 |
| Szendrey Júlia és Petőfi Zoltán |
Már hetek óta a lelkek és szívek hódoló zászlóját lengeti az őszi szél Petőfi Sándor tiszteletére. Petőfi emlékének csoda szép délibábja itt száll felettünk és ezer színével tükrözi vissza a legnagyobb költőnek szóló minden szeretetünk, minden hódolatunk s a szemünk emlékezően fájdalmas könnyét.
De visszaemlékezünk egy melegszemű és forró szívű asszonyra is, akinek szép feje annyi odaadással és szeretettel simult arra a vállra, amely a világ minden szeretetét, kincsét, örömét és fájdalmát gondolta viselni; arra az asszonyra, akinek a síremléke nem kő, nem hideg márvány, hanem forrón lüktető szenvedélytől lángoló verssorok, amelyben a rímbe szedett érzések, gondolatok és szenvedélyek versenyt ölelkeznek az egykor-volt, egykor-eleven valósággal. Szendrey Júlia. Egy rézkarc jut az eszembe – egy pesti múzeumban láttam –, ahol Szendrey Júlia koszorúba font hajjal, mosolygó drága szemeivel egy kezében tartott könyvet néz. Ez is azok közé a képek közé tartozik, amelyek közé és mögé az ember még a legélénkebb fantáziával sem tudja – a mindennapi életet hozzá képzelni és nem tudja beállítani a mindennapi életünk szürke és színtelen nívójára. Ez a nő egy nagy költő szívét gyújtott fel és inspirálója volt olyan verseknek, amelyeket ma egyszerűen mint irodalomtörténet könyvelünk el. Éppen ez az. Irodalomtörténet. Olykor nehéz muzeális emlékeken keresztül keresni az embert, akiben vér keringett s akinek a pórusai egy nagy szerelem elbódító illatát szívták be magukba.
Az emberek kegyetlenek. Szendrey Júliának nem tudták megbocsátani, hogy Petőfi Sándor tragikus halála után rövidesen ismét férjhez ment. Talán CSAK Petőfi Sándor feleségének meg tudtak volna még bocsátani. De Szendrey Júlia a „Szeptember végén” című verssorok poétájának is a felesége volt. Ezt nem tudta neki senki sem megbocsátani.
Petőfi születésének száz éves évfordulója alkalmával egy egész ország mozdult meg, hogy költőjét ünnepelje. Ebből az ünneplésből mindenki részt kíván magának és a kopott csizmában, rongyos köpenyben vándorló poéta, most már az ünnepeltek ünneplő ruhájában vándorolja végig az országot. Petőfi Sándor majdnem az egész országban megfordult és mindenki, akinek csak valami kis emléke volt tőle, az mind sietett nyilvánosságra hozni. Mindenki útnak indult, hogy Petőfi-emlékeket gyűjtsön s ma már egy egész múzeumra való emlék őrzi Petőfi Sándor volt életét. Petőfi Kolozsváron is megfordult, nem maradt belőle egyebünk, mint egy emléktábla a Biasini szálloda kapuja mellett.
A szerencsés véletlen egy újabb Petőfi emlékéhez segített bennünket. Az emlék nem közvetlen Petőfi Sándoré, hanem a feleségéé, Szendrey Júliáé, akinek egy eddig még ismeretlen és nyilvánosságra nem került levele került a kezünkbe. A levelet dr. Ovári Kelemennél a kolozsvári egyetem nyugalomba vonult nagyhírű professzoránál találtuk meg, aki volt szíve azt közlés végett lapunknak átadni.
Felkerestük dr. Ovári Kelement. A kedves öreg úr, akit a fáradtság és a magas kor a meleg kedves szobához láncol, reszkető kezekkel babrál a régi emlékek közt. Régi szekrények, régi fiókjából megsárgult öreg levele kerülnek elő s a pápaszem nedves lesz a feltoluló emlékek rózsaszínű ködétől. A sok régi mesét s regényt regélő írások közül egyszerre csak előkerül egy levél. Az elefántcsont színű finom papírról lila színű porzó pereg az emléket kutató kezekre s az emlékező szemek szeretettel néznek a gyönyörűn szabályos, gyöngéd kezekkel írt gyöngybetűkre. Szendrey Júlia levele. A dátum rajta: 1862. augusztus 15. Szendrey Júlia ekkor már Horvát Árpádné volt. Rövidesen megtudjuk tőle Szendrey Júlia levelének a történetét.
Dr. Ovári Kelemen bátyja annak idején házi tanító volt Horvát Árpádéknál, ahol a kis Horvát gyerekeket tanította. Ovári Kelemen bátyjának egy nyáron el kellett utaznia valahová és bátyja őt kérte meg, hogy a nyár folyamán helyette a Horvát gyermekeket tanítsa. Petőfi Sándor fia, Petőfi Zoltán akkor már 15 éves volt és azon a nyáron nagybátyjánál Petőfi Istvánnál töltötte a nyarat, aki a G. uradalom intézője volt. Amikor Ovári Kelemen bátyja visszaérkezett és átvette a Horvát gyermekek tanítását, Szendrey Júlia annyira megszerette, hogy az édesatyja útján Ovári Kelement G.-ékhez protezsálta házi tanítónak. Ovári Kelemen le is ment Csákóra, ahol átvette a G. fiúk tanítását. Itt találkozott Petőfi Zoltánnal, akivel hamarosan összebarátkozott.
- Milyen fiú volt Petőfi Zoltán? – kérdeztük az öreg urat.
- Hát bizony furcsa ember volt az. Ahogy egy szoknyát látott, rögtön utána szaladt, mindenkinek udvarolt és verseket is írt, de persze rosszakat. – Mindenképpen színész akart lenni. A Csákón keresztülvonuló vándorkomédiásokkal többször el is szökött, de Petőfi István mindig visszahozta. Volt ott G.-éknél két lány is, akik nagyon büszkék és gőgösek voltak. Petőfi Zoltán ezeknek is udvarolni akart, de ezek a szegény és bohém hajlamú fiút lenézték és nagyon gőgösen kezelték. Annyira fölfuvalkodottak voltak, hogy egyszer az egyik lány, aki bejött a szobámba, oda mutatott a fogason lógó ruháimra és így szólt: „Ezek a maga rongyai?” Nagyon elkeseredhettem ezen s úgy látszik erre egy levelet írtam Szendrey Júliának. Ez a levél választ volt az én levelemre.
Elkértük dr. Ovári Kelementől a Szendrey Júlia levelét. Íme a levél:
"Pest, aug. 15. 862
Édes Kelemen!
Legelőször is fogadja köszönetemet, hogy ígéretét oly hamar beváltá, és levelével korábban mint reméltem megörvendeztetett, mégpedig oly érdekes és mulattató levéllel, hogy már alig várom hogy több ilyen részletes és kimerítő utasítást kapjak csákói életükről. – Higyje el nekem, igen igen jól esik azon fiúi bizalmasság, mellyel örömeiket és viszontagságaikat velem közli. Apró örömök és apró viszontagságok! Boldogok, míg csak ennyiből áll egész életök. Ugy-e édes kelemen nem utasítja vissza újabb kérésemet, minél előbb s azután minél többször örvendeztet meg ismét az elsőhöz egészen hasonló közlésekkel és tudósításokkal. Nemcsak megnyugtatásomra fog szolgálni Zoltánt illetőleg, hanem valóságos élvezetet fog szerezni. Csak minél hosszabban és kimerítőbben! Számolok reá.
Ami azon kellemetlenségeket, illeti, miknek a leányok kíméletlensége és zsarnokoskodása miatt ki vannak téve, legjobb hanem törődnek vele, nem annyira rossz szívből, és gazdagságuk vagy házikisasszonyságuk gőgjéből ered az, mintsem azon előttük új, eddig alig élvezett szerencse tudatából, hogy egyszerre két ilyen szolgálatra kész lovag áll rendelkezésükre – kik mint bizonyára megvannak felőle győződve, már t. i. ők – minden percben készek érettök életüket és vérüket áldozni. S akiket egy ujj intésökkel a porig alázhatnak s egy tekintetökkel az egekig magasztalhatnak. Hja édes Kelemen, már azt meg kell szokni, mert a férfiak született rabszolgái a nőknek: már mi azt hisszük, s minél fiatalabbak és tapasztalatlanabbak vagyunk, annál inkább bízunk hatalmunkban és gyakoroljuk, ha van ki fölött. Tehát csak tűrjenek és szenvedjenek békével, adják meg magokat, miután segíteni nem lehet a bajon. Újabb szenvedéseik adatait és részletezéseit türelmetlenül várom.
Kérem édes jó Kelemen, fogja Zoltánt is naponként a tanulásra, hogy ki ne gőzölögjön minden tudomány a fejéből, mit szegény bátyja annyi fáradsággal öntött belé.
Már nem írok többet, mert a fejem igen fáj, miért is egyik hibát a másik után csinálom, már pedig nem akarok rossz példát mutatni a fiatalságnak.
Isten áldja meg édes Kelemen4 Ajánlom újólag Zoltánt szeretetébe és figyelmébe, amiért is maradok
lekötelezettje
H. Á.-né."
Amikor Petőfi Sándor szíve vére a segesvári sík pázsitját festette vörösre, Szendrey Júlia lejött Erdélybe férjét keresni. A kis Zoltán is vele volt. Tordán MIKLÓS Miklós lelkésznél szállottak meg, de a muszkák betörésekor a lelkész családjával együtt nekik is menekülniök kellett. Szendrey Júlia és fia Miklós Miklósnéval Kolozsvárra jöttek, ahol Miklósné testvérénél kaptak szállást. De Miklósné beteg lett és Szendrey Júlia elköltözve tőlük, az Óvárban a Horváth-féle házban kapott szállást. 1849-iki szomorú és gyászos telet itt töltötte Petőfi Sándorné, Szendrey Júlia.
Kolozsváriak! Ha néha utunk az Óvár szűk utcáin visz keresztül, emlékezzünk egy sápadt arcú, szomorú szemű, alabástrom bőrű asszonyra, aki egy fanatikus, lángoló szemű és lángoló lelkű vándorpoéta szívében pihent. Nincs emléktáblánk, amit arra a kicsi óvári házra rászögezzünk. Az emléktáblát viseljük a szívünkben és hordozzuk szeretettel, mint egy nagy költő igazi szerelmének az emlékplakettjét.
(i. o.)
Forrás: Ellenzék XLIII. évf. 273. sz. 1922. december
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése