A
hatvanas években, majd a hatvanas-hetvenes évek fordulóján a szépirodalmat
egyre inkább a kimondhatóságáért folytatott küzdelem jellemzi, mely a realizmus
keretein elül maradva, a valóság közvetlen megjelenítéséről korántsem lemondva,
világkép és stiláris eszközökkel kísérletezik. Ilyen eszköz például a
szubjektív narráció, mely lényegében kikerüli az elmondottakkal kapcsolatos
írói, történetmondói állásfoglalás kényszerűségét, s az olvasóra bízza, hogyan
is ítéli meg az egyes szám első személyű elbeszélőt és állásfoglalását. Jól
lemérhető e technika alkalmazásának eredménye Somogyi Tóth legismertebb
regényén, mely – a kor számos más alkotásához hasonlóan – szintén a szubjektív
narráció lehetőségével él. (Bár a kortárs kritikusok többsége nem reflektál
erre a fontos tényezőre, s úgy foglalkozik a főszereplő, Szabados Gábor
személyiségének elemzésével, mintha külső nézőpontból alkotta volna meg az
író.) A prózairodalom az „igazságok” feltárásával próbálkozik, a burkolt
kritika eszköztára szélesedni látszik – az irodalmi művekben lehetőség van a
szükséges kihagyások, elhallgatások alkalmazására, itt lehet bizonyos tartalmak
hozzágondolását az olvasóra bízni.
Somogyi
Tóth Sándor Próféta voltál szívem című regénye első ízben 1965-ben jelent
meg, majd két évre rá újabb 35 ezer példányos kiadás következett. Legutóbbi
önálló,5. kiadás 1976-ban jelent meg, bár más, újabb írások mellé belekerült
1987-ben kiadott gyűjteményes kötetébe is. Igazi sikerkönyvről van szó, mely
kedvező fogadtatásra talált az olvasóközönség soraiban és az irodalomkritikusok
között is. Számos nyelvre lefordították, 1967-ben svédre, 1968-ban szlovákra és
lengyelre, 1969-en szlovénre, s Lengyelországban két kiadást is megért. A
szerző munkásságáról – a Magyar irodalmi
történetében szereplő értékeléstől eltekintve – egyetlen, átfogóbb igényű,
ám rövid terjedelmű írás született. Hajdú Ráfis Gábor tollából 1976-ban. Ebben lényegében
az életmű-egyetlen maradandó értékű darabjaként ír a Prófétáról. Leszögezi,
hogy „az ítélet, az erkölcsi állásfoglalás, ez egy pillanatig sem kétséges,
Szabados ellen szó”. Írása így nem reflektál azokra a problémákra, melyek a
szubjektív narráció révén a főhős személyével kapcsolatosan felmerülnek.
Somogyi
Tóth és híressé vált főhőse, Szabados Gábor életútja közt számos hasonlóságot
találunk, mint ahogy többi művét is át-átszövik a személyes élményeik. Az író
tanítói oklevelet szerzett. 1947-től népi kollégiumi pedagógus, területi
instruktor, majd igazgató volt Szegeden. 1949-től a Közoktatásügyi Minisztérium
tankönyvosztályának főelőadója (itt szerzett „élményeit” érhetjük tetten Gabi
című regényében, a kisfiú pedagógus szüleinek vergődésében). 1950-ben az
Országos Neveléstudományi Intézet szerkesztője lett, azután pedig a Magyar Írók
Szövetsége nevelési osztályának lektora. 1951-től kezdve újságírói,
szerkesztői, illetve lektori állásokban dolgozott az Új Hangnál – melynek
felelős szerkesztője ekkor Benjámin László volt -, a Magvető Kiadónál
(1955-56-ban), a Csillagnál (1956), 1957-től ismét tanított, 1964-tól (Simon
István főszerkesztősége idején) a Kortársnál dolgozott. Munkásságát több magas
kitüntetéssel jutalmazták.
Művei
közül kiemelkedő jelentőségű a Gabi, mely 1969-ben jelent meg első ízben, de
még számos kiadás követte, lengyelre is lefordították. A kritika elhanyagolta a
művet. A iskolás kisfiú naplója az 1952-53-ban zajló eseményeket örökíti meg
sajátos gyermeki optikával. Figyelme apró, a hétköznapok világát érintő, ám
igen jellemző részletekre is kiterjed, melyek tanulságosan, sokoldalúan
minősítik a személyi kultusz éveit, a Sztálin halála körüli hetek eseményeit s
mindazokat az ellentmondás-sorozatokat, melyekbe a kor szelleme kényszeríti a
felnőtteket. Gabi apja parancsára kezdi írni a naplót, eleinte nyögve, majd
belelendülve. A „naiv gyermek” válik az események krónikásává s egyben –
öntudatlanul is – vádlóvá a felnőttek helyett, akik hallgatásra vannak
kárhoztatva, s a mindennapi túlélésért küzdenek. A naplóformának köszönhetően a
narráció ezúttal is szubjektív. Igen jellegzetes a diktatórikus nevelési
módszereket alkalmazó apafigura, aki más írásokban is szinte változatlan
jellemvonásokkal bukkan fel, pl. a Tigris vagy birka, illetve a Gyermekek
kétszer születnek című művekben is.
Somogyi
Tóth felnőtt alakjai szinte kivétel nélkül lelkileg megnyomorodott, ingatag,
talajukat vesztett emberek, foglalkozásukat tekintve prominens értelmiségiek
(pl. minisztériumi dolgozó, pedagógus, főorvos, híres újságíró, rendező stb.),
akik a rendszerrel való lojalitásuk miatt minduntalan ellentmondásokba és
konfliktusokba keverednek – főként az erkölcsi normákkal. A felnőttek világa
jóvátehetetlenül romlottnak, kétszínűnek látszik, a gyerekek pedig – Somogyi
Tóth nagy szeretettel, megértéssel és reménnyel ábrázolt figurái – észlelik
ezeket a hibákat. Az író műveit a nyitva hagyott kérdések, elvarratlan
történetszálak jellemzik, mintegy érzékeltetve ezzel önnön tanácstalanságát is.
A Somogyi Tóth regényeiben, novelláiban megjelenített világ meglehetősen
statikus és reményvesztett, melyből igazán hiányzik a perspektíva. A férfi-nő
kapcsolatok kevés kivételtől eltekintve kiegyensúlyozatlanok, zátonyra
futottak. Az író több művében is ábrázolja a szülők válásától szenvedő,
szorongásokkal küzdő gyermeket, aki csak nehezen talál kiutat a felnőttek által
teremtett vákuumból. „Majd talán a gyermekeink!” – így összegezhetnénk az
életmű végkicsengését.
Az
írások (szereplők) nyelvét a hétköznapi, beszélt nyelvi, olykor kimondottan
irodalmi nyelven kívüli fordulatok jellemzik. Érdekes a regények esetében is a
novellaszerű felépítés és cselekményvezetés, hosszabb lélegzetű művei is
jobbára novellisztikus jellegűek. Legutóbbi kötete 1987-ben jelent meg, benne
főként korábbi sikeres műveinek újabb kiadását találjuk.
PRÓFÉTA VOLTÁL SZÍVEM
A
korszak legsikerültebb alkotásaiban a főszereplő foglalkozása igen gyakran
újságíró, szerkesztő. Így van ez a Próféta voltál…-ban is, hiszen
Szabados Gábor közismert, elismert újságíró. Az újságírói állás azonban
megköveteli a lojalitást a rendszerrel és ideológiájával, a kritikának, a
„leleplezésnek” megengedett kereteken
belül kell maradnia. (Szabados egyik kirohanásában ezt igen pontosan meg is
fogalmazza, éppen sokat emlegetett, ám részleteiben a könyv lapjain be sosem
mutatott „palkonyai riport”-jával kapcsolatosan. „A palkonyai riport fele
hazugság… Mert az ember hazugságon veszi meg az igazat. A próféták pedig
elpusztulnak egy szálig.”) Már a szereplő beszélő neve is sejteni engedi, hogy
ez a lojalitás az ő esetében igencsak megingott. Néhány oldallal később,
rajongói körében – egy pillanatra még prófétai hevületben –már így fogalmaz.
„Egyet mondok nektek: az igazság nem piaci áru, amit a hazugságon kell
megvenni. Sok itt a szatócs, barátaim, sose alkudozzatok…” Magában azonban
továbbra sem képes ezt vállalni, s „tökhülye, hazug bölcsesség”-nek minősíti,
amit éppen az imént mondott. Éppen ez a folyamatos önreflexió az, ami a hős
leépülését ellenpontozni látszik. Mindvégig világosan megfogalmazódik benne az,
ami körülötte történik, pontosan látja saját szerepét is a soron következő
játszmákban, ezért talán megkockáztathatjuk azt a kijelentést, hogy leépülése,
ellehetetlenülése – számos kritikusának állításával ellentétben – nem a gyenge
ember alkoholizmusba fulladásáról szól, hanem éppen ellenkezőleg: tudatos
önsorsrontó döntéssorozat, mely a rendszer, az ideológia hazugságából fakad.
Nem véletlen a reális helyszín, az elmegyógyintézet megválasztása sem, hiszen a
bolondokháza, a bolond szerepe az a konvencionális álca, melybe elrejtőzve
minden el-, illetve kimondható. Szabados tehát kivonul a társadalomból, de nem
öngyilkosság révén, mint pl. Kertész Ákos Makrája, hanem úgy, hogy törvényen
kívül helyezi magát. Ez az értelmezés természetesen a szocializmus évei alatt
nem volt vállalható, csupán két kritikus akadt, aki Szabados figuráját –
legalább részben – pozitívan értékeli, bukásának mélyebb összefüggéseit
sejteti. Az egyik Németh László, aki így nyilatkozott a műről: „A regény igazi
értéke: a sivár, olcsó hiúságokkal táplálkozó jelennek és az eljátszott múltnak
ez a kegyetlen szembesítése, mely túlmegy a sorson, s egy nemzedék végzetévé
nő, nemcsak azzal, hogy egy kivételes emberpéldány pusztulását mutatja be,
hanem azzal is, hogy éppen az ilyen fejedelmi,mondjuk ki, magyar emberpéldányok
pusztulását kikerülhetetlenként is érezteti.”
A
másik kritikus Kis Ferenc, aki 1980-ben így ír a Prófétáról: „A törvényen kívüli figu7rák elszaporodása egyenes
következménye annak, hogy a törvényes érvényesülés kritériumai iránt
irodalmunkban fokozódott az ingerültség. (…) ezek a szövegek- jóllehet
gunyorosan torzítanak – tele vannak remek találatokkal, egy eredeti, metszően
éles, villódzó és szuverén szellem tüntet, hivalkodik bennük.”
Fehér
Ferenc 1965-ben megjelent kritikája jóval könyörtelenebb. A regény szerinte az
ironikus életformából kinövő cinizmusról szól, a perspektívavesztés krónikája.
Szabados parazita, aki tagadja az értelmes, társadalmat alakító tevékenység
lehetőségét. Életének titkos centruma az érzelmek ellen folytatott harc. Fehér
Ferenc a művet sem tartja sikerült alkotásnak. Alakjainak intellektuális nívója
szerinte nem eléggé magas, hazai „espresso-egzisztencializmusról” beszél, a
befejezést pedig erőtlennek, pontosabban, homályosnak véli, bár elismeri, hogy
valóban nehéz írói feladat a katarzis teljes hiányát bemutatni.
Csak
utalásokból rekonstruálhatjuk a főhős pályafutását, aki népi kollégistaként,
prófétai ambíciókkal és lelkesedéssel indult, majd a történet jelen idejében
elme-gyógyintézeti kezelt. A belső monológok csak a kezelés ürügyéül szolgáló
idegösszeomlás közvetlen kiváltóinak oknyomozására szolgálnak, nem derül ki
azonban, hogy végül is mi okozta a prófétai hevület megsemmisülését, majd
lassú, de elsöprő átfordulását Szabados világmegvető cinizmusába és
nihilizmusába. Fehér Ferenc szóvá is teszi ezt a hiányt, holott az adott
korszakban úgyszólván elfogadott koncepció volt mindezt az olvasóra bízni,
„hiszen tudjuk, hogy „valójában” mi a
helyzet.”
A regény négy
beszélgetés köré szövődik, melyeket Szabados az elmegyógyintézetben folytat
orvosával, Angeli doktorral. A fejezetek ugyan a „beszélgetés” címet viselik,
mégsem valódi párbeszédekről van szó, hiszen a beszélgetőpartner jelenlétét és
kérdéseit legfeljebb a főhős monológjának válaszszerű fordulataiból
következtethetjük ki. (Ez az írói megoldás Somogyi Tóth későbbi írásaiban is
felbukkan, például az Üzenet című
novellában, de a Gabi naplóformája
is hasonló lehetőséget ad a szubjektív nézőpont kizárólagos alkalmazására.) Az
ideggyógyász tehát azt próbálja tisztázni Szabadossal, hogy „hol kezdődött a
zavar”. A zavar mibenlétét – vagyis az elmeosztályra kerülés kiváltó okát –
csak a regény végére tudjuk meg, a fejezeteket mindannyiszor az orvossal
folytatott álpárbeszéd nyitja, majd következnek a múlt eseményei,
tulajdonképpen időrendi sorrendben.
Szabados
szinte filmszerűen lepergeti a közelmúltat, s a megjelenítés képszerűségét csak
fokozza a jelen idő használata. Az első felidézett esemény az „úri levegőjű”,
fényes külsőségek közepette megrendezett újságíróbál, ahol Szabados nem találja
a helyét („Felmordul bennem a kültelki düh”). Sorra veszi a jelenlevőket, akik
közt miniszterhelyettes is akad, idéz üres beszélgetéseikből, felvonultat
különféle figurákat, akiknek szavaiból kiderül, mennyire nagyra becsülik
Szabados palkonyai riportját. Ő maga Kossovszky Lívia színésznőre vár, és
közben folyamatosan iszik, magyarázatképpen így kommentálja az eseményeket: „A
butaság a legjobb narkózis: halálig tart.” A bálból végül Líviával távozik.
Szabadosért rajonganak a nők, a művésznő sem kivétel, ám felesége már több
hónapja különbözött tőle kisfiával, Gabival együtt. Lakására érkezve elemel
Lívia táskájából egy kis pisztolyt, amit az olvasó baljós előjelként is
értelmezhetne, de végül nem lesz különösebb szerepe. Szabados nem akar
öngyilkosságot elkövetni, legalább ezt magyarázza az utolsó beszélgetés során
orvosainak. Szabados szokásos rosszkedvével ébred Lívia mellett, legszívesebben
máris összeveszne vele, mert hamarosan érkezik újabb rajongója, Jutka, a
miniszterhelyettes lánya, aki jobb híján takarítani jár hozzá. Jutkát több
ízben is megkísérli „átjátszani” Balázs nevű kollégájának, de Jutka ellenáll,
és még az elme-gyógyintézeti ápolás alatt is kitart mellette, sőt ez a fordulat
számára „kellemes csalódás”. A bonyodalmat voltaképpen egy telefonhívás okozza:
Kenderesi karnagy telefonál egy partitúráért, amire Szabados feleségének,
Krisztának van szüksége. Kriszta ígéretes tehetségű karmester, a történet
idején egy vidéki kollégiumban dolgozik kórusával, s Kenderesi Géza, a főnöke,
szintén karmester.
Szabadost
feldúlja a karmesterrel való találkozás, féltékenység ébred benne, s ahelyett,
hogy aznapi riportját elkészítené a kábelgyár igazgatójával, feleségéhez
látogat, dűlőre szeretné vinni kapcsolatukat. Sajátos, monologizáló stílusát
Szabados azzal magyarázza, hogy felesége éjszakánként nem volt hajlandó
végighallgatni szeszgőzös fejtegetéseit, még kevésbé párbeszédbe bocsátkozni
vele. Állandóan éreztette, hogy a férfi nem váltja be a hozzá fűzött
reményeket. A konzervatóriumba érkezve mégsem feleségéhez, Krisztához megy
először, hanem felhajt két féldecit, végül mégis találkoznak egymással az egész
kórus színe előtt. Nem vallja be, hogy a féltékenység hozta, egy riport készítésének
ürügyével magyarázza érkezését. A helyszín zavaros emlékeket ébreszt benne a „régi
időkről”: „Dühödt szónokok, tudákos megváltók”. Régi „eszelősség”-ének elmúlását
egyedül Kriszta miatt sajnálja, politikai kiábrándultsága teljesnek mondható,
noha ez szó szerint sosem fogalmazódik meg. Találkozik fiával, Gabival, tapogatózni
próbál, hogy Kenderesi vajon mennyire folyt bele a család életébe. Nem tudja
megtalálni a hangot a gyerekkel, túlságosan lekötik saját problémái.
Hirtelen
Kenderesi is betoppan Kriszta szobájába, ahol meglehetősen kínos beszélgetés
zajlik le a két férfi között. Szabados gátlástalanul provokál és burkoltan
számon kér, igyekszik ellenszenvesen viselkedni, ám a karnagy ügyesen kitér a
támadások elől. Szabadős „germán pofának” nevezi a férfit több ízben is, ám
tulajdonképpen nem derül ki, hogy miért. Vajon Szabados „magyar alkatával”
szembeállítva értendő ez, vagy csak amúgy, üres értékítéletként? Ahhoz képest,
hogy Kenderesi végig korrekten, kulturáltan viselkedik, és semmi ellenszenves
tulajdonságára nem derül fény (holott Szabados elmondása alapján ismerjük
meg!), érthetetlen ez a nyilvánvalóan negatívnak szánt minősítés, amit Fehér
Ferenc is felemleget a könyvről szóló írásában. Kenderesit pusztán tehetséges
akarnoknak tartja, aki a „férfiatlanságig önimádó”. Ezúttal is csak sejteni
lehet, hogy milyen ki nem mondható ellentétek burkolt megjelenítésére szolgált
ez a durva minősítés. Németh László másképpen ítéli meg Kenderesit, szerinte
Kriszta „egy Psalmust vezénylő,
lelkesedést szító dirigens segítségével szabadítja ki m agát az ifjúkori
kötelékből”. Kenderesi valóban udvarolt Krisztának, valóban szerette, s nagyra
értékelte tehetségét. Az „aranyéletét” nők karjai és az ital közt pergető,
kiábrándult, hitevesztett Szabados ezért érzi úgy, hogy a karmester egyetlen
mentsvárától, a feleségétől próbálja megfosztani, s ezért beszél róla olyan
ellenszenvvel. Kapcsolatuk megromlása azonban jóvátehetetlennek tűnik, s a regény tulajdonképpen arról szól, hogy
távolodnak el egymástól egyre jobban, egyre véglegesebben.
Szabados
a Kenderesivel folytatott beszélgetés után egyenesen a kocsmába megy, ahol
rengeteget iszik Tóni bácsival, régi ismerősével. Utána nagy nehezen betántorog
a kollégiumba, ahol Kriszta tanítványaival kötözködik egy keveset, majd
Krisztával próbál „tényfeltáró beszélgetést” folytatni. Pesti kórushoz akarja
helyeztetni feleségét, de ő ellenáll. Szabados érzékeli, most jött el az utolsó
alkalom, hogy rendezzék kapcsolatukat: „Akkor kellett volna leborulni a földre.
De megmakacsoltam magam.” Kriszta otthon van a „művészet aranytemplomában”,
neki sikerült olyan foglalatosságot, hivatást találnia, melyben megalkuvás és
kompromisszumok nélkül kitarthat elvei, meggyőződése mellett. Ezt Szabados maga
is érzékeli, amikor a másnapi előadáson szem- és fültanúja lesz a hangversenynek.
„Fölszállott a páva... Holnapra megforgatjuk az egész világot... Hol van ez
már? Ébredj, kiszolgált narodnyik, az ilyesmit ma már csak Kriszta érzi
komolyan, s ő szuggerálja a gyülekezetre.” Kriszta és Kenderesi közt „nyíltszíni
erotikus játék” zajlik, legalábbis így látja Szabados, aki maga sem tud
szabadulni a zene varázslatától. Egy pillanatra úgy tűnik, mintha újból
egymásra találnának Krisztával, ám a harmónia csak pillanatnyi: „Nyelvem alatt
dögkeserű ízt érzek.”
A második beszélgetésből kiderül, hogy az
elmeosztályon sokkterápiával próbálják Szabadost gyógyítani, ő pedig tovább
meséli a történteket. Gabit magával viszi Pestre, de már másnap visszaküldi,
nincs hozzá türelme. Cinikus életigazságokkal próbálja traktálni a kisfiút, de
keserű megjegyzései tulajdonképpen feleségének szólnak. Budapestre érkezve ott
folytatja a „királyi közérzet” kiépítését, ahol abbahagyta, noha egyre inkább
kiviláglik, hogy Szabados közérzetében semmi királyi sincs, egyre mélyebbre csúszik.
Bevallja önmagának, hogy egyfolytában csak menekül a tények elől, kapcsolatok
közt hányódik, pedig egyvalaki hiányzik neki igazán, a felesége.
Szemrehányásokat kap a szerkesztőségben, hogy hónapok óta nem dolgozik, ő
hazugságokkal próbál védekezni, újabb, soha el nem készülő riportokat ígérget
főnökének, Kun-Szabónak. Újabb kapcsolata szövődik Dusával, a szerkesztőségbeli
titkárnővel, közben Jutka sértődötten, de szerelmesen otthagyja, mert értesül
Lívia létezéséről. Líviának szerelmet vall, de otthon ismét az önmarcangolás és
az erős altató várja. A szerkesztőségben újabb türelmi időt kap, szinte
könyörögnek neki, hogy dolgozzon, sőt még egy kitüntetést is kilátásba
helyeznek.
A
harmadik beszélgetésben Szabados monológja letisztultabb, az előzményekhez
képest kevésbé cinikus. Ezúttal beszél legrészletesebben a múltjáról: az
egyetemet nem fejezte be, minisztériumi állást kapott (Kriszta szerint ott
rontották el), egy aktíván felszólalásában védelmébe vette a „nagy eszméket”, s
ez ismét a szókimondó, bátor ember hírébe hozta Szabadost. 1956 is megjelenik
villanásszerűen: „Vigyázni kell, az ember roppant ingerlékeny állat” – mondta a
hullákat látva feleségének. Belátja azt is, hogy feleségének el kellett őt
hagynia, ha nem akart elpusztulni mellette. Az utolsó nagy beszélgetésükből kiderül, hogy Kriszta már évek óta
szenved Szabados teljes reményvesztettségéből táplálkozó cinizmusa miatt. Nem
tudja elfogadni a pillanatnak élő, magasabb eszmék iránt minden lelkesedését
vesztett férfi önpusztító, érzéki örömöket halmozó életét. A tisztázó szándékú beszélgetés
veszekedéssé fajul, Szabados képtelen a kompromisszumokra, a változtatásra, az
újrakezdésre, egészen eggyé válik mefisztós szerepével. Kriszta távozása után
ismét iszik, majd nagy adag altatót vesz be.
A negyedik beszélgetésben már
Sas Gyuri is részt vesz, ő az az ismerős orvos, aki Szabadost az elmeosztályra
utalta be. Szabados valószínűleg az ital és az altató hatására került
idegösszeomlásos állapotba. A nők (Dusa, Jutka, Kriszta) találtak rá rettenetes
állapotban a lakásán. Felesége viselkedése állítólag megváltozott, tagadja,
hogy bármi kapcsolata lett volna Kenderesivel. Mivel mindezt ismét csak
Szabados szavaiból tudjuk meg, végül marad az olvasó bizonytalansága: talán
valóban csak képzelődés volt az egész? Talán más körülmények játszottak közre
Szabados összeomlásában, a magánéleti szál csak kiegészítés? Szabados mindenesetre
magas állami kitüntetést kap az elmeosztályon, ahol Kun-Szabó személyesen adja
át neki az elismerést. Értékét, komolyságát kissé megkérdőjelezi az a helyzet
és a tény, hogy már hosszabb ideje nem dolgozott semmit. Az elme-gyógyintézeti
körülmények közepette olyan ez a kitüntetés, mit egy posztumusz elismerés, amit
a lezárult életút után, némi kötelességtudattól vezérelve adnak ki a „veteránnak”.
A
regény végén elvarratlanul maradnak a szálak. Nem derül ki, hogy mi lesz
Szabados sorsa, cinizmusa ismét a régi, a szálak kilátástalanul egyformán
futnak. A harmadik beszélgetésben felsejlő „letisztultság, javulás” a negyedik
s egyben utolsó beszélgetésre már a múlté, Szabados „visszazökken” korábbi stílusába.
Minden marad a régiben.
Forrás: 7x7
híres mai magyar regény 90-99. old. Móra Könyvkiadó 1977.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése