A képzeletnek szárnya gyakran elvisz
A már kiküzdött harcok mezejére,
Hol nedves még a föld, rajt vér piroslik,
A szent szabadságért hullt hősök vére.
És látom mint gyűl, mint tolong a nép
A roppant sírkőre, utolsó
Búcsúját venni a szentelt poroktól, -
Előttem áll a háromszáz koporsó.
Az alvó hősök arcain mosoly ül.
Ah! mert e gondolattal hunytak ők el,
Hogy a szentelt szabadságnak koránya
Piros vérnek bíborából jő fel.
Ott áll a nép… e szót isten-hozzád
Oly búsan hangoztatják ajkaikról,
Mindennek arca egy-egy égő lámpa,
Melyből az égő fájdalom világol.
Mindenik egy göröngyöt tart kezében,
A sírba szállott koporsókra hányja,
Betelt a sír, s a bevetett hantokból
Kerek halmocska domborul reája.
Oh! látom a sírt, földdel van borítva,
El nem födi a feledés moha,
Mert amely sírt egy nemzetkönnye öntöz,
El nem pusztul, nem hervad el soha.
És látom a nagy emlékjelt fölötte
Közös sírjoknak domború ormáról,
A dicsőség és kiküzdött szabadság
Magas phárosként tündököl, világol.
Forrás: A szabadság lantja
1873 –Költemények az 1848-49-ki függetlenségi harcz idejéből – Kolozsvár 1873.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése