Nem először járok már ezen a tájon. Voltam itt olykor vigasságban, olykor temetésen, emléktábla- és szoboravatáson. Ma csöndben, magánosan gubbasztok az adyfalvi portán. Gólyakelepeléses, békés alkonyatban járatom tekintetemet a tag felé, amit Ady szülei székely földmíveseknek adtak el a síkon. Megint csak megnéztem a költő egykori szobáját a „kúriában”. „Egy ablaka lesz a szobámnak és arcomon ezer redő s száz lépésre a temető” – visszhangozza a parányi emlékmúzeummá bútorzott szoba ablaka az Ady-verset. De a család tagjai közül csak Lőrinc, a konok apa pihen, átszúrt szívével egyedül, a száz lépésre fekvő, fia-dalolta temetőben.
Régmúlt napok és esték hangulata fogott el az Ady-szobában. Most, hogy kijöttem onnan darvadozni a ház elé, s mialatt a távoli Bükk-hegység lábaihoz tapadó Erdőd irányába bámulok, isten tudja miért, annak a kisasztalra terített tarka kalotaszegi vászonnak látomása kísért a falusi csöndben, amit negyvenhárom éve a csucsai Boncza Bertuka adott jegykendőként a vőlegényének.
Erdőd és Csucsa!… Fülembe cseng Csinszka verses üzenete a vele sok mindenben hasonsorsú Szendrey Júliához:
„Húszévesen szent elítéltek voltunk.
Választódtunk az önfeláldozáshoz,
selymesen szőke, hercegi hajam
illet a tied sötét bársonyához.
- - - - - - -
Nagy földrengésben vesztettük el őket,
s árván vergődtünk sorsunk tört hajóján.
- - - - - - -
Nyugtalan évek föltisztult ködén át
halott testvér, nyújtsd felém kezed,
elvérzett hősök csillagfényes útján
az utunk egy közös sírhoz vezet.”
Négy évvel halála előtt, ezerkilencszázharminchatban vont párhuzamot Csinszka a maga, és Petőfiné sorsa között.
Erdőd és Csucsa!… Csucsa és Erdőd…
Hazatérek Adyfalváról Nagyváradra. Újraolvasom a két költőhitves leveleit. „Választódtunk az önfeláldozáshoz” – verselte Csinszka. Költötte-e ezt a sort, vagy valóságot írt? Felel a kérdésre egy levél töredéke 1914 tavaszából. A levelet a húsz éves Bertuka Cssucsáról írta egy kolozsvári mérnöknek, akkori vőlegényének, akivel való házassága Adynak Csucsán történt váratlan megjelenése miatt ment füstbe. Bertuka a költővel történt személyes találkozását és róla nyert benyomását írja le ebben a töredékben:
„Múlt héten csütörtök estétől péntek estig vendégem volt: - 24 óráig drága, legféltettebb bátyám Ady Endre. Hihetetlenül szép tavaszi, virágos, napsugaras volt a találkozásunk s engem hihetetlenül természetessé, kedvesen a kishúgává tett a véletlen. Itthon egyszerű, szíves melegség, rokoni meghitt szavak, tisztaság és semmi könyv vagy kép, ami reklám ízűn kiabálja a tapsos nagy nevét.
Sok fehér virág a kertben és a szobákban és mindez olyan szép; éreztem, hogy egy pillanatig sem vesztem el magamat, mindvégig úr fölöttem a jó ízlésem s nem ferde, nem visszás egy mozdulatom se, s egy szavam nincs zavaros vagy okoskodó. Minden, minden harmonikus volt, találó és sikerült. Bandi pedig a legdrágább és legbájosabb, legpóztalanul drágább egyéniség, kivel eddig összehozott az élet. Az egész ember valami az Isten és a gyermek csodás keverékéből. Végtelen jóságos, de kegyetlenségre is képes, tudatos és gyermekien öntudatlan, naiv és mindent megértő, egészben végtelen úriember, nyílt, korrekt és becsületes. Charmeur. Belső gőgje külső szerénységgel jár együtt. Soha nem affectál és soha nem világfájdalmas. Rendkívül kedves előadó. Soha nem groteszk vagy kétértelmű, de szellemes, ötletes, pajkos, kölykösen gamin s kötekedő. Rendkívül sok finomság, óriás tudású intellektus. Végtelen fájó, hogy ennyi tiszta nemesség, érték képviselője ma már roncs s komolyan nagy beteg. Folytonos láz, félóránként forróvá váló, jéghideg kezek, hörgő tüdő, álmatlanság egy nagy fokú neurasthenia fogja idő előtt elvinni ezt a testvéremet. És én nagyon féltem.”
Így látta első találkozásunkkor Boncza Bertuka azt a harminchét éves Ady Endrét, akivel néhány év óta levelezett, akiben egy más barátjához már 1911-ben írt levelében „a magyar irodalom új Petőfijét, a jövő nagyra növő messiást” sejtette, s akivel való távoli, de vérségi atyafiságát rajongó buzgóságában kinyomozta.
A levél hangján, elragadtatott rapszodikusságán ma is érződik az első találkozásnak Bertuka egész lényét hatalmába kerítő ujjongása. Hanem a levél végakkordjai, az Ady egészségi állapotára vonatkozó megállapítások többet mondanak az ujjongásnál. Ezek a sorok mindennél cáfolhatatlanabbul bizonyítják Csinszka tizenhat évvel később írt versének félelmes igazságát: - „Húszévesen szent elítéltek voltunk. Választódtunk az önfeláldozáshoz”.
Bertuka előtt tehát már ekkor nyilvánvaló vált Ady súlyos betegsége. A „nagybeteg”, a „roncs” Adyhoz irodalmi eksztázisa sodrában, önfeláldozóan mégis hozzákötötte virágzó ifjúságát a költő koporsójáig. Éppen úgy, mint előtte hatvanhét évvel a kényes erdődi várkisasszony a magáét, a fizikailag Ady szerint sem leányálom Petőfihez.
Csucsáról kolozsvári mérnökjegyeséhez küldött levelében Bertuka (akkor még nem „Csinszka”!) kitűnőbb portrét rögzített a hozzá betoppant nagy költőről, mint Székely Aladár, az Ady-korszak híres művészi fényképésze vagy akár igen sok Ady-életrajzíró.
Nem hiszem, hogy ez a levélportré abban az időben túlságosan elragadtatta volna a kolozsvári jegyest. Tudom ellenben, hogy Bertuka, Adyval történt találkozása után egykettőre fittyet hányt minden előző gavallérjának. Berde Károllyal (Berde Mária fivérével), akivel ezerkilencszáztizenkettő-tizenhárom telén bálozott Kolozsvárt, az első világháború kezdetén augusztus 27-én akkor vált búcsúzó kézszorítást a csucsai állomáson – amelyen át Berdét ezredével együtt a harctérre viszi a vonat –, amikor Adyt várva sétál le a kastélyból a vasútállomásra. Ridegebb szívvel veszi ellenben tudomásul az álhírt, amelyik Ady előtt jegyese elestéről érkezik hozzá:
„Egy önkéntes regéje szerint – írja Adynak 1914 őszén –, a mátkafim mellette lelte korai halálát egy muszka golyótól. Bár nem hiteles a hír, - mégis nyugasztalja az Úr.”
Meglehetősen szűkszavú parentálás. Hisz-e Bertuka a hírt? Ha igen, meglepő könnyedséggel teszi túl rajta magát. Ha nem hiszi, nyilvánvaló, hogy közlésével költővőlegényének nyugtatását célozza. Ady nem könnyen viselte őt érdeklő nők szívében más hímek ólálkodását. Leánykéréséhez is döntően járult hozzá a férfivirtus fél évvel azelőtt: - kiütni nyeregből a szóban forgó „mátkafit”. És ekkoriban, az első imperialista vérözön első őszén a csucsai menyasszonyt már teljesen átitatja Ady háború ellenes szelleme:
- „Semmi összefüggésben ez ifjúval – olvashatjuk tovább Csinszkának ugyan e levelét –, nem nagyon bízom a háborúnkban, bár még magunknál is jobban féltem Párist. Ennek a városnak meg kell maradnia, különben nem érdemes, hogy kő kövön maradjon sem Berlinben, sem Budapesten, sem sehol.”
Elvetett sulykok e szavak. Csökkentse jelentőségüket, hogy írójuk egyéb leveleiben is előszeretettel használt túlzásokat, s ezúttal is elsöprő indulatfitogtatással, oktalanul bár, de Adynak kívánt tetszelegni.
Bertuka levelei mindenesetre a költővőlegénnyel élethalálra szánt egybeforrásának tanújelei. Hogy négy és fél évvel később férje elvesztése után ő is rövidesen új házasság révében keresett menedéket, ez a ma még élő kortársakat éppúgy foglalkoztatta, mint az előd-kortársakat Petőfi özvegyének esete. Utóbbi vonatkozásban a Csinszka és Júlia – párhuzam megvilágításához aligha érdektelen elővenni Szendrey Júliának eddig ismeretlen leveleit, amiket özvegysége első esztendejében intézett Pestről Szalontára barátnőjéhez, Rozvány Bettyhez, Arany János kedves tanítványához.
Az első levél:
"Pest, július 16. 1850.
Édes Kisasszony!
Bocsásson meg, hogy kérésemmel s éppen ilynemű kéréssel Kegyednek alkalmatlankodom. De azon időben, midőn Kegyeddel megismerkedni szerencsém volt, hozzám mutatott szíves barátsága bátorít föl e tettre.
Kegyed ismerte azon Erzsi asszonyt, kit Szalontán létemkor fiam mellé dajkálnak fogadtam. Később szülei által kényszerítve hagyá el szolgálatát. Most ismét egyedül lakom itt Pesten – fiam édes apámnál lévén – igen nagy könnyebbségemre esnék, ha mellettem ilyen megszokott, biztos cseléd lehetne. Erre akarom kérni a kisasszonyt, ha t. i. Erzsi vagy férjhez nem ment, vagy pedig erkölcsileg rosszra nem változott, lenne szíves őt Kegyed fölszólítani: ha gyermekét otthon hagyhatja s ha el akarna jönni hozzám, én szívesen vissza veszem. Fizetése mint százra dajkának a mennyit ígértem azelőtt: 4 p. f. egy hónapra. Ha jön, jöjjön minél előbb. Kérem Kegyedet még azon fáradságra, ha ez nem történhetnék meg semmi módon, legyen szíves nekem ezt pár sor által minél előbb tudtomra adni. – Ha ellenben én szolgálhatnék itt a kisasszonynak valamivel, szíves készséggel ajánlom szolgálatomat.
A. J.-ékat szívemből, lelkemből idvezlem. Kegyed szüleit is tisztelve, maradok a kisasszonynak
hálás lekötelezettje Petőfi Sándorné
Lakásom: Kalap-utca, Jári-ház, második emelet. Most egy pár hétig: de későbben tessék levelét nevem alatt Emich Gusztáv könyvkereskedésébe czímezni.”
Második levél, a Nemzeti Színház papirosán:
„Pest, auguszt, 17. 1850.
Tisztelt Kisasszony!
Bocsánatot kérek, hogy ismét alkalmatlankodom. Mindeddig vártam, már most a szükség kényszerít reá.
Kegyed azt írá nekem, hogy Erzsi kész feljönni hozzám s hogy e hó elején itt leend. Már a hó közepe is elmúlt s ő még sincs itt Arra kérem kegyedet, édes Betta kisasszony, legyen szíves megtudakolni, eljövend-e hát? És mikor? Igen nagy szükségem van reá, hogy ezt minél előbb tudjam, hogy idején kereshessek mást helyette, ha ő nem jön el, mert magamnak is szükségem van reá, meg a kis fiamat is rövid időn elhozom az apámtól, kinél ez ideig volt, tehát neki is egy ó dajkára lesz szükségem s erről idején kell gondoskodnom.
Nem szükség mondanom, meg lehet kegyed úgyis győződve felőle, hogy akár mikor, vagy családjából valaki, vagy kegyed maga Pestre jövend, a legnagyobb szívességgel fogadom el látogatásokat. Sőt számolok is erre, hogy nem fognak rólam akkor elfeledkezni.
Isten kegyeddel! A. J.-ékat, kegyedet családjával együtt üdvözli
Horvát Árpádné.”
Harmadik levél: „Pest, sept. 4. 1850.
Tisztelt Kisasszony!
Nem tudom elgondolni, mi lehet oka, hogy még mindeddig sem a dajka, sem Kegyedtől válasz utolsó levelemre nem érkezett. Nem kapta-e meg Kegyed? Vagy talán dolgai hátráltatják a felelettől? Ez esetben csak pár szót írjon Kegyed: jöhet-e a dajka? Mért nem jött eddig? Vagy talán épen nem is jön? Nem értem, fiamért tegye meg édes kisasszony, hogy engem ezek felől tudósítson, mert épen ma kaptam levelet az apámtól, hogy pár hét múlva fölhozza a fiamat. Ha pedig Erzsi nem jön fel mellé, már nagy ideje, hogy másik cseléd felől gondoskodjam, mert egészen ismeretlennek a kezére csak egy pillanatig is bízni nagyon bajos dolog. Igen sokat aggódom már e végett, hogy semmi bizonyost nem tudhatok. Igen nagyon kérem Kegyedet, legyen szíves még ezt megtenni és engem levelem vétele után rögtön tudósítani. Lakásom Leopold utcza, Balassovics ház 190. második emelet 10. szám.
Isten áldja meg Kegyedet, üdvözli Kegyedet családjával együtt
Horvát Árpádné.”
Mint a levelekből kitűnik, Petőfi özvegyét éppen második házasságkötése heteiben leginkább a kisfia számára fogadandó dajka kérdése foglalkoztatja. Mit sem ír magáról vőlegényével kapcsolatban Rozvány Bettynek, akivel pedig Szalontán jártában Aranyék révén nagyon összemelegedett. A három levél közül az elsőt július 16-án még mint Petőfiné írja alá, a másodikat egy hónappal később már mint Horvát Árpádné. Lehetetlenség feltételezni, hogy ha szíve hajlamát követve ment volna nőül Horváthoz, szalontai barátnője előtt elhallgatta volna érzelmeit. Nem lehetetlen viszont feltételezni, hogy Rozvány Betty azért nem válaszolt Szendrey Júlia második levelére, mert azt már nem Petőfiné, hanem Horvátné írta neki.
Szendrey Júliát is a szabadság és forradalom üstökösének fény bűvölte első házasságába. Neki is éppoly kemény küzdelmet kellett folytatnia az atyai ellenkezéssel, mint Bertukának. És Júlia, tíz nappal a gyászév letelte előtt, miután hiába kutatta a segesvári hősei eltűnés rejtélyét, dobta el az özvegyi fátylat 1850 júliusában. Bonyodalmas feladat lenne a lelki viaskodásokat elemezni,amelyeken Júlia a segesvári ütközet hírül vételétől addig a napig keresztül ment, amikor kezét második férjének a szürke professzor Horvát Árpádnak odanyújtotta Annyit a két költőözvegy sorsának hasonlósága szempontjából mégis megállapíthatunk, hogy történelmi idők forgatagában mindkét asszonyt a hányattatás, a sors bizonytalanságának keserű realitásai késztették elsősorban a második házasságba.
Petőfi özvegyénél kisfiának, Zoltánnak sorsa is aggasztón tornyosult a jövő láthatárára. Júlia atyja, a költőházassággal megbékülni nem tudó Szendrey Ignác ímmel-ámmal vállalja erdődi házába unokáját, míg Júlia a kihált csatatér tájékán bolyong. Családi tűzhely melegét Erdődőn sem a fiatalasszony, sem Zoltánka nem találják. Petőfiné Pesten tart szállást, oda keres kisfia mellé megbízható nőszemélyt gyermekfelügyelőnek, míg jómaga az életének egyenesbe hozatalával bíbelődik.
Ady Endre özvegyének sorsa sem volt sokkal biztosítottabb a Szendrey Júliáénál. Ezerkilencszáztizenkilencben, ama fekete napon, melyen egyedül maradt, előtte is kitárult a társtalan élet kietlensége. Anyagilag biztosítottabb helyzetben ugyan, de kiszakítva eddigi életéből, keresett új ösvényeket a forradalmak és ellenforradalmak szántotta Budapesten, míg ő is kikötött a második férjnél.
Kortársak számára mind a két özvegy második házassága csábító alkalomnak kínálkozott a megítélésekre. Egyként hullámzottak fel mindkettejük körül az erkölcs-csőszök botránkozásai. „Feleségek felesége” volt mégis Júlia, és az Ady-vers szépsége mégis „őrizi” Csinszkának a szemét, fénylőbben és időtállóbb módon, mint a tarka, de immár fakuló jegykendő az adyfalvi kis emlékszobában.
TABÉRY GÉZA
(* Petőfi Sándorné itt közölt ismeretlen levelei a nagyváradi Tartományi Múzeum Arany János-irattárában találhatók. Adyné-Csinszka levelének fotokópiája a nagyváradi Ady-Múzeum birtokában van, míg eredetije Lám Béla kolozsvári mérnök tulajdona.)
Forrás: Igaz Szó V. évf. 7. sz. 1957.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése