Diósi Ágnes: Lakatos Menyhért (1926-2007)

„Az aranyhegedű hangját minden ember megérti. Mint ahogy tegnap a bölcsek megjósolták, egyszer megszületik egy cigány poéta, aki leírja, hogy „a sírás minden emberi nyelven érthetős”. (...) Sokan kinevették, de én hiszek neki. Azt mondta, hogy népünk kőházakban él majd, tűzokádó kerekeken vándorol egyszer, és elfelejtik anyanyelvüket is sokan, mert idegen emberek között, idegen istentől való félelmükben már nem tudják megszámolni a nap fényes sugarait. A mi leszármazottaink nem tudnak majd farkasszemet nézni a Nappal... aztán születik egy ember, aki ír egy könyvet népünkről, a Füstös képeket... ettől kezdve nem kell félniük a cigányoknak, mert az idegenek a szemükbe néznek végre, gyűlölet helyett kíváncsisággal.”

Az idézett sorok Szécsi Magda 1996-ban megjelent Madarak aranyhegedűn című könyvéből valók, és azt bizonyítják, hogy Lakatos Menyhért több, int író – hovatovább legendává lényegül.

Kevesen tudják, hogy 1957é-ben néhány cigány ember létrehozott egy szervezetet Cigányok Kulturális Szövetsége néven. Ezzel elindult egy szellemi mozgalom, amely a cigányok etnikai mivoltának, kulturális örökségének, nemzetiségi jogainak elismertetését tűzte ki célul. Ennek a mozgalomnak a vezéregyénisége volt az akkor harmincegy éves Lakatos Menyhért.

Vésztőn született, s a putrik világából a szellemi tartományokba vezető úton nem tudunk olyanról, ami megelőzte. (A nagy muzsikus cigányok karrierje egészen más történet. Ugyancsak más a cigány festők feltűnése. Valószínűleg nem véletlen, hogy az írásbeliséget nélkülöző nép először az irodalomnál ösztönösebb műfajokban mutatta fel értékeit. A hasonlíthatatlanul szuverén Balázs János minden további nélkül odaállítható a „vámos” Rousseau mellé.)

Ha feltételezzük – és miért ne tehetnénk -, hogy a Füstös képek önéletrajzi elemeket tartalmaz, akkor megtudhatjuk, hogy iskoláztatása egyrészt az anyai ambíciónak és szigornak, másrészt egy sajátos balesetnek volt köszönhető. A helyi vadásztársaság cigány gyerekekkel hajtatta a vadat, és szórakoztatta magát, játékból eszméletlenségbe táncoltatva őket. Úri passzióból az iskolaigazgató rájuk is lőtt, és súlyosan megsebesítette a tizenkét éves fiút. Elment hozzájuk egyezkedni.

„- Nézze, jóember, én elismerem, hogy igazuk van. Ezért szeretném kárpótolni magukat.

- Mivel gondolja, igazgató úr, pénzzel?

- Igen, mással aligha tudnám. Szegény emberek, ráfér magukra... meg hogy ne haragudjunk egymásra – még egy engesztelő mosollyal is megtoldotta.

- Szegény emberek vagyunk, ez igaz, de annyira nem, hogy a gyerekünk vére árán csak egy fillér értékűt is le tudjunk nyelni. Az meg, hogy haragszunk vagy nem, mit jelent önnek?

(...)

- Minden évben az állam költségén egy-két szegény gyereket gimnáziumba küldünk azok közül, akik jó tanulók, vagy valamiben tehetségesnek látszanak. Ha akarják, akkor a fiút előjegyzem továbbtanulásra.

Na, csak ez hiányzik, gondoltam, így is alig várom, hogy megszabaduljak az iskolától.

Apám anyámra nézett, akinek ragyogni kezdett a szeme, oda sem figyelve, hogy én akarom vagy nem, csak a kendőjét igazgatta zavarában.

Erre már mink is gondoltunk, igazgató úr – mondta megilletődve -, bizony, ha lehetne, elküldenénk felső iskolára, nem bánnánk, ha mi rongyokban járnánk is, csak tudnánk kitaníttatni. De én nem nagyon hiszem, hogy cigány  gyereket felvegyenek oda.

Az utolsó szavaknál elszomorodott.

- Ezt bízza rám – nyugtatta Rácz -, csak szeressen tanulni.

Akkor semmi hiba, gondoltam, mert én aztán nem szeretek.

- Na, arról majd én gondoskodok – nézett rám anyám fenyegetően, mintha kitalálta volna a gondolatomat.

A szavak hallatára nagyon elszomorodtam. Nem elég, hogy majdnem agyonlőtt a tisztelt igazgató úr, most egy másik iskolát akar a nyakamba akasztani. Ez az ember mindenképpen el akar pusztítani.”

A Cigányok Kulturális Szövetségét felszámolta az 1961-es párthatározat, amely károsnak ítélt mindenfajta nemzetiségi törekvést és csoportosulást, s a cigányok társadalmi beilleszkedését állami feladattá tette. A határozat kemény asszimilációs programot takart; a cigány népességet gyakorlatilag segédmunkás szinten kívánta a társadalomba beilleszteni. Ettől kezdve a cigányság szellemi mozgalmát „soviniszta”, „szeparatista” jelzőkkel illette a hatalom; tudós teoretikust is felbérelt annak bizonyítására, hogy cigány kultúra nem létezik, s a cigány nyelv szókincse olyan szegényes, hogy alkalmatlan bármiféle kultúra közvetítésére. Ilyen körülmények között a magyar reformkor nagyjaihoz hasonlítható Choli Daróczi József munkássága: lefordította cigány nyelvre a Kommunista kiáltványt és a nagy magyar verseket. (Napjainkban a Bibliát fordítja.) Az 1970-es Ki mit tud?-on Daróczi Ágnes – próféta kategóriában, ahogy Major Tamás jellemezte – József Attila Ars poeticájának cigány nyelvű előadásával válaszolt a kultúrpolitikának. 1972-ben új üstökös tűnt fel verseskötetével: A fiatal Bari Károly. Azóta nemcsak költészete teljesedett ki, hanem néprajzi gyűjtőmunkájával is kiemelkedő teljesítményt nyújtott. Nem beszélte: megtanulta a cigány nyelvet, annak hazánkban ismeretes minden nyelvjárását. És sorra emelték fel fejüket a cigány nép írástudói – köztük Kovács József, aki leírta, hogy „a sírás minden emberi nyelven érthető” -, hosszú lenne a névsor, valaki biztosan kimaradna.

Lakatos Menyhért mindvégig vezéralakja maradt ennek az ébredésnek, noha a hatalom mindent elkövetett, hogy megossza, felmorzsolja a maroknyi cigány értelmiséget. Lakatos nemcsak az asszimilációs politikai törekvésekkel szemben védelmezte az etnikai jogokat; a „kérdéssel” foglalkozó progressziót is figyelmeztette: egy népet nem szabad a hiányai felől megközelíteni.

Hogy ő maga kíméletlenül feltárta a szegénység sebeit, az más. Joggal érezhette, ebben ő az illetékes, nem a - bármilyen jó szándékú – kívülálló. Ő leírhatja a gyerekek fején sapkát alkotó ótvart, a lomha tehetetlensége süppedt embereket ellepő legyeket, az istálló szalmáján egymáshoz préselődő, rühes-tetves summás fiatalok verítékszagú szerelmét, a lányáért – hogy legyen mit elkártyáznia – pénzt követelő apát, az asszonyon ítéletet végrehajtó férfiak kegyetlenségét – de avatatlan ne közelítsen ehhez a világhoz. S mindenki avatatlan, aki nem benne élt.

A Füstös képek több kiadást megért a hetvenes években, film is készült belőle. 1979-ben meséket publikált Lakatos Menyhért; A paramisák ivadékai a Magvetőnél, A hét szakállas farkas a Móránál jelent meg. Utóbbit komlói cigány gyerekek rajzai illusztrálják. 1981-ben  novelláskötettel jelentkezett a Szépirodalmi Kiadónál Csandra szekere címmel. 1982-ben az Akik élni akartak című regényét jelentette meg a Magvető. Egyik epizódjából készült az Átok és szerelem című zenés tévéfilm. Zeneszerzőjének, Fátyol Tivadarnak a dalai folklorizálódtak a cigányság körében.

Lakatos Menyhért egy mindenütt jelen lévő, mégis ismeretlen nép igazi arcát mutatta fel: hogy többé már ne gyűlölettel, hanem kíváncsisággal nézzenek rá az emberek. A Füstös képek szépirodalom, amely többé már nem hagyható ki a 20. század magyar klasszikusainak reprezentatív sorozatából, ha lesz, aki összeállítja, kiadja, megveszi és elolvassa.

FÜSTÖS KÉPEK

A könyv egy serdülő fiú fejlődéstörténetén keresztül fogja át a magyarországi oláh (azaz cigány anyanyelvű) cigányság több mint fél évszázados történetét. Az ős, ameddig az emlékezet terjed: Cino Petro. Az ő lánya az öreg Liza, a Mámi, a fiú szeretett nagyanyja; történetei az 1870-es évekig nyúlnak vissza. Azt is mondhatnánk, hogy a regény szövete egy spontán népirtástól a koncentrációs táborok szervezett népirtásáig terjedő idő.

Egy törzs asszonyait, gyerekeit szerb katonák kiirtották, a férfiakat levágott füllel elengedték. Cino Petro hozzájuk adta az özvegyasszonyokat, lányokat, belőlük lettek a Péterestyók. (A cigány törzsek mind egy-egy őstől származtatták és nevezték el magukat.)

Az ősi vándorélet archetípusa a Mámi.

„Én nomád életükről szinte semmit sem tudtam, csak elbeszéléseik alapján építettem fel magamban azt a világot. Máminak adtam igazat, szinte nehezteltem apámra, mert felcserélte szabad életét egy putri nyomasztó rabságával. Meglopott, megcsaltként búsultam sorsom felett, rám is ez vár, pedig egyáltalán nem én tehetek róla.”

A visszavágyott világ Mámi történeteiből bontakozik ki.

„Télen nehéz volt az út, de a mi szekereink nem szakadtak le, jó lovakkal jártunk. Bizony, aki lemaradt,elpusztult, annak a vármegye ette meg a fejét. Ungorothem (Magyarország – D. Á.) egy volt a roviával (rabság – D. Á.), de itt találtuk a legjobb lovakat meg a vastengelyes, könnyű szekereket. Ha száz sárkány őrizte, akkor is elvittük. A Cino Petro ott termett, ahol nem ismerték a félelmet. A saját járásába senkit nem engedett, ha valaki bement, vérét vette. Mindenki a maga útján mehetett, aki a másik útjába belépett, arra „kriszi”-t tettek.”

Íratlan törvény szabályozta a vándorló cigány törzsek életét: a Romani Krisz. Ez biztosította a fennmaradást, ez nyújtott védelmet az idegen külvilág törvényeivel szemben. Törvény szólt arról is, melyik törzs milyen útvonalon közlekedhet: ne vehessék el egymás elől a létfeltételeket. Hogy ezt ki honnan tudta: titok. De mindenki tudta, akire tartozott.

Visszafelé nem vezet út, csak előre. Hősünk útja az iskolán át vezetett. Sok cigány diák szenvedi ma is ugyanazokat a sérelmeket, s dobná be a törülközőt, ha az anyja engedné.

„- Jól van, fiam, én megértelek, tudom, hogy nem lesz könnyű cigánynak lenni, de holnaptól kezdve már nem leszel az.

- Hát? – néztem rá érdeklődve.

- Semmi hát, csak az iskolában voltál az, ahol megvetettek, gúnyoltak, kinevettek, itthon más leszel, gyáva, bolond, akinek nem fog a feje, hiába szeretnék taníttatni. Csaló, aki becsapta a testvéreit, szüleit, fajtáját, mert ő nem akar cigány lenni. Ha csak ez volt a vágyad, akkor ezt elérted. Azt hiszed, ezután is úgy tisztelnek majd, mint eddig? Nem érted, hogy mindenki szeret, rajongva vesznek körül, mert azt hitték, hogy majd te, aki annyi voltál, mint ők, megmaradsz nekik, értük, velük. Ne akarjon az ember más lenni, mert úgysem lehet más, de az legyen, ami. Azt hittem, tudod, hogy cigány vagy, és ez elég útravaló lett volna ahhoz, hogy megmutasd, amit senki nem hisz el, most már én sem. (...) Választhatsz te is, most lefekszel vagy fenn maradsz. (...)

Eleinte csak kötelességből, de később már magamtól is rájöttem, hogy ha fenn akarok maradni, akkor kétszer annyit kell tudnom, mint másoknak.”

Az apának csak egy kívánsága volt: „pakszusíró legyél, fiam”. Mert a ló személyi igazolványa nagy dolog, és nagy tudomány a pakszushoz a ló valódi életkorát hozzáfiatalítani. A fiú élte ezt az életet, megtanult pakszust igazítani a lopott lovakhoz, ezt elvárták tőle mint írástudótól, és tátott szájjal hallgatták a regényt, amit felolvasott nekik. Megvetette a gyógyítás, rontás, varázslás, szellemidézés babonáit, de szabadulni nem tudott tőlük.

„De hát akkor ki vagyok? Nagypéntek éjszakáján megmosakszom, és pontosan éjfélkor megfésülködöm a danckai szomorúfűzfák alatt, hogy ölesre nőjön a hajam, és nem hagyom, hogy macskafarkat forgassanak a csecsemők szájába, mert azzal gyógyítják a szájpenészt. Úgy tiltakozom a babonák ellen, mint aki önmaga ellen tiltakozik, nem hiszem, de félek tőle.”

A cigánytelep lakói úgyszólván a semmin tengődtek. A régi mesterségek már nem biztosították a megélhetést, de még számon tartották, melyik foglalkozás rangosabb a másiknál. A csengő- és harangöntők, fúrókészítők utódai lenézték a fódozók, vályogvetők fajtáját. A ranglista legmagasabb fokán a lovakkal való foglalkozás állt. A ló megszerzéséhez virtus, „felpendítéséhez” tudomány, eladásához ügyesség kellett. Túljárni a gázsók eszén: nagy dicsőségnek számított. De a férfiak üzleteinek nem sok hasznát látta a család, azt ők elmulatták, elkártyázták. az ennivalót az asszonyoknak kellett előteremteniük falubajárással. Ez sokféle tevékenységet jelenthetett: súrolást, tapasztást, koldulást, lopást, kuruzslást, jóslást vagy éppen szexuális szolgáltatást. Azt az asszonyt becsülték, aki sok ennivalót tudott hazavinni. Hogy a parasztok „megseggezik” a cigány asszonyokat, az t minden cigány férfi tudta – a másiknak a feleségéről.

Ilyen eseményben gyökerezik a regény nagy formátumú női főszereplőjének, Ballusnak a tragédiája. A téli ínségen szexuális szolgáltatásért szerzett ennivalót egy paraszttól, jóltartotta az egész családot. Nyilván tudták, hogy honnan és milyen áron került a házhoz az ennivaló, de nem firtatták, mert éheztek. Csak amikor kénytelenek voltak tudomásul venni, ültek törvényt. A cigány törvény kegyetlenül ítélkezett azon az asszonyon, aki idegen férfival szűrte össze a levet, mert a bizalmas viszonyban elárulhatta a törzs titkait, és ez halálos veszedelmet jelenthetett. A regényben szereplő széthulló közösség férfi tagjai már csak saját szégyenüket: tehetetlenségüket akarták megtorolni azon, aki nem válogatott az eszközökben, hogy kenyeret adhasson a szájukba. Lábánál fogva faágra kötözték Ballust, levágták a csiklóját, és mindnyájan meg is köpdösték. Ballus bosszút esküdött: annak a hatalmába fognak kerülni valamennyien, amit meggyaláztak. A család minden férfi tagját elcsábította, egy se tudott ellenállni női vonzerejének. Így aztán kurvának tartották, de ő köpött rájuk.

Kiegészítő keresetet kínáltak a mezőgazdasági idénymunkák.

„Bár az erkölcs miatt szóban megvetették a nemiséget, életük igazi értelmét csak ez jelentette. A fiatalokat korántsem anyagi helyzetük kényszerítette az uradalmi napszámolásra, semmivel sem lettek különbek a körülmények, mint enélkül, de szexuális vágyaiknak eleget kellett tenniük, és erre itt alkalom kínálkozott. Ezért éppúgy tömegesen vándoroltak ide, mint egyes halfajták, amelyek ezer kilométereket úsznak, hogy párzási ösztöneiknek eleget tegyenek.”

A fiú tizenhárom évesen tapasztalta meg először ezt a világot, hogy ő is visszatérjen ide. Az ököristállóban ismerte meg – a szó bibliai értelmében – kiskorú feleségeit, mert így nevezi a cigány ember azt is, akivel csak egy éjszakát tölt el, még ha tudja is, hogy a kívánás még nem szerelem. Ide menekült igazságért az igazságszolgáltatás elől, amikor megsebezte a rajta karhatalmat gyakorló rendőrt. Itt érdemelte ki először az „ember” szót egy ronggyá rugdalt asszony védelmében; kapanyéllel válaszolt a nézőközönséghez intézett felszólításra: „szóljon, akinek nem tetszik”.

„A kis masalka szájú cigány állt mellém, végigsimította felrepedt hátamat, nem éreztem fájdalmat, csak egy meleg kezet, ami felolvasztott megkövültségemből.

- Ember vagy, nyalom a húsod. Tik meg szarok vagytok – fordult a többiek felé.”

Nem értette az asszonyokat: miért tűrik haszonállat-sorsukat? Miért vonják el még gyerekeik szájától is a falatot, hogy mihaszna férjüknek adják? Ő csak fogta a lábost a félrerakott húsokkal, és szétosztotta a gyerekeknek. Villámló tekintetek kísérték mozdulatait.

Aztán innen is menekülnie kellett. Ballus, aki anyósa lett, őt is elcsábította, de ráfogta a csábítás bűnét. A család fölkerekedett, hogy elégtételt vegyen Ballus „becsületéért”.

Az összecsapás az erdőben – a család tagjai kaszával-kapával, ő és barátja újonnan szerzett lovakon, botokkal – a könyv egyik nagy jelenete. Egy lepusztult világ torz erkölcse kényszerült itt visszavonulásra.

Az iskolában már nem sok tanulnivalója akadt.

„Elképesztő gyorsasággal alakult az iskola olyan intézetté, ahol a legtöbb cél az igaz hazafiságra való nevelés lett. Egyik napról a másikra megnőttek az étvágyak, eddig beérték egy halvány jónapottal, most ordító szebbjövőt kívántak.”

Előbb a zsidó fiút tették ki, aztán a cigányt.

A telepen eltűnt egy kisfiú. Két nap múlva találták meg az iskola budijában, oda fojtották bele a gyerekek.

„Miattam pusztult el a kis Nanika. A sok cigány közüle gyedül szép Borsócskát sikerült rábeszélnem, hogy adja a kisfiát iskolába.

- Nagyon okos gyerek – győzködtem. – Ne akard, hogy itt rohadjon a többi közt!

Uram isten, a te idődben már nem születik több cigány asszony a földön, aki iskolába engedje a gyerekét. Eltapostad azokat a kis szentjánosbogarakat is, akik világíthattak volna ebben a tömény sötétségben.”

Csak egyet tehetett: feleségül vette Borsócskát, és terhesen elmenekítette a deportálás elől.

Aztán beteljesült a munka és étel ígéretével vagonba terelt emberek tragédiája.

„- Akármennyit adnak – sóhajtozták az asszonyok megtérve -, de legalább nem űznek, zavarnak bennünket mindenfelől. Ki tudja, meddig bírtuk volna még a sok verést, a sok éhséget. Na de ránk tekintett a drága jó istenünk, nyalom a szent kegyes piros vérét! – húzták száraz melleikhez alvó porontyaikat hálálkodva.”

Ez nem García Márquez Száz év magánya. Több annál. Itt a civilizáció peremén századok óta pusztított s valami okból mégis fennmaradt nép szegezi szembe létezését a civilizációval. Ugyan ki az alkalmatlan, és mire? Mi bizonyítja a civilizáció fölényét? A kis híján játékból agyonlövés? Az iskolás gyerek budiba fojtása? A precíz, nagyüzemi népirtás?

Évszázadunk-évezredünk végére minden kétségessé vált. Oda kéne tán figyelni a kívülrekedtek igazára. Hátha együtt többre mennénk.

Forrás: 7x7 híres mai magyar regény 120-128. old. Móra Könyvkiadó 1977.