Szelestey László (1821-1875): Szent fa

I.

Onnan jövök egy csonka fa alól,

A melyre lombot nem hoz a tavasz.

Mikor nőtt fel, hogy csonkult meg e fa?

A magyar nemzet ősi fája az.

Tudjátok-e, a fának éveit

Legbiztosabban mi mutatja meg?

Évenként készül egy-egy gyűrűje,

Ha csak a fa nem halálos beteg.

A nemzeteknek fája is ilyen,

Életgyűrűje az erő, a tett,

S mely évben nem tud gyűrűt hajtani,

Akkor a halál eljegyzettje lett.

Háromszáz éve nem hajt új gyűrűt,

Azóta beteg e nép fája már.

Azóta egy-egy lomb függ rajta csak,

Nem használ neki meleg napsugár.

Mohácsnál érte a villámcsapás;

Még hagyott rajta egy-két levelet,

Azóta hollók setét hada ül

A száradó csonka fa felett.

És elhigyjétek romlott volt a lég,

S a romlott lég a fát sem élteti.

És halvány volt a téli nap; mit ér,

Bár a hideg sugárit ráveti.

De van új lég, van új sugár, mitől

A fának ismét gazdag lombja lesz:

A nemzetegység levegője az,

A szabadságnak napsugára ez!

II.

Álland tehát az ezredévü fa,

Míg a felhőknek magasáig ér.

Nem hasztalan öntözte gyökerét,

Első hajtását a vezéri vér.

Nem hasztalan ásá körülte fel

A sziklás földet a szent ősi kard,

A felbarázdált földbe ép magot

Álmos fia nem hasztalan takart.

Nem hasztalan ápolta ágait

Az Árpádoknak koronás sora,

Nem hasíthatta szerte törzsökét

Mohács és Várna villámostora.

Nézzétek a fát! újra élni kezd,

Kihajtott ismét lombja, levele,

S mi rég nem volt, a száraz héj alatt

Megint erős gyűrűje készüle.

Háromszáz évig tartott hát a tél,

S most a tavasznak ébredése ez!

Oh látom én, hogy ez a jegygyűrű,

Mely szebb jövőnek minket eljegyez.

E jegygyűrűre, mint két szerető,

Két drága szent név mélyen írva áll,

Oh ég! egymástól el ne tépd soha

E két szent nevet: nemzet és király.

Forrás: A szabadság lantja 1873 –Költemények az 1848-49-ki függetlenségi harcz idejéből – Kolozsvár 1873.