Vasy Géza: Sütő András (1927-2006)

A magyar irodalomnak Trianon után nemzetiségi sorsba került részei közül az erdélyi rendelkezett a legnagyobb s legfolytonosabb hagyományokkal, ezért volt lehetséges, hogy a nemzetiségi elnyomás ellenére ott már a két világháború közötti korszakban virágzó irodalmi élet alakulhatott ki. 1945-ben sokan, főleg a szocialista gondolkodásúak abban reménykedtek, hogy most már igazságos társadalom fog épülni. Közéjük tartozott a Pusztakamaráson született Sütő András is, aki a nagyenyedi Bethlen Kollégium diákjaiból lett máról holnapra újságíró Kolozsvárott Balogh Edgár hívására. A fiatalember nagy lelkesedéssel vetette magát az újjáépítésbe meg az irodalomba is. Első elbeszéléskötete a Hajnali küzdelem (1949). Műveit elismeréssel fogadják, magas állami kitüntetéseket kap. Az útnak indító élményeket, a mezőségi paraszti világot s annak világháború utáni változásait örökítette meg, elsősorban a móriczi epika hagyományait vive tovább. Útja nemcsak a korai lelkesedésben rokon magyarországi nemzedéktársaival, a „fényes szelek” korosztályával, hanem abban is, hogy hamarosan észleli a torzulásokat, s megpróbál tenni ellenük. Először a humoros és a szatirikus ábrázolással próbálkozik, de rádöbben a módszer elégtelenségére. Az ötvenes évek közepén hosszabb időre elhallgatott, alig publikált. Nemcsak visszatérés, hanem igazi beérkezés is volt 1970-ben az Anyám könnyű álmot ígér, amelynek jelentősége túlmutat az írói pályán: ez a mű irányította ismét a szélesebb hazai közvélemény figyelmét és a nemzetiségi magyar irodalmak s általában a nemzetiségi lét és annak megoldatlansága felé, s így hozzájárult egy fájó hiány csökkentéséhez is.

Sütő András munkásságának központi kérdése a nemzetiségi lét s annak különös fenyegetettsége. Soha nem valamiféle provincializmus vagy regionalizmus vezérli ebben, a nemzetiségi lét szintje nála mindig összekapcsolódik a nemzetével, az emberiségével. A legfőbb feladatnak és a legfőbb értéknek az életet és annak megőrzését tartja, de az élet mindig a maga sajátosságaival együtt érték, tehát a kisebbségé a maga kultúrájával, a maga nyelvével. Embernek megmaradni a magyar számára csak magyarként lehetséges.

Az újabb írói korszak egyik fő megnyilvánulási formája az esszé. Elsősorban a kisebbségi, a nemzetiségi sors kulcskérdéseit vizsgálja: a Nagyenyedi fügevirág az útnak indító kollégiumot idézi meg, a Perzsák történelmi példát elevenít fel, az ókori Nagy Sándor elképzelését,mely szerint tízezer görög harcos kelt egybe perzsa hajadonokkal királyi parancsra, hogy a gyermekek majd göröggé legyenek. A hellén birodalom azonban felbomlott, s a gyermekek mégiscsak anyjuk nyelvét tanulták meg. Részben e témát dolgozta fel később a Szuzai menyegző című dráma. Az Engedjétek hozzám jönni a szavakat című nagyesszé azt beszéli el, miként ismerkedik meg az unoka – részben a nagyapa segíti benne – az anyanyelvvel, miként veszi birtokba „Szavaink Nagyfejedelemségét”.

A legnagyobb hatást drámáival érte el. E művek az emberiség történelmének kiélezett szakaszait idézik fel, s olyan kérdéseket vizsgálnak modellhelyzetben, amelyek a huszadik század emberét különösen foglalkoztatják. A történelmi haladás és a reakció, a forradalom és a reform, a hatalom és az erkölcs, a forradalmi táboron belüli ellentétek, a forradalmi eszme és a gyakorlat összeütközése drámák és epikai alkotások sorában jelent meg a hatvanas évektől a magyar irodalomban (így például Illyés Gyula, Sánta Ferenc, Páskándi Géza műveiben). E sorban is kiemelkedő jelentőségűek Sütő András drámái: Egy lócsiszár virágvasárnapja (1974), Csillag a máglyán )(1975), Káin és Ábel (1977), Szuzai menyegző (1980).

Az első két dráma a reformáció korába vezet el. Ez a korszak, a hitújítás protestáns áramlataival, a szociális szempontokat figyelembe vevő vallási, polgári és paraszti mozgalmaival különösen alkalmas modellnek mutatkozott arra, hogy a szocializmus korszakának ellentmondásait történelmi távlatban és képes beszéddel lehessen kifejezni. Az Egy lócsiszár virágvasárnapja parafrázisa, önálló változata Heinrich von Kleist Kohlhaas Mihály című elbeszélésének, a világirodalom egyik közismert művének. A Csillag a máglyán hősei valóságos történelmi személyek: Kálvin János és Szervét Mihály, akik ifjúkori eszmebarátságuk után szembekerülnek egymással, Szervét ugyanis nem áll meg a hitújításban Kálvin tanainál, hanem tovább akar lépni. A reformáció Genfben megvalósított rendjét azonban erős külső ellenség fenyegeti, így Kálvin nem engedheti meg a belső egység bomlasztását. Gondolkodóból reálpolitikussá s ilyenként diktátorrá válik, s a kiélezett történelmi helyzetben máglyára küldi az eretneknek nyilvánított Szervétet, aki hiába bizonygatja, hogy „én is közületek való vagyok”.

A nyolcvanak években az író újabb drámákat alkotott (Advent a Hargitán, 1985; Álomkommandó, 1987), s esszéket, naplójegyzeteket publikált. Korábbi újságírói, főszerkesztői munkája mellett az erdélyi magyarság öntudatának jelképévé is vált. 1990 tavaszán Marosvásárhelyen súlyosan bántalmazta a feldühített román tömeg, egyik szemére megvakult. Kitüntetései közül legjelentősebb a Herder-díj (1979) és a Kossuth-díj (1992).

ANYÁM KÖNNYŰ ÁLMOT ÍGÉR

A könyv műfaji megnevezése szerint naplójegyzeteket tartalmaz, s nem tévedés ez az írói fogalomválasztás sem, az Anyám könnyű álmot ígér mégis regénynek minősül sokak szemében. Ismét mások irodalmi szociográfiának tekintik, az Illyés-mű, a Puszták népe talán legméltóbb, kései párjának. Már ennyiből is nyilvánvaló, hogy műfaji, következésképpen tartalmi szempontból is igen összetett, sok rétegből szintézist alkotó munkáról van szó, amelyben meghatározó az elbeszélő személyes jelenléte, sokoldalú érintettsége.

Ezt emeli ki már a mű címe is, amely inkább tekinthető verssornak,v verscímnek, mint egy epikus mű címének. Gyönyörű felező nyolcas, tartalmilag is tiszta poézis. A kezdő fejezet, a Biztató rögtön meg is magyarázza. Az elbeszélő, aki nyilvánvalóan író, s láthatóan régen járt otthon, legalábbis huzamosabb időre, „feladatot” kap édesanyjától: „Írhatnál rólunk is valami könyvet”. S a kérdésre, hogy milyen legyen az, tömör a válasz: „Igaz legyen.” A fiú bevallja, hogy ez neki is gondja, mire édesanyja biztatgatja: „Hallgass arra a gondra, s az álmod könnyebb lesz.” A záró Epilógus felteszi a kérdést: vajon lesz-e könnyű álma az írónak, s a válasz bizonytalan. Hiszen: „A gondjukban akartam velük osztozni, de minden jel szerint csak a magamét sikerült velük megosztanom.” Másrészt pedig:”bár az írás és az igazság édestestvérek: gyakran mégis külön utakon tévelyegnek. A kimondott szó s az érvényesített igazság között húzódik az ösvény, amelyen az író babért nem szerezhet.”

A „naplójegyzetek” tehát a személyes gondok és a közösségi gondok egymásra rétegződéséből épülnek fel. Ez látszólag nem is különösebben nehéz feladat, hiszen a bemutatott kisközösség éppen az, amelyikhez az írót a legtöbb szál fűzi, amelyhez a legtöbb köze van: szülei, családja és szülőfaluja. Azaz Pusztakamarás. Ez a kis falu Erdély közepén, Kolozsvártól negyven, Marosvásárhelytől hatvan kilométerre található. Régi jobbágyfalu, amelyet a huszadik század derekán háromnegyedrészt románok, negyedrészt magyarok laknak, ez utóbbiak alig százötvenen vannak. Diákkora óta az író csak rövidebb ideig tartózkodott szülőfalujában, s ha ott volt, akkor sem azért, hogy írásra készülve, elemző szándékkal nézzen körül. Mintegy két évtized után jön el a különleges alkalom, hogy a gyermek- és kamaszkori emlékek és a jelen szembesülhessen, hogy a teljes körű azonosságtudat és a mégis megtörtént eltávolodás különböző mértékű és mélységű rétegeinek konfliktusai megmutatkozhassanak.

Igencsak rokon ez a léthelyzet és írói helyzet azzal, amelyet Illyés Gyula élt át a Puszták népe megalkotásakor. Ő is mintegy két évtized távlatából szembesült a gyermekkori világgal, amelyből kiemelkedett, s amelynek ugyanakkor változatlan hűségű képviselőjeként alkotott. Az útra bocsátó közösség iránti felelősségtudat Sütő Andrásnak is meghatározó élmény- és feladatköre. S ugyanezért volt képes ő is elengedhetetlen szépségű műben szólani a szülőföldről, mint Illyés Gyula: a személyeset és az általánost, az elkötelezettséget és a tárgyilagosságot, az emlékeket és a jelent,a gyermek- és felnőttkort, a nagypolitikát és a kisközösségi sorsot, a szólamokat, elveket és a valóságos élethelyzetet rétegezte egymásra, s ezzel újszerűen tudott újat közölni. Újat, hiszen 1970 táján igen keveseknek volt valóságos tudása arról, miként élt és él nemzetiségi sorsban a magyarság a szomszédos, ugyancsak a szocializmust építő, a „népek testvéri közösségét” hirdető országokban. Az sem volt igazán ismert, hogy ott milyen volt az „ötvenes évek”, a személyi kultusz világa, s milyen mértékben számolták fel az akkori gyakorlatot. A mű drámai erejét növeli, hogy erre a számvetésre nemcsak a majdani olvasók érdekében volt szükség: maga az író, az írói pálya története, a fordulat végrehajtásának kötelessége is igényelte, hogy megszülessenek a „naplójegyzetek”.

Az otthon tartózkodás ideje nyárelőtől, méhrajzástól tart szilveszterig, valamikor a hatvanas évek második felében. Nem folyamatos a jelenlét, de a megszakításoknak nincsen különösebb szerepe, s az is feltehető, hogy e mintegy féléves időtartam maga is írói fikció, talán nem is egyetlen időszak élményköre adja a mű jelen idejének világát, hanem több esztendő tapasztalatainak sűrítéséről van szó.

Maga a naplószerűség – bár tágan kell értelmeznünk e fogalmat – következetesen végighúzódik a művön, mintha minden az anyai tanács szerint történne: „Nézz körül az udvaron, azután a faluban, s szólj  rólunk”. Az olvasó tehát egyrészt elfogadja a feljegyzések, a bennük foglalt történések, gondolatkörök időbeli egymásutánjának valóságosságát, s úgy is vélheti, hogy az egyes fejezetek, témakörök egymásutánjában sok a véletlenszerűség, azaz az elbeszélő csupán tudósít élményeiről, találkozásairól, másrészt látnia kell az elbeszélő következetes tudatosságát s ennek a szerkezetben megmutatkozó rendjét. Ez a rend nem mechanikusan-lineárisan épül, hanem folytonosan szűkülő-táguló körökben. Földrajzilag a szülői ház, a falu, az ország, a földgolyó adják a fő nézőpontokat. Az embert nézve a szűkebb család, a rokonság, a falu népe, a nemzetiség, az ország lakossága, a magyarság, az emberiség szintjei a meghatározóak. Időben a jelen és az ötvenes évek áll a középpontban, de hangsúlyos a szereplők által megélt múlt több más időszelete is, s még nyomatékosabb a remény elvével megfogalmazott jövőkép a szereplők és a szereplő-elbeszélő tudatában. De helyet kap a falutörténet régmúltja, a beszélgetésekben fel-felvillan a népi történelmi emlékezet Mátyás királyról, 1848-ról, a vallással kapcsolatban Jézusról, Kálvinról. Az elbeszélő tudatában pedig állandó viszonyítási pont a magyarság és az emberiség története, ám nem annyira az események, hanem a léttörténet, a kultúra története kap meghatározó szerepet, s ezen belül is különösen az anyanyelv sorsa, lehetséges jövője.

Az eddigiek alapján látható, hogy e műnek nincs hagyományos epikus cselekménye, „meséje”, s nincsenek főszereplői sem. Azaz vannak,d e azok sem a megszokott módon. Az alaphelyzet és a műfaji megnevezés eleve megadja, hogy a főszereplők: maga az elbeszélő, illetve akiket a falu világából kiválaszt, s ez utóbbiak nem mások, mint az édesapa és az édesanya. Az érzelmek, a líraiság szintjén elsősorban az édesanya, a cselekményes sorstörténet szintjén pedig az édesapa alakja a meghatározó. De ők sem egy-egy szerkezeti tömbben válnak kulcsfigurává, hanem az említett s következetesen végigvezetett módszerrel a folytonosan szűkülő-táguló körökben.

A lényeg tehát nem egyetlen cselekmény, hanem az egymásra épülő cselekmény- és állapotrétegek gazdagsága. Ha sorra vesszük a legfőbbeket, a következőkkel találkozhatunk. Az Anyám könnyű álmot ígér eredetét és lényegét tekintve szembeötlően az elbeszélő története is. Az igazat írás követelménye kritikát és önkritikát is megfogalmaz, s nem is csupán az ötvenes évek munkáival kapcsolatban. A mű néhány részlete – első megfogalmazásban – már 1964-65-ben megjelent folyóiratban, s azokban még az újfajta szemlélet birtokbavételéért folytatott küzdelem mutatkozik meg. Nem egyértelmű a bajokkal való szembenézés, kísért a korábbi, a feloldhatatlant mégis idillbe oldó jelleg. Ennek fényében még fontosabb a mű kerete s még inkább a keretbe foglalt valóságkép hitelessége, igazmondása.

E mű ugyanakkor családtörténet is. Az édesapa törekvő, ügyes kezű falusi ezermester, aki 1945-ben szert tett egy ócska cséplőgépre, helyrehozta, nagy nehezen két társával üzemeltette, de emiatt 1952-ben kulákká nyilvánították, holott nincstelen, adósságokkal küszködő ember volt. Ráadásul még kétszobás, szegényes házukat is el kellett hagyniuk, s a hatóság „jóindulatának” köszönhetően meghúzódhattak a deszkás kamrában. Az édesanyát azóta gyötrik állandó fejfájások. Később aztán sikerült a „helyi túlkapást” visszavonatni, sőt a cséplőgépet is hajlandó volt „megvásárolni” az állam: amit fizettek érte, azért egyliternyi bort lehetett vásárolni. A szülőknek ez volt a legnagyobb – érthetően elfeledhetetlen – sérelme, de lényegében egész életük küzdelem a puszta megmaradásért, érdemben előrelépni nem tudnak. Jelképes példája ennek a méhekkel való foglalatosság: 1927-ben három kaptárral kezdte az apa, s negyven év alatt négyre szaporodott az állomány. Ám éppen e tényközlés után világgá rajzik közülük az egyik család. Hasonló jellegű példa az édesanya csizmája. Fia méretvétel után rendel számára egyet a városból, de a csizma, bármily gyönyörű, használhatatlan: az édesanya elgyötört, elformátlanodott lába nem fér bele.

A sok szereplő közül kettőt kell még feltétlenül említeni. Egyikük a nyolcvanon felüli anyai nagyapa, akivel író unokája hosszú évek után találkozik, s aki nincsen megelégedve „istentelenné” lett unokájával. A mű utolsó eseménye e nagyapa halála és temetése. A másik kulcsszereplő az anyai nagybácsi. Gyümölcsoltó, azaz Székely Gergely, akihez két példázat is kötődik. Az egyikben a háború legvégén a zsebében motozáskor megtalált borotva miatti veszélyhelyzetből kell magát kivágnia „egy halhatatlan színpadi alakítás” segítségével. A másik példázat talán a mű legismertebb része. Gergely egyszer Bukarestben református létére egy ortodox papnak segített a szertartásokban, s ezzel rengeteg pénzt keresett. A nagy kérdés az, vajon az Isten megbocsátja-e „az álorcás tevékenységet”. Így zajlik a párbeszéd az Isten és Gergely között: „- Mi vagy te, fiam? – Református vagyok, Uram. – Miért énekeltél ortodoxul, fiam? – Hogy megmaradjak, Uram. – Miért imádkoztál vízkeresztkor, fiam? – Hogy szárazon maradjak, Uram. – Miért lóbáltál füstölőt, fiam?- Hogy megmaradjak, ram. – Akkor jól tetted, fiam. A fű lehajlik a szélben, és megmarad, fiam.”

A családtörténet táguló körei magukban foglalják a falutörténetet, a nemzetiség történetét is. Mindez egyúttal a parasztság, a mindenkori legalul lévők sorsa. Az idősebb nemzedékekből sokan szinte írni-olvasni sem tudó emberek, de legtöbben mégis szemléletes példáit tanúsítják a megmaradás parancsának. Bár változik a politikai helyzet, a második világháború előtt s után ez egyaránt rendkívül küzdelmes feladatsort ró az emberre mind a háborús, mind a „forradalmi” viszonyok között, ind a „békés” hétköznapokban. Mert bár a korábbi évtizedekhez képest a jelen idő békésnek nevezhető, és azt mutatja, hogy a gondok olykor meg is oldhatóak a hatalom kicsinyke jóindulatával,m égis hol az ostobaság eseteit szemlélhetjük, mint a termére fordult „háztáji” szőlő telepítési engedélyének visszavonásánál, hol azt, hogy csak a „híres” elbeszélő kérésére kaphatnak a szülők némi tüzelőt az elnöktől. Így egy rendszer története is megmutatkozik a hétköznapok nézőpontjából. Igaz, egy olyan időpontban, amikor némi remény van a pozitív változások tartósságára. Néhány évvel korábban, 1963-ban Magyarországon Sánta Ferenc írt Sütőnél jóval derűsebb jelenképű, a távlatokban bizakodó szociografikus életanyagú regényt, a Húsz órát. A két mű jelen- és jövőképének összevetése egyrészt a romániai és a magyarországi, másrészt a nemzetiségi és a nemzeti sors különbségeire is gazdag példatárat mutat.

A nemzetiségtörténet átjátszik a nép kultúrájának történetébe is. Mindenekelőtt az anyanyelvről és a hozzá kötődő kultúráról van szó, arról az örökségről, amelyet a népköltészet, a népszokások, a helyi hagyományok, a magyar irodalom, művészet, történelem jelenthetnek. A bemutatott helyzet nem éppen vigasztaló: a fogyatkozás, a nyelvromlás, az ismerethiány példáival találkozhatunk. Leginkább a népszokások,a népdalok élnek e közösségben, de például Petőfi Sándor már inkább csak egy név, s nem egy hozzá tartozó életmű is.

E romlásban, a kudarcok sorában, a szenvedéstörténetben azért mégiscsak megtörténik a folyamatos csoda: élnek, dolgoznak, reménykednek a szülők, a rokonok s általában a helybéliek. A bajok leküzdése, maga a túlélés i érdemmé válik. S a záró Epilógus is a reményelvet hangsúlyozza. Vége az esztendőnek, új év kezdődik, újreményekkel. A fűtőben reggelre magától kigyullad a tűz, a házakban ég a néhány napja bevezetett villany, s a Bukarestbe távozó fiútól csak annyit kérnek a szülők, hogy semmi mást, csak „levegőt”, méghozzá frisset hozzon nekik ajándékba, ha ismét hazatér.

Forrás: 7x7 híres mai magyar regény 148-156. old.  Móra Könyvkiadó 1977.