Jónás, illetve hát a költő, aki újraélte és újramesélte történetét, harminc éve halott. Asztétikus, önemésztő remeteélete volt, ha szabad úgy mondanom: életben szűkölködő élete, amelyet azonban most, utólag mérhetetlenül gazdagnak érzünk. Gazdagnak és boldognak, talán a legboldogabbnak, ami költőnek valaha megadatott. Nemcsak a termékenység jussán, amely mindvégig elkísérte, nemcsak a dicsőség jussán amiből végül is jutott neki. Hanem elsősorban lankadatlan felfelé ívelése folytán: amiatt, hogy sohasem kellet megízlelnie a hanyatlás keserűségét. Babits Mihály termőerejében és költő-voltában holtáig növekedett. Holtáig termet is, nőtt is – mind a növények.
Megkockáztatnék egy definíciót: boldog az, aki növekszik. Boldog élet az, amelynek vége egyúttal a csúcspontja is. Ebben az értelemben tartom őt a legboldogabbnak. A Faustot befejező Goethe, a Commedia utolsó énekét rejtegető Dante jut eszembe, ha társát keresem boldogságában.
Megkockáztatnék egy definíciót: boldog az, aki növekszik. Boldog élet az, amelynek vége egyúttal a csúcspontja is. Ebben az értelemben tartom őt a legboldogabbnak. A Faustot befejező Goethe, a Commedia utolsó énekét rejtegető Dante jut eszembe, ha társát keresem boldogságában.
Ő maga nem mindig volt tudatában ennek:
Világon való bújdosásaimnak
esztendeit szaporítani tetszvén
az én bölcs istenemnek,
engedé bár, hogy élvén élni bírjak
s ne legyen fáradt törzsem ága fösvény,
sőt holtomig teremjek.
De ehelyett kórokkal és sebekkel
ver ezerféle tarka nyavalyákkal.
Világon való bújdosásaimnak
esztendeit szaporítani tetszvén
az én bölcs istenemnek,
engedé bár, hogy élvén élni bírjak
s ne legyen fáradt törzsem ága fösvény,
sőt holtomig teremjek.
De ehelyett kórokkal és sebekkel
ver ezerféle tarka nyavalyákkal.
Nem mindig volt tudatában boldogságának. Utolsó töredékei tanúsága szerint halála előtt már csak a nyomorúságot, csak a kínt, csak a testi szenvedést érzékelte. De úgy mondják, nem is igazi boldogság az, amely megélése pillanatában érzékelhető.
Pedig a Versenyt az esztendőkkel előhangjában mintha már sejtette volna, hogy egész élete csak előkészület a végső, a legfontosabb kimondására. A kérdőre vont hangok így válaszoltak akkor neki:
Pedig a Versenyt az esztendőkkel előhangjában mintha már sejtette volna, hogy egész élete csak előkészület a végső, a legfontosabb kimondására. A kérdőre vont hangok így válaszoltak akkor neki:
Dadogunk, botorkálunk,
de ki kell jönnünk, egy szó előtt járunk,
dadogás vagyunk, egy szó jön utánunk,
követek vagyunk, utat csinálunk.
Nagy szó, nagy szó a mi királyunk!
Mi dadogunk, de várj, ki jön utánunk
de ki kell jönnünk, egy szó előtt járunk,
dadogás vagyunk, egy szó jön utánunk,
követek vagyunk, utat csinálunk.
Nagy szó, nagy szó a mi királyunk!
Mi dadogunk, de várj, ki jön utánunk
Ezt a nagy, ezt a legfontosabb szót, amelynek kimondására egész életében készülődött, s amely cserében boldoggá avatta életét (mert hát lehet-e boldogtalan az, aki tudja, hogy megadatik még kimondania a szavak királyát?), ezt az óriás-szót közvetlenül halála előtt, Jónás könyvével és imájával mondotta ki. Valóban hatalmas szó, alig emlékszem sorsfirtatóbbra, hatalmasabbra. Pedig hát idestova huszonöt éve olvasok verset, s nem hiszem, hogy igazán súlyos szavak elkerülhették volna figyelmemet. Talán elfogultság részemről, talán nem: úgy érzem, a Jónás szavai a legfontosabbak közül valók, amelyeket költő valaha kimondott.
S ami a legkülönösebb, ez a nagy szó, ez a szavak-királya egyúttal a legvidámabb is Babits egész életművében. Az utolsó szónak, úgy látszik, humora van. A végső bölcsesség, úgy látszik, csakugyan mosolyog. Miből támad ez a humor és kedély, ez a játékos derű akkor, amikor a legfontosabbról, „lelki üdvösségünkről” van szó? Nem én teszem fel először a kérdést, de a válaszok, amelyekről tudok, nem elégítenek ki. Megpróbálok tehát új választ keresni rá.
Kortársak emlékezéseiből tudom, hogy a Jónás könyvét Babits nagy örömmel és igen könnyen írta. Szó sem volt arról a keserves gürcölésről és plajbászrágásról, amiből illetéktelen elképzelések szerint a remekművek születni szoktak. Lehetséges talán, hogy a könnyen és jól menő munka öröme szivárgott át a szövegbe, ez telítette vidámsággal a művet? Ez is lehetséges, hiszen mindnyájan értesültünk a derűs isten-állapotról, amelybe a sikerült vers költőjét ragadja:
S ami a legkülönösebb, ez a nagy szó, ez a szavak-királya egyúttal a legvidámabb is Babits egész életművében. Az utolsó szónak, úgy látszik, humora van. A végső bölcsesség, úgy látszik, csakugyan mosolyog. Miből támad ez a humor és kedély, ez a játékos derű akkor, amikor a legfontosabbról, „lelki üdvösségünkről” van szó? Nem én teszem fel először a kérdést, de a válaszok, amelyekről tudok, nem elégítenek ki. Megpróbálok tehát új választ keresni rá.
Kortársak emlékezéseiből tudom, hogy a Jónás könyvét Babits nagy örömmel és igen könnyen írta. Szó sem volt arról a keserves gürcölésről és plajbászrágásról, amiből illetéktelen elképzelések szerint a remekművek születni szoktak. Lehetséges talán, hogy a könnyen és jól menő munka öröme szivárgott át a szövegbe, ez telítette vidámsággal a művet? Ez is lehetséges, hiszen mindnyájan értesültünk a derűs isten-állapotról, amelybe a sikerült vers költőjét ragadja:
de hogyha egyszer, ami fontos,
ha sikerült, ami szent, a versem:
üdvöz légy akkor, Gond, örök Árnyvilág!
Megnyugszom, még ha nem követ is zeném
a föld alá; úgy éltem egyszer,
mint az Olymposziak: … s ami kell több?
(Hölderlin)
ha sikerült, ami szent, a versem:
üdvöz légy akkor, Gond, örök Árnyvilág!
Megnyugszom, még ha nem követ is zeném
a föld alá; úgy éltem egyszer,
mint az Olymposziak: … s ami kell több?
(Hölderlin)
Az élvezettel végzett, jól sikerült munkának ugyanez a derűje késztet magafeledt mosolyra például Shakespeare szövegeinek olvasásakor is, legyenek azok egyébként, tartalmuk szerint akár a legtragikusabbak. Miért ne magyarázhatná meg ez az öröm Jónás könyvének derűjét is?
Egyet-mást bizonyára meg is magyaráz belőle. Némelyik szembeötlően zamatos kifejezés hahotája, némelyik kegyelemszerűen hanyag rím alamuszi mosolya kétség kívül a jól menő munka öröméről tanúskodik. Valahogy az az érzés támad bennünk, hálás és megrendült olvasóiban, hogy a költő írás közben annyira tisztában volt azzal, amit mondani fog, annyira biztos volt gondolatai erejében és fontosságában, hogy már a tréfát is megengedhette magának. A megtalált szó méltóságát semmi sem veszélyeztethette többé.
Egyszóval Jónás humorának egy részét a gyorsan is jól haladó költői munka öröméből származtathatjuk. Egy részét, de korántsem fontosabb részét. Úgy sejtem, maga a munkaöröm is egy másik tényezőnek, a főtémának alapvető komikumából fakad; abból a derűs vénából, amelyet Babits oly szigorúan fojtott el aszkétaélete során, de amely most – egy döntő felismerés hatására – boldogítóan felszabadult.
A Jónás könyve roppant komolysága ellenére mindenestül komikus mű. Ezt mindig tudtam, de csak akkor döbbentem rá igazában, amikor nemrégen egy színészbarátom megkért: hallgatnám végig előadásában a verset. Meghallgattam, s hallgatás közben véges-végig kelletlenül figyeltem patetikus zöngéire. Színészbarátom Jónást, mint afféle vérbeli tragikus hőst ábrázolta szavaltában.
Végül is miért ne? Ez a szerencsétlen, remetealkatú ember kezdetben elbujdosott volna hivatása (ma úgy mondanák: közéleti szerepvállalása) elől. Magának istennek kellett ráébresztenie őt kemény tortúráival odabent a cetben, hogy küldetésünk elől nincs mód megfutamodni. Akkor végre elvállalta szerepét: a romlott világ vesztét prófétálta, de jóslatával is kudarcot vallott. Hamis próféta, nevetség tárgya lett ország-világ szemében, s végül leszáradt feje fölül még a töklevél is, amely beárnyékolta megszégyenült remeteségét. Ha meggondoljuk, csakugyan rettenetes sors. Kedve ellenére rákényszerül valamire, amiben aztán készakarva megszégyenítik. Végül is Jónással csúnyán kibabrált az isten. Miért ne lehetne ezt a sorsot tragikusan felfogni, s ehhez mért lázongó pátosszal ábrázolni?
Pedig nem lehet. Aki mégis megpróbálja, óhatatlanul hamis hangokat fog. Miért? Egyszerűen azért, mert ebben a műben Jónásnak nincs igaza.
Jónás a világ alkatrészeként működik. Teszi (vagy nem teszi), amit tennie kell, gondolkodik is rajta, de sohasem látja felülről magamagát. Nem látja a szélesebb összefüggést, amelybe helyeztetett, a világot, amelyben ő is benne foglaltatik; amelynek ő is csak része. Kizárólag saját szempontjából éli meg történetét. Ez a történet azonban egy magasabb, egy egészen magas szempontból nézve egészen más, mint amilyennek Jónás békaperspektívájából látszik. Nem különül el egyrészt Jónás, másrészt a világ történetére, egyelten egységet alkot. Isten csúnyán rászedi Jónást. De Jónás mégsem tragikus, hanem csak komikus hős, mert ebben a rászedésben (és abból a legmagasabb perspektívából, ahonnan isten a világegészet látja) igenis istennek van igaza.
Isten – jól tudjuk, kicsoda ez az isten. Senki más, mint éppen a legmagasabb szempont, a végső felismerésig jutott, s az önmaga lázongása felett mosolyogva morfondírozó Babits Mihály. Nos, „isten” a maga mindentudásában azt is eleve tudja, hogy miután Jónását próféciára kényszerítette, esetleg rá fogja őt szedni. Hogy talán nem teljesíti maga sugallta próféciáit. Előre tudta, hogy rászedi, csakugyan rászedte, és igaza volt, hogy rászedte őt.
Micsoda csodálatos helyzet, micsoda tisztánlátás! Ez az isten (ez az új felülről látó Babits Mihály) tudja, hogy mindenféle prófécia hiábavaló ezen a földön. Mert attól semmi meg nem változik. De az t is tudja, hogy mégsem egészen hiábavaló. Nem egészen mindegy, hogy elhangzik-e még az igazság, vagy egyáltalán el sem hangzik már. S mert mindezt tudja, feláldozza mélységesen szeretett kicsi szolgáját, Jónást (a régi, a még tudatlan Babits Mihályt), hogy megvalósuljon általa az emberiség lelkiismeret-vizsgálata, hogy kimondassék az igazság. Feláldozza, komikusan elbuktatja, megszégyeníti őt. De nagy tettet visz végbe általa: a figyelmeztetés, a megbocsátás, a készenlétben álló kegyelem tettét. Csak Jónás nem tudja, hogy ezt viszi általa végbe.
Mélységesen szeretett kicsi szolgája – mondtam. De hát szereti-e „isten” csakugyan azt, akivel ilyen csúnyán kibabrál?
Szereti, mégpedig emberfeletti mértékben, rendkívüli módon. Szeretete egyrészt abban nyilvánul, hogy éppen őt választja eszközül figyelmeztető kegyelmi gesztusa végrehajtásában. De még sokkal inkább abban, hogy utólag aztán meg is magyarázza Jónásnak szándékait. Utólag magasabb szempontú bölcsességének részesévé teszi őt.
Utólag! Persze utólag, amikor Jónás már pórul járt, könnyű a bizonyítványt megmagyarázni! Csakhogy gondoljuk meg: ha isten előre elárulja, hogy maga sugallta próféciája hamis, rá tudja-e bírni Jónást, akár a cet gyomrában való kétakkora sanyargatás árán is, erre a hiábavaló (s mégsem egészen hiábavaló) próféciára? Nem, isten ebben a helyzetben igazán nem maradhatott becsületes. Ha Jónás előre tudja, amit utólag megtudott, sohasem vállalja szerepét. Amilyen zord és elszánt erkölcsi lény, sohasem lett volna kapható semmiféle csalásra. Még az elmésen kiókumulált kegyelmi gesztus végett sem – soha.
Csak „isten” kapható erre. Csak Babits magasabb bölcsessége. Ezért titkolózik az isten, ezért szedi rá Jónást, ezért hazudtolja meg magamagát, minden ezért van: hogy a figyelmeztető szó elhangozhassék. Isten végeredményben azt is megtehetné, hogy sohasem magyarázza meg Jónásnak, mért csapta be őt. De – ha utólag is, ha csak azután is, amikor szégyene már jóvátehetetlen – megmagyarázza neki. Ez isten szeretetének végső bizonyítéka, s mi legalább olyan vigasztalónak érezzük szeretetét Jónás iránt, mint Ninive iránt, amelyet a vérig sértett Jónás ellenében végül is megment.
Ki ez a Jónás végeredményben? A megnyilvánulni akaró igazság, vagyis – a mű nyelvén szólva – „isten” sakkfigurája. Fontos feladatot ellátó, derekas, mélységesen szeretett kis figura, de mégis csak sakkfigura. Ezrét nem lehet tragikus hős. Ezrét komikus mindenestől, előbb menekültében, azután számonkérő lázadásában. Sakkfigura, aki csak sejti, hogy mozgatják, de nem érti, milyen játékszabályok, s milyen magasabb stratégiai tervek szerint. Hát persze, hogy kacagunk lázadozásán. Hát persze, hogy szívből derülünk önhitt tévedésén, amely szerint egyenlő partnere mozgatójának. Hát persze, hogy leküzdhetetlen belső hahotával szemléljük kapálózását az ő nagyon rászedő, de magyarázkodásával nagyon meg is tisztelő magasabb értelem ellen, „Isten” ellen, aki csakis azért csapja be őt, hogy kegyelmi gesztusát végbevihesse.
Nos, a kép, amit a felülről látó, új Babits az alulról látó, régebbi Babitsról nyújt nekünk, ez az, ami olyan istenigazában vidám és kacagtató Jónás történetében. A költemény valóban önkritika: egy mindent tudó és megértő nagy lélek szeretőmosolygó önkritikája. Mint ilyen, mindenestől komikus mű. Komikus és mégis felemelő. Itt ellentmondásra bukkantunk, amelyet nem könnyű megmagyarázni. Érzésem szerint a történet végső hatása azért lehet katartikus, mert a felülről látó Babits beszéli el, aki bepillantott már, s minket is beavat „isten” szándékaiba. Mondhatnám, a végső belátás és megbocsátás részesévé avat mindannyiunkat.
Mi következhet még ezután? Mit mondhat még a költő, aki megfejtette élete titkát, s örök érvényűen kimondta a szót:
Egyet-mást bizonyára meg is magyaráz belőle. Némelyik szembeötlően zamatos kifejezés hahotája, némelyik kegyelemszerűen hanyag rím alamuszi mosolya kétség kívül a jól menő munka öröméről tanúskodik. Valahogy az az érzés támad bennünk, hálás és megrendült olvasóiban, hogy a költő írás közben annyira tisztában volt azzal, amit mondani fog, annyira biztos volt gondolatai erejében és fontosságában, hogy már a tréfát is megengedhette magának. A megtalált szó méltóságát semmi sem veszélyeztethette többé.
Egyszóval Jónás humorának egy részét a gyorsan is jól haladó költői munka öröméből származtathatjuk. Egy részét, de korántsem fontosabb részét. Úgy sejtem, maga a munkaöröm is egy másik tényezőnek, a főtémának alapvető komikumából fakad; abból a derűs vénából, amelyet Babits oly szigorúan fojtott el aszkétaélete során, de amely most – egy döntő felismerés hatására – boldogítóan felszabadult.
A Jónás könyve roppant komolysága ellenére mindenestül komikus mű. Ezt mindig tudtam, de csak akkor döbbentem rá igazában, amikor nemrégen egy színészbarátom megkért: hallgatnám végig előadásában a verset. Meghallgattam, s hallgatás közben véges-végig kelletlenül figyeltem patetikus zöngéire. Színészbarátom Jónást, mint afféle vérbeli tragikus hőst ábrázolta szavaltában.
Végül is miért ne? Ez a szerencsétlen, remetealkatú ember kezdetben elbujdosott volna hivatása (ma úgy mondanák: közéleti szerepvállalása) elől. Magának istennek kellett ráébresztenie őt kemény tortúráival odabent a cetben, hogy küldetésünk elől nincs mód megfutamodni. Akkor végre elvállalta szerepét: a romlott világ vesztét prófétálta, de jóslatával is kudarcot vallott. Hamis próféta, nevetség tárgya lett ország-világ szemében, s végül leszáradt feje fölül még a töklevél is, amely beárnyékolta megszégyenült remeteségét. Ha meggondoljuk, csakugyan rettenetes sors. Kedve ellenére rákényszerül valamire, amiben aztán készakarva megszégyenítik. Végül is Jónással csúnyán kibabrált az isten. Miért ne lehetne ezt a sorsot tragikusan felfogni, s ehhez mért lázongó pátosszal ábrázolni?
Pedig nem lehet. Aki mégis megpróbálja, óhatatlanul hamis hangokat fog. Miért? Egyszerűen azért, mert ebben a műben Jónásnak nincs igaza.
Jónás a világ alkatrészeként működik. Teszi (vagy nem teszi), amit tennie kell, gondolkodik is rajta, de sohasem látja felülről magamagát. Nem látja a szélesebb összefüggést, amelybe helyeztetett, a világot, amelyben ő is benne foglaltatik; amelynek ő is csak része. Kizárólag saját szempontjából éli meg történetét. Ez a történet azonban egy magasabb, egy egészen magas szempontból nézve egészen más, mint amilyennek Jónás békaperspektívájából látszik. Nem különül el egyrészt Jónás, másrészt a világ történetére, egyelten egységet alkot. Isten csúnyán rászedi Jónást. De Jónás mégsem tragikus, hanem csak komikus hős, mert ebben a rászedésben (és abból a legmagasabb perspektívából, ahonnan isten a világegészet látja) igenis istennek van igaza.
Isten – jól tudjuk, kicsoda ez az isten. Senki más, mint éppen a legmagasabb szempont, a végső felismerésig jutott, s az önmaga lázongása felett mosolyogva morfondírozó Babits Mihály. Nos, „isten” a maga mindentudásában azt is eleve tudja, hogy miután Jónását próféciára kényszerítette, esetleg rá fogja őt szedni. Hogy talán nem teljesíti maga sugallta próféciáit. Előre tudta, hogy rászedi, csakugyan rászedte, és igaza volt, hogy rászedte őt.
Micsoda csodálatos helyzet, micsoda tisztánlátás! Ez az isten (ez az új felülről látó Babits Mihály) tudja, hogy mindenféle prófécia hiábavaló ezen a földön. Mert attól semmi meg nem változik. De az t is tudja, hogy mégsem egészen hiábavaló. Nem egészen mindegy, hogy elhangzik-e még az igazság, vagy egyáltalán el sem hangzik már. S mert mindezt tudja, feláldozza mélységesen szeretett kicsi szolgáját, Jónást (a régi, a még tudatlan Babits Mihályt), hogy megvalósuljon általa az emberiség lelkiismeret-vizsgálata, hogy kimondassék az igazság. Feláldozza, komikusan elbuktatja, megszégyeníti őt. De nagy tettet visz végbe általa: a figyelmeztetés, a megbocsátás, a készenlétben álló kegyelem tettét. Csak Jónás nem tudja, hogy ezt viszi általa végbe.
Mélységesen szeretett kicsi szolgája – mondtam. De hát szereti-e „isten” csakugyan azt, akivel ilyen csúnyán kibabrál?
Szereti, mégpedig emberfeletti mértékben, rendkívüli módon. Szeretete egyrészt abban nyilvánul, hogy éppen őt választja eszközül figyelmeztető kegyelmi gesztusa végrehajtásában. De még sokkal inkább abban, hogy utólag aztán meg is magyarázza Jónásnak szándékait. Utólag magasabb szempontú bölcsességének részesévé teszi őt.
Utólag! Persze utólag, amikor Jónás már pórul járt, könnyű a bizonyítványt megmagyarázni! Csakhogy gondoljuk meg: ha isten előre elárulja, hogy maga sugallta próféciája hamis, rá tudja-e bírni Jónást, akár a cet gyomrában való kétakkora sanyargatás árán is, erre a hiábavaló (s mégsem egészen hiábavaló) próféciára? Nem, isten ebben a helyzetben igazán nem maradhatott becsületes. Ha Jónás előre tudja, amit utólag megtudott, sohasem vállalja szerepét. Amilyen zord és elszánt erkölcsi lény, sohasem lett volna kapható semmiféle csalásra. Még az elmésen kiókumulált kegyelmi gesztus végett sem – soha.
Csak „isten” kapható erre. Csak Babits magasabb bölcsessége. Ezért titkolózik az isten, ezért szedi rá Jónást, ezért hazudtolja meg magamagát, minden ezért van: hogy a figyelmeztető szó elhangozhassék. Isten végeredményben azt is megtehetné, hogy sohasem magyarázza meg Jónásnak, mért csapta be őt. De – ha utólag is, ha csak azután is, amikor szégyene már jóvátehetetlen – megmagyarázza neki. Ez isten szeretetének végső bizonyítéka, s mi legalább olyan vigasztalónak érezzük szeretetét Jónás iránt, mint Ninive iránt, amelyet a vérig sértett Jónás ellenében végül is megment.
Ki ez a Jónás végeredményben? A megnyilvánulni akaró igazság, vagyis – a mű nyelvén szólva – „isten” sakkfigurája. Fontos feladatot ellátó, derekas, mélységesen szeretett kis figura, de mégis csak sakkfigura. Ezrét nem lehet tragikus hős. Ezrét komikus mindenestől, előbb menekültében, azután számonkérő lázadásában. Sakkfigura, aki csak sejti, hogy mozgatják, de nem érti, milyen játékszabályok, s milyen magasabb stratégiai tervek szerint. Hát persze, hogy kacagunk lázadozásán. Hát persze, hogy szívből derülünk önhitt tévedésén, amely szerint egyenlő partnere mozgatójának. Hát persze, hogy leküzdhetetlen belső hahotával szemléljük kapálózását az ő nagyon rászedő, de magyarázkodásával nagyon meg is tisztelő magasabb értelem ellen, „Isten” ellen, aki csakis azért csapja be őt, hogy kegyelmi gesztusát végbevihesse.
Nos, a kép, amit a felülről látó, új Babits az alulról látó, régebbi Babitsról nyújt nekünk, ez az, ami olyan istenigazában vidám és kacagtató Jónás történetében. A költemény valóban önkritika: egy mindent tudó és megértő nagy lélek szeretőmosolygó önkritikája. Mint ilyen, mindenestől komikus mű. Komikus és mégis felemelő. Itt ellentmondásra bukkantunk, amelyet nem könnyű megmagyarázni. Érzésem szerint a történet végső hatása azért lehet katartikus, mert a felülről látó Babits beszéli el, aki bepillantott már, s minket is beavat „isten” szándékaiba. Mondhatnám, a végső belátás és megbocsátás részesévé avat mindannyiunkat.
Mi következhet még ezután? Mit mondhat még a költő, aki megfejtette élete titkát, s örök érvényűen kimondta a szót:
Hozzám már hűtlen lettek a szavak,
vagy én lettem mint túláradt patak
oly tétova céltalan parttalan.
vagy én lettem mint túláradt patak
oly tétova céltalan parttalan.
A csúcspont után már csak a vele boldogítóan egybeeső vég jöhetett. A halál (ezelőtt épp harminc évvel), amelynek küszöbén Babits még döbbenetes töredékeket írt a testi szenvedésről, az ember tönkremenéséről, pusztulásáról. Végső szavai mindenesetre a megbocsátó reménység szavai voltak. Aztán a becsapott Jónás elpusztult. Aztán elpusztult Ninive is, de Jónás ezt már nem érte meg. Idejében érkező halála megóvta attól, hogy látnia kelljen, amint próféciája mégiscsak teljesedik.
SZÉKELY JÁNOS
Forrás: Igaz Szó XIX. évf. 8. sz. 1971. augusztus
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése