Szász
Imre pályakezdő regénye, az 1953-ban megjelent Szól a síp nehezen illeszthető be
az életmű meghatározó vonulatába. A Rákóczi korában, 1704-1706 között játszódó
történelmi regény a kurucok dunántúli hadjáratát, pontosabban, Bottyán
generális személyét problematizálja. Következő művei, a Vízparti kalauz (1958) és a Horgászbottal
írtam (1962) szórakoztató történeteinek tematikája már inkább visszaköszön
a későbbi könyvekben. Az 1959-ben elkészült, de csak 1969-ben megjelent Gyertek este kilencre című (regényt és
novellákat tartalmazó) könyv egyik elbeszélése, az Isten, eső, halak például a horgászatot metaforizálja, a tragikum
és az irónia határán lebegtetve a történetet. Azonban a címadó regény már
jellemző a pályakép egészére. Nemzedéki regény (mint később majd a Ménesi út), tulajdonképpen egy buli
történetébe-leírásába ágyazott szellemi közeg érzékeltetésének a kísérlete. A
fanyar humorú, önironizáló értelmiségi figurája már itt is megjelenik, bár
ebben a könyvben még a cselekvésre törekvés magatehetetlen vágya hajtja a
szereplőket. Az 1967-ben megjelent Felhőfejes
főszereplője már felismerhető előképe a Ménesi
út professzorának. Béládi Miklós az „elveszett illúziók” regényének nevezte
a könyvet. Az 1973-as Száraz martini koktél hosszabb amerikai ösztöndíj után
született. A könyv egyszerre útirajz és ugyanakkor viselkedés- és mentalitásstruktúrák
felvillantása is. Szász Imre színműve, a nyugati diplomata elrablásáról szóló Áldozatok 1975-ben jelent meg. Háló nélkül című
esszé-kritikagyűjteménye 1979-ben elismerő kortársi recepcióját adja többek
között Hajnóczy Fűtőjének, Konrád Látogatójának vagy Esterházy és Nádas
első könyveinek. Halakról és vadakról
című könyve 1980-ban, míg Ez elment
vadászni című szociográfiája 1984-ben jelent meg. Az újabb generációs
regény, a Ménesi út (1985), majd
különösen A világ így ér véget
(1986) és a Ménesi út folytatása, a Megyek,
ha elbocsátasz (1991) a beérkezettség és sikertelenség, a csalódás és
kiábrándulás e világi viszonyrendszerét már egy másfajta, az öregedésre és a
halálra koncentráló figyelem erőterében konstruálja meg. (A világ így ér végetben öngyilkos lesz az USA-ban élő Feri, míg a Megyek...-ben Forrainak valóban
szembesülnie kell az Anna-szerelem végével és a Ménesi útban még csak fenyegető színinfarktussal.) Az Önarckép háttérrel című válogatott
kötetben (1986) megtalálható például az Isten,
eső, halak című novella vagy az amerikai útijegyzet. Gyerekkönyvei közül
ismertebbek a Basa című regény
(1956), a Kisanna Kertországban
(1962) és a Kisanna Erdőországban
(1965).
Szász
Imre Budapesten született. 1949-től 1968-ig a Franklin, illetve a Szépirodalmi
Könyvkiadó szerkesztője volt, majd 1975-ig a Magyar Szemle főmunkatársa. Két
évig az Élet és Irodalom olvasószerkesztőjeként dolgozott, 1977 és 1989 között
az Új Tükör munkatársa volt. 1979-től 1994-ig a Magyar Pen Club főtitkára,
1994-től alelnöke. Írói munkásságát több irodalmi díjjal ismerték el. Az
Eötvös-kollégista, angol-magyar szakon végzett író számos angol nyelvű regényt
fordított magyarra, többek között Updike-, Mark Twain-, Hemingway- és Jack
London-műveket is.
MÉNESI ÚT
A
regény cselekménye két eseménysor köré szerveződik, ami kezdetben még
egyetlennek látszik. Román Anna („regényanna” – játszhatunk el e névvel),
Forrai egyetemi tanár volt tanítványa, az egyik legtehetségesebb, elkeresi
Forrait, hogy riportot készítsen vele. Forrai az Eötvös-kollégiumban tanult a
háború után, s az utolsó generációhoz tartozott, amely még részese lehetett a
tudományos elitképzésben egyedülálló szerepet betöltő kollégium
szellemiségének, és megérte a kollégium szétverését is. Anna mint az utolsó
tanúk egyikét szeretné szóra bírni Forrait. A kérdések és az emlékezés ritmusát
az első részekben nem bontja meg semmi; Forrai emlékezete 1945 nyaráig szalad
vissza, amikor „a napnak, a napfénynek, a forró tégláknak, a kihalt utcáknak, a
strandoló lányoknak, a pincebeli fantáziaképeknek ez a mostani, talán pontos,
talán önámító fantáziaképe megmaradt az örökkévalóságnak”. (Az „örökkévalóság”
megkísértése és az erre irányuló vágy keserű ironizálása áthatja a regényt.)
Forrai levelet kapott ezen a napon az Eötvös-kollégiumból, hogy helyhiány miatt
nem vették fel; úgy emlékszik, hogy ekkor bőgve a díványra vetette magát. Román
Anna (egyszerűen csak „lány”-ként említve) ekkor jelenik meg először a
történetben, most derül ki, hogy Forrai neki meséli az emlékeit. Szász Imre úgy
alkotta meg a regény objektív narrációs szerkezetét, hogy az elbeszélés
középpontjában Forrai ide-oda csapongó, reflexív gondolkodása csak lassanként
tárja fel a cselekmény időbeliségét. Forrai kezdetben tartózkodóan és kissé
agresszívan kezeli Annát, s elsősorban a „feladatra” koncentrál: hogy minél
pontosabban felidézze a múltat. Monológjait csak olyan panelkérdések törik meg,
mint hogy „tölthet-e”, s közben „futtában” gondolja, hogy „sovány lány, talán
nincs is melle”. Ezek az elejtett megfigyelések előkészítik a kifejletet, mint
ahogy kettejük viszonyában a magázás, a „tetszikelés” is az egész olvasata
felől bír jellemző erővel. Forrai elmeséli, hogyan zajlott a felvételi, az
utolsó pillanatban érkezett Budapestre, hiszen akkor még „igen bizonytalan volt
utazni”. „Rettenetes vidéki marhának” érezte magát, aki a fejkopogtatáson (így
nevezték a felvételi beszélgetést) csak a tájszavakból és régies kifejezésekből
szerepelt tisztességesen. Folytonosan elkalandozó gondolatai – mindenről még
valami más is eszébe jut, amit gyakran nem is mond el Annának, csak belső
monológként közvetítődik – a kollégium életének, légkörének, szokásrendszerének
egészéről igyekeznek képet adni, s a csapongás ebben az esetben azzal a
jelentéssel is bír, hogy a gazdagság és „teltség” elbeszélhetőségének(bárhova
kap, mindenhol van valami) gátat szab az élmények sorsa. (Az, hogy az elveszett
„aranykor” képzete tulajdonképpen érzéki, mágikus erővel uralja a gondolkodást.
Ebből a szempontból is értelmezhető majd Román Anna szerepe.) A fejkopogtatás
kapcsán például kitér az „urazás” szokására, a professzorok beceneveire. A
„valóság” és a fikció első megközelítésben az emlékek és beszélgetés jelen
idejének a határmezsgyéjén válik el, vagyis a múlt történeti realitásként
közvetítődik (a professzorok valóságos nevei), míg a jelen nem azonosítható
ilyen egyértelműen (például nem Szász Imrének hívják a főszereplőt). Azonban a
múlt „valóságossága” sem egyértelmű, hiszen nem használja minden esetben a
feltételezhető-azonosítható személyek „hiteles” nevét (például Borbíró Öcsi
esetében). Ráadásul Forrai gyakran figyelmeztet az emlékezés szubjektivitására.
A dokumentaritás (tehát a történeti valóságként való olvasás felkínálása) és a
fikció közti lebegtetés egyik eszköze a regény „melléklete”: itt összegyűjtve
olvasható az Eötvös-kollégium 45 utáni sorsára vonatkozó dokumentumok jelentős
része, amire a regény szövegében lábjegyzetek utalnak. Azonban az Annával
kibontakozó kapcsolat értelmezhetőségét nem könnyíti meg a dokumentaritás
felőli olvasás erősítése.
Mindez
persze nem vetődne fel, ha nem válna el a kezdetben egységesnek induló
eseménysor. A regény bevezető oldalain az emlékképeknek még nem „versenytársai”
Forrai reflexiói. Folytatja elbeszélését apjáról, aki felutazott Keresztury
Dezsőhöz, a kollégium igazgatójához, hogy hadd járjon be az órákra a fia. Erről
Forrainak felötlik a Keresztury család képe, s hogy apja bizonnyal
„megvesztegette Kereszturyékat”, amit ő mindig restellt egy kicsit. Anna első
esetben lép ki ekkor a közömbös hallgató szerepéből, felolvassa Forrainak a
felvételi minősítést. Kiderül, hogy Forrait „nem a teljes visszautasítás
poklából imádkozta” vissza az apja. Forrai lelkiállapotát jellemzi, hogy
egyrészt nem engedi, hogy Anna „professzorurazza”, másrészt az, ahogyan reflektálja
a családi legenda végét, visszatekintve kudarc- és bukásérzetének történetére:
„Végtére is kudarcnak látni magunkat is lehet siker, ha az önszemlélet
kíméletlen őszinteségének bizonyítéka.” A minősítésből egyedül Mátrai
véleményét emeli ki, aki „készületlen”-nek találta. Anna viszont Keresztury jó
minősítésére céloz, amiből Forrai csak a „csinos sporttermet” említését hallja
ki. Ez a szemléletbeli különbség szinte előképe-előkészítője a történet
súlypontváltozásának. Anna határozottabb-bennfentesebb fellépése a párbeszéd
felé tereli a beszélgetést, a kölcsönös érzelmi reakciók irányába. Forrai úgy
emlékszik, hogy nem ment el a gólyahétre, s rögtön egy 45-ös politikai
korteselőadásról kezd el mesélni, jellemezve a kollégisták szellemi magatartását,
akik egyszerűen „lepöckölték” a neves embereket, mint Ortutay Gyulát a
kisgazdáktól vagy Veres Pétert a parasztpárttól. A kollégium szabad szelleme
még megengedhette a „szellem vad hadseregének”, a kommunista frakciónak és a
„népibb”-nek nevezett csoportnak az egymás mellett létezését. Forrai a
kollégium ideológiai erővonalainak érzékeltetése közben kitér néhány személy
későbbi életútjára is, mint pl. Lakatos Imre, a kommunista frakció hangadója
esetében, aki 56-ban disszidált, és Angliában a matematikai logikáról publikált
tanulmányokat, s akinek még 1968-as, a diákmozgalmak ellen írt röpiratára is
reflektál. Forrai visszatérő értelmezői kényszere társai szellemi
magatartásának hátterét és következményeit igyekszik körbejárni: „a
dogmatikusok, a szélsőségek, a merevek, majd később szolgai forradalmárok,
akikből bármikor kibújhatott az elszánt és meggyőződéses kivégzőember”. Forrai,
mint mondja, „még fél évvel később sem értette egészen a szellemi agresszió
formanyelvét” és a kollégium gólyákra vonatkozó szigorú szabályrendszerét. Egy
szavazást követően Lakatos kihívó szavaira lendületből ököllel akart
válaszolni, amire Lakatos csak annyit mondott: „Az Eötvös-kollégiumban vagyunk,
gólya.” A „gólyaság”, a gólyagyötrés hagyományának elbeszélése (s a közben elfogyasztott
vodka) mind személyesebbre hangolja Forrai gesztusait; zavarba hozza Annát.
(„Mit tart még abban a táskában, desodort, rúzst, csavarhúzót, kotont?”) A
„gólyalázadással” kapcsolatban, amit azzal váltott ki, hogy ellenállt a játék
kegyetlen szellemének, megállapítja, hogy: „minden gólyagyötrésnek
alapfeltétele volt, hogy az áldozat cinkosságot vállaljon gyötrőivel, ha nem is
szorongás nélkül”. Ami szadizmus és a szadizmus paródiája egyszerre.
Tekintélyeket sorakoztat fel a játék egyetemességének bizonyítására, többek
között Kodály Zoltán vagy Deme László cselekedeteit, egészen a „gólyáknak
lófasz a seggébe” vizsgaelnöki zárszaváig. (Ezután ismét kötekedik Román
Annával, saját értelmezése szerint azért, mert „szégyellsz kedves lenni fiatal
nőkhöz, mert úgy érzed, udvarlásnak veszik, és azt mondják magukban, mit akar
ez az öreg, kövér szörnyeteg”.) Ezzel felszínre kerülnek Forrai személyiségének
meghatározó vonásai: sikertelenségtudat, az öregedés tapasztalata és
fiatalságának kollégiumi „aranykor-élménye”, a felszabadultság érzete. Román
Anna (tovább játszva a névvel: a regény írása) új önismeretet jelent. Az
emlékekben feloldódó Forrai csipkelődéseinek a csúcspontján egy idézett obszcén
versike hatására eszkimó lánynak nevezi Annát. A következő alkalommal, mikor
így szólítja, váratlanul megszakad az elbeszélés időbelisége, és „hónapokkal
később” olvassuk szeretkezésük (a prüdériát bizonnyal sértő) intenzív leírását.
A két esemény, a két eszkimós megszólítás között a késleltetés eszközével él az
elbeszélő. Beilleszti Forrai feljegyzéseit a kollégiumi önkormányzat
leírásáról, amit a rigmusok kapcsán mesél el, mindezt a helyszín pontos
érzékeltetésével. Az étkezési szokások szertartásossága után a kollégiumi
dalokra reflektálva teszi fel a kérdést (szintén Anna felől is értelmezhetően):
„Volt-e összefüggés e dalok szövege s általánosnak mondható nemi nyomorunk
között?” A feljegyzések után az „aranykori” hangulatokat-emlékképeket a
narrátor szavai törik meg: „ebből az aranykori napsütésből semmit sem érzett Forrai,
ahogy ott állt megint szemben a kollégium kapujával, harminchárom év után
először”. Vodkát vásárol, és szorongva várja Annát, akinek majd arról beszél,
hogy a szellemi fölény, az aranykori hangulat megteremtése milyen nehéz feladat
volt, s hogy milyen stratégiái voltak az egyéniség „kitalálásának”. Ezen a
ponton következik be az említett időugrás, s ettől kezdve a kollégiumi emlékek
életformáló, viszonyítási alapként működő jelentőségét az érzéki jelenvalóság
kezdi átformálni. Ezt az igényt jól jelzi, ahogy egyenrangú párhuzamba kerül az
Anna iránt érzett vágy az emlékekkel: „Forrainak úgy fáj az ágyéka, ahogy tán
kollégista kora óta soha.” Radnóti Sándor a regényt elemezve utal rá, hogy „a
szexualitás által való önismeret – az irodalom fogalmaiban a szexualitás és az
erotika minden emberben és minden érintkezésben egyszeri titkának fölidézése,
mint jellemzés – a legerősebbek
egyike, ha nem a legerősebb”. Ennek az önismeretnek a megalkotása mint fikciós
lehetőség kíséri Forrai és Anna (a regényírás) sorsát. (Radnóti e lehetőség
regénybeli végiggondolatlansága mellett érvel.) A cselekmény innentől kezdve
kétirányú: az emlékezés mellett az
Anna-szerelem történései tagolják a remény menetét.
Az
elbeszélés e három hónapos időzökkenést követően visszatér a korábbi időrendbe.
Forrai szorongva köszön el Annától, aki „még sok anyagot szeretne felvenni”.
Menekülne a lánytól, aki megzavarta időtlenségében. Az újabb beszélgetés
aranykort firtató kérdésére adott válasz pontosan reflektálja az elmondhatóság
korlátait: „És mikor lépett be az aranykorba? – Nem tudom. Egyszer csak
kollégista voltam.” Azért nehéz erről beszélni – értelmezhető ez a tétovaság -,
mert Forrai kollégiumi történetei lényegében az önképzés intellektuális
kalandjairól szólnak, vagy inkább érzékeltetnek valami elmondható eseményhez
nehezen köthető érzéki-érzelmi viszonyt a tudás igézetéről. A kollégiumi
közösség ezért is meghatározó – személyekhez köthető ennek a tüneménynek a
tapasztalata. Forrai szemtanúként beszél, nem feltétlenül vele történnek a
dolgok. A lényeges a másokban megőrzött közös jelenlét. Forrai kamerája mozog
az emlékezetben (ezért is fontos a helyszínek leírása), és közvetíti, amit lát
az ebédlőben, a szobájában, a folyosókon. Eljön az idő, amikor már a nyarat is
a kollégiumban tölti, elrejtőzik, bujkál, míg végül itt nem maradhat. Két álom
összecsapásáról beszél a kollégium jövőjét illetően, előrevetítve egyáltalán
egy döntés gondolatának az abszurditását. Az egyik szerint megőrizhető a
kollégium „ebben a politikai klímában is”, a másik: „harcos, politikus, nem
elitista proletár elitképzését akart létrehozni”.
Anna
távozása után törzshelyére, a London Pubba megy, ahol Erzsikével, a
Szentkuthy-kedvelő felszolgálónővel fecseg. Majd felkeresi sok-sok éve nem
látott volt szobatársát, Bányai Ferit, és elmeséli, hogy milyen riportot készít
vele Román Anna. Bányai elvált, egyedül él, annak idején a rómaiakhoz
hasonlította a kommunistákkal szembeni szellemi magatartásukat: „Tudjuk, hogy a
kereszténység fog győzni, mi meg kipusztulunk, de az ízlésünk tiltja, hogy
csatlakozzunk hozzájuk.” Beszélgetésük során felidéződnek a hajdani nőügyek,
halott ismerősök, Sárközi Márta köre Fodor Andrással, Lator Lászlóval, Domokos
Mátyással, Pilinszkyvel. A narrátor gondosan, pszichológiai megfigyelésekkel
jellemzi Bányai viselkedését.
Anna
levélben küld Forraira vonatkozó megjegyzéseket, amiket a kollégium
levéltárában talált, s azt írja, hogy majd újév után telefonál. Forrai az
írásokat olvasva tanárai alakját idézi fel, Szalai Sándorról például eszébe jut,
hogy „sajátos metaforái nemcsak utánzásra késztették a filoszokat, hanem komoly
töprengésre is, hogy nem valami drog hatására lobog-e ennyire az előadói láng”.
Emlékeitől elszakadva ismét lemegy a Pubba, ahol váratlanul összefut Annával, s
ekkor éri utol a regényidő a szerelem korai bejelentését. Csókolóznak, s a
hangulatot Anna távozása után Erzsike féltékeny ironizálása sem tudja
elrontani. Újév után Forrai elmegy Annához, s egymás futó érintésére „mind a
ketten úgy gondolnak vissza, mint legfelkavaróbb szeretkezéseik egyikére”.
Beszélgetéseik különös kontrasztját a történelem és az erotikus fantázia egymás
melletti elbeszélése adja. Az egyik pillanatban Szijjártóék visszaadták
párttagsági könyvüket, a következőben, a jelenben Forrai amiatt szorong, hogy
„megalkuvásra késztette az esztétikai érzék: hogy az ő láthatóan és
meghatározhatóan öregedő és rútuló teste egy szép, fiatal test mellé kerüljön,
mintegy ellenpontozásul”. Majd a 47-es választások jönnek, azzal a dilemmával,
hogy a kommunista vagy a parasztpártra szavazzon-e. Aztán a felismerés, hogy
Anna a szabadságot jelenti, mert most először a „fantáziáját is szabadon
engedheti, nemcsak a vágyát, és hogy szeszélyei, ötletei, játékos kívánságai
nem visszahőköltetik, hanem felajzzák a másikat”. Majd a választások után
Borbíró Öcsi is azt mondja neki, hogy „be kell lépni a kommunista pártba”. Anna
kikapcsolja a magnót, és arra kéri, hogy meséljen a nőiről. Közben egy
villanásnyi időre rálátunk Forrai íróasztalára, a porosodó, régen félbehagyott
Madách-tanulmányra. Harmadéves koráról háromszor is elkezd beszélni, a nehezen
kibontakozó emlékezést folyton megszakítja a jelen. Először vesznek össze
(utána Anna hetekig nem jelentkezett), feltűnik Forrai volt felesége. Forrai
lassan ráébred, hogy a tudatában Anna összenőtt a kollégiummal, mint ahogy
veszekedésük során Anna is reflektálja Forrai kollégium-pszichózisát („nem
tudom, hogy a kollégium egy ideig megvédett-e az öngyűlölettől, vagy éppen
fokozta benned”). Anna hatására az utolsó kollégiumi kabaré jelenetei mellé –
kikapcsolt magnóval a háttérben – Forrai személyes történetei is odakerülnek,
szerelme Kárász Zsófival, Szabó Lőrinc Semmiért
egészen című versét forgatva vitéz fegyverül.
A
két eseményszál újbóli összefonódásának a lehetősége kísért a kapcsolat és az
emlékezés közösen haladó idejében. Ahogy közeledik Forrai a történet vége felé,
úgy inog a kettőjük közötti kapcsolat is. Forrai az 1948-as év némaságából
idézi fel Fodor András és Lator László költészetének kollégiumi fogadtatását
(itt név szerint is említi a narrátor Szász Imrét), azt, hogy „ez idő tájt
költözött be a kollégiumba, nyíltan és brutálisan, a félelem”. Román Anna ismét
csak annyit mond a kialakuló némaságban, hogy „valami igaz, teljes szerelem
kellene nekem. (...) Kihűltem, fázom.”
Forrait
az újabb szakítás megviseli, s Anna hosszú, analizáló levele után szívinfarktus
gyanújával kórházba kerül. Hazatérve felhívja, s a lány rögtön el is megy
hozzá. Forrai szerelmi vallomásban áttöri korábbi fanyar öniróniáját, s Anna
ismét feljár a lakására. Egy hónap múlva folytatják a magnófelvételeket, a
49-es, utolsó esztendővel, a Rajk-per kollégiumi következményeivel, a
kicsapásokkal. Először Lator Lászlót, majd a többieket, az utolsók között
Forrait zárták ki. (A mellékletekben olvashatók a korabeli jegyzőkönyvek.)
Forrai Anna távollétében iszik, féltékeny rá, majd arról töpreng Annának, hogy
„mennyire használhatók (...) társadalmi szinten, a bűnösség és vétlenség
erkölcsi kategóriái”.
A
múlt rekonstruálásának terhe alól felszabadult Forrai arra akarja rávenni
Annát, hogy váljon el a férjétől. Anna erre nem hajlandó, Forrai iszik, majd
meglátogatja volt feleségét, és mindent elmesél neki. (Közben kiderül, hogy
porosodó Madách-monográfiája majdnem elkészül ebben a „biológiai
felbolydulásban”). Edit is, majd később Bányai is hasonlóan fogadják
kínlódását: „Őszintén szólva, irigyellek”. Forrai már leveleket akar küldeni
Anna férjének, de Edit figyelmezteti Annát, aki kegyetlen dolgokat vág a
fejéhez. Mire Forrai lemondana Annáról, és elfogadná a változtathatatlant, Anna
ismét megjelenik. A regény Anna ígéretével zárul, hogy haláláig fogja szeretni
Forrait.
Forrás:
7x7 híres mai magyar regény 138-147. old. Móra Könyvkiadó 1977.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése