

A háború utolsó hónapjaiban leventeként sorozták be. Megszökött; mint katonaszökevényt kapták el és hurcolták szovjet hadifogságba. Egy virágeldolgozó kolhozban dolgozott. A raktárban fölhalmozott többtonnányi rózsaszirom bódító illatával akarta megmérgezni magát – de ez a groteszk öngyilkossági kísérlete keményebb helytállásra tanította.

Hazatérése után közgazdaságtant, vegyészetet, bölcsészeti előadásokat is hallgatott, volt orvostanhallgató, ám mintegy húsz egyetemi félév alatt sem szerzett felsőfokú diplomát egyik helyen sem. 1949-től 1974-ig rengeteg munkahelyen megfordult, tervosztályokon, városszociológiai intézetben. Több mint húsz esztendeje írásaiból él.

1955/56-ban verssel, novellával indult a Csillag című folyóiratban. Oszlopos tagja lett a Belvárosi Kávéház művészkörének, Konrád György író, Csoóri Sándor költő, Jancsó Miklós filmrendező, B. Nagy László esztéta, Orosz János festő és mások társaságában. Jancsó Miklóssal testvéri kötelékű baráti szövetségben alkotnak évtizedek óta, majdnem valamennyi Jancsó-film – köztük az Oldás és kötés (1963), a Szegénylegények (1965), az Égi bárány (1970), a Szörnyek évadja (1986) – forgatókönyvét ő írta. Ez a műfaj a prózáján is nyomot hagyott.

Epikai munkásságát – az önéletrajzi motívumokat földolgozó, poétikus elbeszélésgyűjtemény, a Deszkakolostor (1959) után – értetlen támadások vették célba A péntek lépcsőin (1959) című regényének modernizmusa, egzisztencialista vonásai miatt. A hatvanas évek végétől a történelmi mozgásfolyamatok forradalmi és ellenforradalmi szakaszainak allegóriáival hívta föl magára a figyelmet (Sirokkó, 1969; Vörös rekviem, 1975), és hasonló modellálásra törekedett drámaírói indulásakor (Falanszter, 1972; Antikrisztus, 1973; Vérkeresztség, 1975; Csillagszóró, 1976; Királyi vadászat, 1976).

Később írói tevékenysége minden területén a különleges ötleteké, a szatirikus képzettársításoké, az utópisztikus és horrorisztikus paraboláké lett a vezérszerep. Összeforrott nevével a fantasztikum, az intellektuális krimi, az (ál)tudományos, szürrealisztikus szöveg, a paródia. Hasfelmetsző Jack, Drakula, Frankenstein, Fantomas lettek a hősei, kiadta a Jóslások könyvét (1992), folytatta Gárdonyi Géza klasszikus regényét (Egri csillagok háborúja, 1994).

Jancsó Miklóssal Franciaországban járván szerzett tudomást róla: a francia kormány áruba bocsátja a Maginot védelmi vonal szakaszait. Ez adta Az erőd (1971) ötletét. A háborús fanatizmus és cinizmus, a militáns személyiségtorzulás regényét Görögországban játszatja, ahol 1967 ás 1974 nyara közt totális katonai diktatúra működött.

AZ ERŐD

Sötétkék Porsche 907-es gépkocsiban két férfi autózik Görögország földjén. Kolhaus és Wagner, a két hivatásos katona agresszív figyelmességgel méregeti egymást. A rövid kérdések és válaszok úgy kattognak, int a gyorstüzelő fegyver. Zsoldos múltjuk megtanította őket az óvatosságra, a kíméletlen önvédelemre. Legutóbb Kongóban teljesítettek semmitől vissza nem riadó szolgálatot, ahol 1960 nyarán véres polgárháború robbant ki, s a gyarmati függőségtől nemrég szabadult országnak egy időben három kormánya is volt. Elkelt a bérért mért, cinikus katonai fanatizmus.

Mint akik fejben tesztlapot töltenek ki a másikról, kölcsönösen úgy szerzik és adagolják az információkat. Ezek nem pusztán tényekből, hanem meghökkentő, parabolisztikus mininovellákból is állanak. A három ízesülő történet az állat-, a madárvilágból vett rémisztő allegória. Valamennyi az erőszak törvényszerűségét nyomatékosítja, természet- és társadalomtudományi szókincsbe csomagolva. A biblikus lebegés, az ószövetségi motivika sem idegen e szürrealisztikus szövegrészektől: a háborúság testálódik, átöröklőik, hogy mindig korszerű (ál)arcot öltsön. „... a népet móresre kell tanítani – hangzik el -, hogy könnyebben vezethessünk. Különbeni s a modern háború célja a lakosság meghódítása. Ehhez pedig a terror a legmegfelelőbb fegyver.” 1970 körül járunk; a világ tele terrorral.

A két férfi a második világháborúban védelmi célokra épített Metaxas erődítményvonal egyik szakasza felé tart. A görög állam áruba bocsátotta a hadászatilag már szükségtelen szelvényeket. A regénynek a címben is megjelölt helyszínét az Elhagyott Erődöket Helyreállító és Hasznosító Társaság birtokolja és kezeli. A cég képviseletében Mrs. Nicharchos – Wagner szeretője – negyvennyolc órás hadijátékot szervez. A valódit élet- (és halál-)hűen szimuláló háborúban hatalmas, tizenötezer dolláros részvételi díjat befizető milliomosok próbálhatnak szerencsét. A különféle képzettségű – a katonáskodásban esetleg teljesen járatlan – játékosok, idősebbek és fiatalabbak, férfiak és nők hivatásos harcosokkal mérhetik össze erejüket. Az unatkozó, az erőszakra vágyó, a különlegeset kereső dúsgazdagok e vérfagyasztó és nevetséges mulatságában vár fontos szerep a két zsoldosra.

Azaz csak várna. A száguldó gépkocsi elé földgép kanyarodik egy mellékútról. Az ütközés elkerülhetetlen, a két tiszt szörnyethal.

A regény egynyolcadát kitevő első szövegegység végén Hernádi Gyula egyszerűen kiiktatja azokat az alakokat, akiket a tömör, villódzó – a filmforgatókönyvek, nyelvezetére emlékeztető – dialógusok nyomán főhősöknek hittünk. Ezzel a tartalmas fogással a háború átjárta létezés fatalizmusát szemlélteti. Ábrázolásmódja a hűvös, csupán a tényekre szorítkozó kívülállóé. Az írói részvétel, sőt részvét mégsem hiányzik. Közvetett, majdhogynem titkos jel utal rá. Az egyik madártörténet augusztus 23-ra datálódik. A hadijáték augusztus 24-én fog kezdődni. Augusztus 23. Hernádi Gyula születésnapja. A mesélő, akinek látszólag semmi köze az előadott modelltörténethez, ily módon mégiscsak beleírja magát a műbe. Jelen van, mint papírban a vízjel. Az egyes ember korának tőle látszólag tökéletesen idegen, messzi eseményei hatása alól sem vonhatja ki magát. Mindnyájan valamiképp részesei vagyunk qa világtörténésnek. A nagy gépezetet mintha a tőkeerő, az intellektus vagy a vakszerencse által monopolisztikus hatalmi helyzetbe került személyek irányítanák – pedig e sötét mechanizmus immár önjáró, magától gyorsuló. Működésének kérlelhetetlen logikájára a részletekben nincs magyarázat. A nyilvánvalóan megrendezett balesetre sem, melyet sem praktikusan, sem érzelmileg nem látunk indokoltnak Mrs. Nicharchos oldaláról. Az erőd az irracionalitás fennhatósága alatt áll.

A jelen idejű sodrású, kopáran érdekes második szövegegység a „technikailag a második világháború szintjén tartott” játék zsoldoscsapatát toborozza Hétpróbás gazemberek, képzett katonák, torz pszichéjű specialisták esnek át a kemény és sokoldalú vizsgán. Aki például képtelen egyre nagyobb sokkoló dózisok után már valószínűleg halálos áramütést mérni egy gyermekre csupán azért, mert az a legegyszerűbb kérdésekre sem tudott felelni – az a zsoldos takarodhat. Gyáva. Érzelgős.

A gyermek egyébként be van tanítva a nemleges válaszokra, a fájdalomért némi pénzzel fizetik, élete nincs veszélyben. Erről csak a kínzója nem tud.

A zsoldosok élére Narviks kerül. Bemutatják a harci öltözékek korok és népek szerinti kínálatát. Mindenki olyat választ, amilyet akar. Az öltözékekért egy névtelen férfi a felelős. Edit Nicharchos tükör előtt, vastag szőnyegen szeretkezik vele. Szexuálisan is megmutatkozik, hogy a „zseniális”-nak mondott asszony uralma teljében van. A próbajáték – a mostani – nagy üzlet: ha a negyvennyolc óra megfelelően élménydús reklámnak bizonyul, százezrek dőlhetnek a Társasághoz. Mind a játékot, mind a hatóságokkal szembeni viszonyt pontos leírás szabályozza.

Összeáll a vendégek csapata is. Létszámuk nagyobb, hiszen ők nem hivatásos katonák. Később kiviláglik, melyiküket mi hajtotta ide. Hayant az apja korábban fölmentette a katonai szolgálat alól, most izgalmat keres. Steinbuchot SS-múltja hozta. Miss Meghallan azt reméli: megerőszakolják. Dobrovskyt a telek- és olajüzletek unalmas anyagi sikere és az egyenruha iránti „hülye nosztalgia” sarkallja. Mrs. Perlinger ’”már vágott vesszőt, azzal akarja verni a meztelen zsoldosokat”. Lewinnek sok a pénze, és nem tud mit csinálni vele; itt befizetheti. A vendégek élére a legfölkészültebbnek számító Sorensen kerül.

A két társaság, a két jövendő ellenfél kapcsolata etikettszerűen barátságos, „a részt vevő hölgyeknek a zsoldosok udvariasan kezet csókolnak”. Mindkét csoportnak egy hete van a tereppel való ismerkedésre. A maguk módján használják ki. A regény csak a vendégek Sorensen kitalálta „LSD-játék”-át részletezi. A bódító tabletták hatására ki-ki féltett titkait fecsegi ki, indulatait engedi szabadjára, szorongásairól vall. Hernádi nem sorsokat farag: sorsforgácsok hullanak. Az arcok kontúrosak, de a részletek elmosódnak. A nevek nyelvileg általában szándékosan pontatlan, elmozdított írásmódja sokaknál nem teszi lehetővé nemzeti identitásuk azonosítását, bár Sorensen például dán, „azért akar mindig mesét hallgatni” (ironikus utalás Hans Christian Andersenre, a nagy dán meseköltőre; a mű hemzseg a hasonló, kibontatlan, olykor csak imitált kultúratörténeti célzásoktól, színező elemektől). Mivel a velős párbeszédek mellőzik a szokásos mondta, kérdezte, vonta össze a szemöldökét típusú eligazító vagy töltelékszövegeket, s akár oldalakon át nem bukkan föl az éppen szólók dialóguskezdéskor leírt neve, a csoport egésze arctalanná, amőbaszerűen képlékennyé válik. A tökéletes harci egység helyett az érdekek, célok, viszonylatok megosztottsága érződik. Mindenki igyekszik tökéletes állapotba hozni magát másnapra. Sorensen felmegy Mrs. Hidkay lakosztályába.

Sorsolás dönti el, melyik fél a támadó, melyik a védő. A feldobott pénzdarab a zsoldosoknak kedvez. Kisebb csapatuk számára előnyös, hogy ők lehetnek az erőd védői. Az objektum tulajdonképp nem a Metaxas-vonal része, hanem elemekből összeállított épület. A falak meghatározott felületei golyóáteresztők. A roppant bonyolult berendezésű luxuserőd hihetetlenül rövid idő alatt készül el. Hernádi a tárgyi realitás ilyesfajta részleteivel nem pepecsel. Csak a háború-modell hitele, valamint a pszichológiai realitás érdekli. Ez még erősebbé teszi a mű forgatókönyvi jellegét, noha e formájában nem annak íródott. Csupán kölcsönöz bizonyos eszközöket. A jeleneteket „képvágásokkal” aprózza, az írói kamera arcról arcra, eseményről eseményre siklik. Magát „a filmet” az olvasónak „rendezőként”, benső énjében kell leforgatnia.

Megkezdődik a küzdelem. Sorensen a korábban kidolgozott taktika ellenére, csapatát ismételten megosztva, azonnali rohamot parancsol. Az átlátható, bozótos terepen a támadásnak semmi esélye, „a védők a forgó tornyokból gyilkos tüzet zúdítanak rájuk”. Hárman holtan zuhannak a földre.

Sorensen őrjöngve kergetné vissza meghátráló harcosait, és statáriális büntetésre is vetemedik. Agyonlövi Katharsont és Tunnelt. Újabb két halott. S rögtön még egy: az egyik asszony egész géppisztolysorozatot ereszt Sorensenbe. Mrs. Hidkay az, akivel az éjszakát töltötte.

A megriadt támadók abbahagyják a játékot, de a Társaság technikai úton tudatja velük: erre az attrakció jó híre érdekében sincs lehetőség, valamiképp ki kell tölteni a két napot. Dobrovsky és Sotlersky elterelő műveletekre s ezzel egy időben partizánakcióra szánják el magukat. A javaslatokat sikerül nagyjából összhangba hozni.

A késleltetés izgalomkeltő módszerével hatásosan élő regény a támadók rejtőző pihenőjével, beszélgetéseivel lassítja saját tempóját. Másnap a csel beválik, a védők a könnyű fogolyejtést óhajtva kicsapnak a terepre (ahol a forrásnál hátrahagyott Mrs. Hidkay a csalétek), az erőd ajtóit nyitva hagyják, addig is, amíg a masszív falak közt vallatják és kínozzák az elfogottakat. Az erőszak, a kínzás, az éheztetés megengedett, sőt előírt és kívánatos része a játéknak. A vallatás kegyetlenkedései az ifjabb Bondy ellenszegüléséhez, ez pedig a fiú meggyilkolásához vezet.

Ekkor érkeznek a behatoló és rögvest Narviksék fölé kerekedő partizánok. Vajon a zsoldoskapitány tényleg szándékosan – a vendégek hírverési célból kívánatosabb győzelmét elősegítve – „felejtette” nyitva az ajtókat? Vagy az a Kreisbach bizonyult gyengének és szakszerűtlennek, aki nem volt hajlandó elektrosokkal kivégeznie egy gyermeket, és akit lélektani megfontolásból mégis alkalmaztak a küzdelemre? Megint nincs egyértelmű válasz, mivel az összes felelet egyformán szolgálná a regényt. Mindegy, ki a személyes felelős és mi az indíték: így kell történnie, mert így forog, darál, duzzad a mechanizmus, a háború helyetti háború.

Dobrovsky ünnepélyesen jelenti be a diadalt: „- Bajtársak! Elsöprő, döntő győzelmet arattunk egy sokkal jobban képzett, nagy gyakorlattal rendelkező ellenfél felett.” A rögtönítélés helyett a tárgyalást választják. Az ötfős különítmény három: kettő arányban az ifjabb Bondy gyilkosának, Murketosnak a likvidálására szavaz. A teátrális bírósági ceremónia a 20. századi történelem akár televíziós képernyőről is ismert döntésszituációinak eleve eltervezettségét, kétséges jogi státusát és morálisziláltságát is sűríti. Murketost kivégzik.

A játékidőből még majdnem egy teljes nap van hátra. A győztesek nemigen tudják, mit kezdjenek a legyőzöttekkel, foglyaikkal. Lewin még sopánkodik is, hogy nem az izgalmasabb változat, a zsoldosok győzelme következett be. Miss Meghallan is hasonlóképp, de koncepciózusabban – és a regény elúrhodó színháziassága szerint – gondolkodik: „Azt javaslom, úgy játsszunk, mintha színházban lennénk. Különben is veszélyesnek tartom, hogy az összes fogolyról egyszerre vegyük le a bilincset. Hirtelen ügy4es támadással sikerülhetne nekik újból felülkerekedni, és akkor valóban végünk lenne. Azt javaslom, hogy a foglyokkal és a közülünk önként jelentkezőkkel játszassuk el, mit csináltak volna velünk, ha ők győznek. Talán így Lewin és a hozzá hasonló gondolkodásúak is megnyugszanak...” Végül tizennégyen a játék berekesztésére, hárman egy szadista-mazochista játékra, hárman a színházasdira adják voksukat titkos szavazással, egyvalaki pedig az összes foglyot kivégezné. Az erődakcióból kilépni még mindig nem lehet, mert – mint azt Mrs. Nicharchos hangja az éterből tudatja – a korai berekesztés annyit jelentene a Társaság presztízse szempontjából, „mintha valaki azt kérné, hogy a hét a jövőben hat napból álljon”. Az emberi nem fejlődésének motorjaként is értelmezett háborúnak szimulált formájában is be kell töltenie gazdaságserkentő hivatását. Hernádi pontról pontra járja végig a kérlelhetetlen szisztémát.

Az elvaduló Sotlersky a gyáva „tizennégyekre” a halál „szelíd változatát” méri: a határidő lejártáig tablettával elaltatja már nem agilis győzteseket. Ám az agresszív maradék, élen Sotlerskyvel és a bosszúéhes időseb Bondyval, továbbra sem tud mit kezdeni Narviks csoportjával. A „néma színház” kínzó, vérre menő dialógusjátéka sem segít. Mindenki aludni tér, a tabletták szavatolják az általános és mély bódultságot.

„Megszólalnak a játék végét jelző szirénák.” A Társaság előkelő segédszemélyzettel, teljes kényelemmel áll a fáradt felek rendelkezésére. A számos haláleset árnyékában még ijesztőbb a „visszaállás” groteszkuma. Szóba kerül, ki mikor tér vissza egy újabb játékra; miként lehetne finomítani a szabályzatot; túl hamar gyülemlett-e föl a negyvennyolc órára rétegezendő háborús élményanyag? Már csak a másnapi vadászat van hátra (amelynek „eltévedt golyói” magyaráznák a hatóság számára a sok tetemet).

A vadászat pompáját az államügyész váratlan megjelenése dúlja föl. „A közrendet, a biztonságot, a társadalom békéjét veszélyeztető sorozatos bűncselekmények alapos gyanúja miatt” lép föl a Társaság ellen. A játékosokat elengedik, csak tanúként számítanak rájuk. A zsoldosokat lefegyverzik. Mrs. Nicharchos egy újabb, szociális színezetű színjátékkal is bizonygatja, hogy „ez a játék a társadalmi felszabadítás eszköze, pontosan az ellenkezője a katonai szellemnek, a háborúnak”, s hogy a játékrendszer, „elterjedése, bizonyos fokú demokratizálódása mellett, gyengítené, esetleg meg is szüntetné a háború legfontosabb indítékait”, és Ű”a háború erkölcsi megfelelőjét teremthetné meg”. Az ügyész ellenérvei érdektelenek, mert egy őrnagy veszi át tőle az asszonyt – és tíz percen belüli halálra ítéli. De mert immár fordulat fordulatot követ, kiderül: „A hadügyminisztérium átveszi az erődöt, és egy speciális, kommunisták, gerillák ellen felállítandó alakulatot akar itt kiképeztetni.” Mrs. Nicharchos személye ehhez a tervhez nélkülözhetetlen. Megkötik az alkut. A zsoldosokra is számítanak. Narviksra, a norvég zsoldosra is – aki „a mai naptól kezdve görög”. A pusztítás illegális, de személyes döntésen alapuló magánjátéka legalizálódik, a játékháborúból a valóságos és permanens háborúba vezet az út. A krimiszerű modellregény átadja helyét a véres haditudósításoknak.

Forrás: 7x7 híres mai magyar regény 129-137. old. Móra Könyvkiadó 1977.