1925 tavaszán régi kéziratokat ajánlottak fel közlésre a Pesti Naplónak. Én vállalkoztam az eredeti kéziratok megvizsgálására. Elkezdtem lapozgatni a sárguló papírosokat. Nem akartam hinni a szemeimnek. Petőfi Sándor ismeretlen kéziratai, Arany János ismeretlen kéziratai vannak a kezemben? Nem tévedek? Ismerem jól mind a kettőnek a kezevonását. Nem! Nem tévedhetek…
Megilletődve lapoztam tovább, azután elkezdtem kérdezősködni. Csakhamar tisztában voltam vele, hogy a sors különös kedvezéséből a magyar irodalom egyik legigazgatóbb rejtélyének a megoldása jutott a kezembe. A régi írások Szendrey Júlia levelesládájának a kincsei voltak. Ott volt köztük először is Júliának az eredeti Naplója; Júliának utolsó, 22 oldalas levele édesatyjához, amelyet ő maga halálos ágyán tett „vallomásának” nevez; második férjének, Horvát Árpádnak a sír széléről küldött utolsó üzenete; Térey Marinak, Petőfi Istvánnak és Szendrey Marikának, aki mint Gyulai Pálné halt meg 1866-ban, mintegy hatvan, Júliához írott levele, és Júlia összes verseinek és prózai munkáinak kézirata. De mindezeken kívül a levelesláda kincsesi között volt Petőfi Sándornak és Arany Jánosnak 32 oldalnyi ismeretlen kézirata, köztük több olyan kézirat, amelynek elveszését nyolcvan év óta emlegette az irodalom. Hol lappangtak ezek a kincsek Júlia halála – vagyis kerek hatvan esztendő óta? Erre a kérdésre, részint a levelesláda irataiból, részint több mint négy év óta folytatott kutatásaim alapján a következő választ adhatom:
Júlia 1868. szeptember 6-án halt meg Pesten, a Zerge utca 13. számú ház 14. számú lakásában, ahol akkor már mintegy másfél éve élt, különváltan a családjától. Közte és férje, Horvát Árpád között igen feszült volt a viszony. Júlia életének utolsó pár esztendejében: férj és feleség úgyszólván nem is érintkezett egymással. Júlia súlyos betegen, csaknem elhagyottan vergődött zerge utcai lakásában. Gyógyíthatatlan betegség kínozta: méhrákja volt, s testi betegsége mellet akkoriban élte át életének egyik legnagyobb lelki válságát is. El akart válni férjétől, s ehhez meg akarta szerezni édesapjának, az öreg Szendreynek a beleegyezését. Csak gyermekei látogatását fogadta, s fölkereste őt csaknem minden nap egy fiatal barátja, Tóth József, akit Gyulai Pál ajánlott a beteg Júlia mellé titkárféle felolvasónak, s aki rajongott Petőfiért, rajongott Zoltánért és rajongott a szenvedő Júliáért is, akinek érintkezését a külső világgal jórészt ez a fiatalember közvetítette. A család tagjai tudták, hogy Júlia gyermeklány korától kezdve naplót írt és nagy csomó mindenféle kéziratot őrizgetett. Amikor meghalt, a család kereste Júliának az írásait, mert féltek, hogy illetéktelen kezekbe kerülhet. Találni azonban semmit sem találtak, hanem Gyulai Pál, aki Júliának a sógora volt, közölte a családdal, hogy Júlia halála előtt meghagyta neki, hogy minden írását tegye a koporsójába, s ő be is tette a koporsóba a naplót is, az összes féltve őrzött levelekkel és kéziratokkal együtt.
Ebben akkor mindenki megnyugodott.
L1908. Október 24-én, amikor a Kerepesi temetőben közös sírba temették el Petőfi szüleit, Petőfi Zoltánt, Petőfi István és Szendrey Júliát, a család még élő tagjainak eszébe jutottak a koporsóba rejtett kéziratok. Júlia koporsójának felbontásához kivonultak a család képviselőjén kívül a Petőfi Társaság küldöttei is, azonban – mindenek nagy elképedésére – a felbontott koporsóban semmiféle kéziratot vagy kéziratmaradványt nem találtak. Gyulai Pál, aki akkor már súlyos beteg volt, s pár hónap múlva meg is halt, újra kijelentette, hogy 8 1868-ban teljesítette Júlia végakaratát, egyebet nem mondhat.
A levelesláda kincsei között, amelyek 1925-ben kerültek a kezembe, van Szendrey Júliának egy néhány soros levele, amelyet 1868. szeptember 2-án, tehát halála előtt négy nappal írt sajátkezűleg. Ebben a levélben Tóth Józsefnek ajándékozta levelesládáját Naplójával együtt és Tóth Józsefre ruházta rá naplójának és minden írásának kiadói jogát. Tragikus dologról volt szó, s Júlia attól félt, hogy emlékét halála után sem fogják kímélni és Naplóját, amelyben megvédte magát, el fogják égetni. Halálos ágyán – öt nappal a halála előtt – üzent is a férjének. Írni már nem tudott, tehát üzenetét tollba diktálta Tóth Józsefnek, aki az üzenetet Júlia jegygyűrűjével együtt el is juttatta Horvát Árpádhoz.
Több adat és logikus hozzávetés segítségével megállapítottam, hogy Júlia temetése előtt, amely halála után csak harmadnap, szeptember 9-én volt, súlyos, komoly tanácskozásra kellett összejönnie három embernek: Tóth Józsefnek, Horvát Árpádnak és Gyulai Pálnak, s ezen a tanácskozáson állapodtak meg ők hárman abban, hogy Tóth József egyelőre nem teszi közzé Júlia naplóját, a férj nem folytatja tovább a harcot a halottal, Gyulai Pál pedig azt fogja mondani, hogy a Naplót és a kéziratokat Júlia kívánságára beletette a koporsóba. Ezt a megállapodást bizonyára a legünnepélyesebb becsületszóval erősítették meg, hiszen állták is ind a hárman a halálukig. Horvát Árpád 1894-ben halt meg, Gyulai Pál 1909-ben, Tóth József pedig 1912-ben. Mind a hárman elvitték magukkal a sírba a nagy titkot, csak a levelesláda kincsei maradtak meg most immár Tóth József egyik örökösének a birtokában. Újabb hosszú esztendők teltek el Tóth József halála óta addig, amíg a levelesláda ereklyéi végre hozzám kerültek.
Tóth József mint Pest megye nyugalmazott tanfelügyelője halt meg Budapesten. Ő volt Szendrey Júlia emlékének az első megvédelmezője, a támadások elhárítója, s neki köszönhető, hogy Júlia mártíréletének a bizonyítékai sértetlenül megmaradtak az utókorra.
Mert Szendrey Júlia élete mártírélet volt, s halála után még az emlékét sem kímélték. Mert eldobta az özvegyi fátyolt, megvádolták azzal, hogy nem is szerette soha Petőfit, hanem csak hiúságból lett a felesége és megvádolták azzal, hogy ő kergette halálba Petőfit, ő hajszolta – esztelen nagyravágyásból – férjét a csatatérre. És mikor élete vége felé elszakadt második férjétől is, még akik védeni akarták, azok is erőtlenek és bátortalanok lettek, mert megbénította őket a felzúduló közvélemény.
Pedig Júlia szent asszony volt, tisztalelkű és tiszta életű, akinél többet senki sem szenvedett, s akinél nemesebb, büszkébb némasággal senki sem tűrte a megpróbáltatásokat. És élete nagy titkát elvitte magával a sírba, hogy ne zavarja azoknak nyugalmát, akik élve maradtak. De most, amikor mind halottak már, akik miatt némán szenvedett, mintha a Gondviselés elérkezettnek látná az időt arra, hogy méltatlanul elítélt gyermeke hozzájusson a maga igazságához. Előkerült Júlia Naplója, előkerült halálos ágyán írt utolsó nagy vallomása, s a jóindulatú, de tehetetlen védelmezők helyett megszólalhat végre maga Júlia, hogy örökre elnémítson minden vádat, amellyel igazságtalanul illették.
Amikor végigolvastam Júlia írásait, egyszerre megértettem az életét és szenvedélyes vágy fogott el, hogy a magam szerény erejével megpróbáljam feldolgozni az egész anyagot. Minden újabb adat, amelyet könyvtárakban, ereklyetárakban, levéltárakban és magánosoknál, Budapest, Bécsben és Erdélyben találtan, egy-egy újabb bizonyíték volt Júlia igazsága mellett, és nem találtam egyetlen adatot sem, amely Júlia ellen szólt volna.
Az összegyűjtött anyag alapján tehetséges fiatal íróbarátom, Dernői Kocsis László vállalkozott Júlia életrajzának megírására s nagy munkáját azzal a hívő meggyőződéssel végezte el, amely átáradt őbeléje is, úgy, mint én belém, Petőfi hitvesének a mártíréletéből.
Forrás: Igaz Szó XXXVI. évf. 5. sz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése