Dr. Kristóf György: Szendrey Júlia két – Könyv a Szendrey-Júlia-problémáról

Szendrey Júlia Horvát Attilával, Árpáddal és Ilonával 1862

 

A váratlanul elhunyt Mikes Lajos és Dernői Kocsis László szerkesztésében és a gróf Bethlen Margit előszavával egy szép kiállítású, érdekes és nagyon becses értékeket tartalmazó díszmű indult fogalomba.* (* Szendrey Júlia. Ismeretlen naplója, levelei és halálos ágyán tett vallomása. Bethlen Margit előszavával. Közzéteszik és feldolgozták dr. Mikes Lajos és Dernői Kocsics László, Budapest, Géniusz kiadás 1930. 400 szöveg l., 16 l. facsimile, három szövegkép és 24 műmelléklet.)

Érdekes a mű, mert tárgyi középpontja Petőfi Sándor feleségének, Szendrey Júliának az életrajza, jellemzése özveggyé levése hónapjától 1868. szept. 6-án bekövetkezett haláláig. Részletesen tárgyalja az özvegy lelki gyötrődéseit, hirtelen történt másodszori férjhez menetelét Horvát Árpád egyetemi tanárhoz, hosszas és kínos betegségét, halálát. És becses értékeket közöl: ismeretlen kéziratokat nemcsak Szendrey Júliától és apjától, Szendrey Ignáctól, hanem magától Petőfitől is és Aranytól. A szép könyvnek van határozottan kitűzött szép célja is. Úgy az életrajz, mint a részben ismeretlen források és kéziratok közzététele és feldolgozása azt akarja bizonyítani, hogy Szendrey Júlia méltó hitvese volt Petőfinek és megmaradt mindhalálig annak az eszményi, tisztalelkű nőnek, akinek Petőfi dicsőítette. A kéziratok alapján újra felveti a Júlia problémát s perújítást követel Mikes Lajos, mert meggyőződött róla – s kijelentése szerint – tudja is bizonyítani, hogy a Júlia nevéhez utóbb hozzáragadt minden szenny nem egyéb, mint pletyka, rágalom, legenda.

A tartalom és cél eme rövid megnevezése után kell-e még szót vesztegetni arra, hogy milyen érdekes és mennyire értékes e díszmű? Az érdekes tárgyhoz és a becses, eddig részben ismeretlen kéziratok közzétételéhez vegyük hozzá a szerzők tárgyszeretetét, sőt lelkesedését, továbbá élénk és szemléletes írásmódját. Ekkor szinte kényszerülünk arra, hogy előlegezzük a könyv számára a teljes sikert s szerzőiknek a legmelegebb, hiánytalan elismerést. Amint hogy illik is, hogy – mint minden vitatkozó mű, legyen az röpirat, avagy díszmű – sebezhetetlenül álljon és verjen vissza minden támadót és támadást.

Sajnos, a mi könyvünk nem egy helyt sebezhető. Magamagán üt sebet a mellék dolgokban is, a főtémában is.

Ott van például az após. Szendrey Ignác személyisége. Mereven tiltakozott s minden kitelhetőt elkövetett, hogy leánya ne menjen Petőfihez feleségül. Elment, de apai áldás nélkül, szinte kitagadottan és kitiltottan a szülői házból. Rideg, szívtele apa volt. Így tudtuk, így tartotta az irodalomtörténeti hagyomány. Ennek következtében egyáltalán nem ütődünk meg, hogy a mű első felét kitevő életrajzban, mely a Kocsis egyébként ügyes tollából került ki, a következőket olvassuk:
- Szóval semmi hír arról a csavargó költőről – állapította meg nyugodtan Szendrey Ignác, amikor Júlia kipihente az út fáradalmát, visszanyerte emberi színét… és elbeszélte, hogy mit hallott a segesvári csatáról és mit hallott Petőfiről. A folytatás nem különb. A KÖLTŐ ÚR MEGUNTA A CSALÁDI ÉLETET. Ez teljesen érthető. AZ ILYEN CSAVARGÓ EMBERNEK… stb. (71-72. l.) Szendrey olyan szörnyű szónoklatot vág ki Petőfi ellen, hogy ugyancsak volt mit hallgatnia Petőfinének, aki neki édes leánya volt. Így az életrajz.

Ellenben a Mikes írta bizonyító és cáfoló részben egészen már dolgot találunk A HARAGOS APÓS c. fejezetben (2560-55). Mikes meggyőzően fejtegeti, hogy a házasság dolgában minden hasonló helyzetű apa ugyanígy járt volna el. Szendrey makacsul és dacosan viselkedett, de éppen nem szívtelenül. Hiszen férjhez ment leányához levelet írt, nem is egyet, hanem hármat. És írt a fiatal menyecske leánygyermeknek nem szemrehányó, hanem kiengesztelődő hangú levelet. Kimagyarázót, amelyen végigömlik az édesatya meleg szeretete és aggodalma leánya iránt. És ami különösen fontos, kifejezésre jut az egyetlen fennmaradt levélben a most már meg nem másíthatóan APÓS Szendreynek kifogástalanul megbecsülő, bár egyelőre még nem nagyon érzelgősen meleg álláspontja és felfogása vejéről, vejével szemben. Szendrey Ignác a belenyugvás és kiengesztelődét hangján mondja, hogy kész ölelni karjai közé vejét, csak kis türelmet kér. Röviden, Szendrey nem volt szívtelen. Elhihető-e ezek után az a szörnyű szónoklat, amelyiket Kocsis ad a szájába s amelyiknek egy-két kitételét idéztem? Mondhatott-e ilyent vagy hasonlót egy apa tulajdon leányának, aki holtra csigázva is körmével ásta a földet, hogy elveszett férjét megtalálja? A már előbb kiengesztelődés útján járó apa a férjért vergődő leány fejéhez nem vert oda olyan nyers durvaságokat, hogy: csavargó stb. Nyilvánvaló az ellentmondás a két felfogás közt éspedig az életrajz terhére.

Hasonlóképp áll a zavar és ellentmondás a Szendrey Júlia és Tóth József közötti viszonyra nézve. Tény az, hogy Júlia derülten indult második házassága, Horvát Árpád egyetemi tanárral, utóbb az engesztelhetetlenségig tűrhetetlenre és szerencsétlenre változott, úgy, hogy Júlia külön is költözött. De ekkor már nagy beteg volt. Betegsége alatt egy rajongó fiatal tisztelője, Tóth József, később Pest-megye tanfelügyelője ápolta. Az ápolás alatt a dolog oda fejlődött, hogy ha Júlia a törvény formái szerint is elválhat Horváttól, férjhez megy Tóth Józsefhez. Ezt  tényt megint másként adja elő Kocsis, mint az okmányok. A Kocsis írta életrajz szerint a betegtestű és beteg lelkű asszony maga igyekezett magát a Tóth József nyakába varrni, ő maga ajánlkozik az érthetően vonakodó Tóth Józsefnek, hogy: - „Elválok tőle (Horváttól) és a maga felesége leszek. Ezzel szemben a Júlia halálos ágyán tett s atyjához intézett vallomásnak kell hinnünk, amely igazi emberi okmány s amelyben ez áll: Nem tartozom-e a legnagyobb hálával és elismeréssel azon embernek, ki… ily kínos és utálatos betegség mellett a legnagyobb kitartással, lankadatlan szolgálatkészséggel, önkényt, minden kötelezettség nélkül ápolt és viselte gondomat, amennyire csak tőle telt s hogy egyszerűen mindent kimondja, CSAK AZT ÓHAJTJA JUTALMUL, hogy életét az enyémhez köthesse, hogy ezután nem lopva és titokban, de nyíltan és joggal ápolhasson…”

Ezek mellékesnek látszó dolgok, noha erősen összefüggenek a fő kérdéssel. Ha t. i. Júlia még halálos betegen is felkínálja magát egy ismét normálisnak nem mondható férjhezmenetelre s férfi után kapkod, nem nyernek-e támaszt visszamenőleg a második és az első házassághoz fűződő pletykák? Ha Szendrey szólhatott úgy leányához,  méltó feleség volt Júlia Petőfihez s Petőfi méltó férj Júliához? Ilyen s ehhez hasonló ellentmondással lépten-nyomon találkozhatunk.

De a könyv második felében, a Mikes írta cáfoló és bizonyító részben is van sebezhető rész. S ez onnan származik, hogy a könyv díszmű is akart lenni, meg pörújító vitaírás is. Először is szokatlan dolog díszműben polémiát folytatni. A díszmű feladata az ismertetés könnyed, szórakozást nyújtó modorban. A vitatkozó műnek kötelessége a legaprólékosabb cáfolás, a téves nézet minden mozzanatának szétszedése, a tévedés tüzetes kimutatása. És kötelessége ugyanily aprólékos részletességgel bizonyítani a maga álláspontjának a helyességét. A kettőt díszműben együtt és egyszerre elvégezni nagyon bajos. Könyvünkben nem sikerült.

Először is nincsenek – még az  irodalmi peres eljárás szokásai szerint sem – eléggé szabatosan felsorolva a Júliát vádoló állítások. Általánosságban igen (203 és 211. l.), de nem egyenkint és pontosan. Egyeseket meg éppen csak érint, vagy sejtet. Így aztán a cáfolat egyszer sem meggyőző, sokszor egészen hiányzik. Példa a Vadady Berta feljegyzése, melynek állításait felemlíti, de nem pontosan: cáfolja, de nem elég részletességgel, mintha nem is tartaná fontosnak. Pedig még a Júlia ez időből való naplójában is találhat a kételkedő olyan részleteket, amelyek igazolni LÁTSZANAK a Vaday emlékezéseit. Aztán ott van a Gyulai Pál, a sógor alakja. Felelni kellett volna arra a kérdésre, hogy miért nem szólalt fel a Júlia polémiában? Miért nem akadályozta meg, hogy Arany László, kivel jó barátságban élt, kiadja a HONVÉD ÖZVEGYÉT?
    
Ezek s az ezekhez hasonló hiányosságok miatt a Júlia-probléma csak a perújításig jutott el s nem a végleges döntésig. Sem a vádak, sem a védelem nem teljes. Szerintem a célt, Júlia rehabilitációját eredményesebben mozdította volna e lő az ismeretlen s valóban becses anyagnak önmagában való, külön és előleges kiadása. Ezt követhette volna az ismeretlen anyag nyújtotta új szempontok ismertetése s csak azután az egész Júlia-kérdésnek újra tárgyalása. Igaz, akkor lett volna három külön könyv, de nem díszmű, melynél rendszerint fő az üzlet

Távol áll tőlem a szerkesztő-írók buzgóságának és érdemének érintése. Azt hiszem, hogy a könyvnek egyetlen olvasója sem tud melegebb, hálásabb elismeréssel adózni a már haló porában nyugovó Mikes Lajosnak, a becses kéziratok szerencsés feltalálásáért és a Petőfi-kultusz terén éppen a Júlia emlékének apotézisa által szerzett buzgó érdemeiért, valamint a Kocsis Lajos hű munkatársi szerepéért. Fenntartás nélkül ismétlem: érdekes, értékes és szép könyv. De számos ellentmondás fordul elő benne s kitűzött céljának nem felel meg hiánytalanul. Pedig az oly természetű, hogy a hiány azonnal észrevevődik. A Júlia-problémát tárgyaló műnek folt és gáncs nélkülinek kell lennie. Különben csak újabb ellenvetésekre ad alkalmat, úgyhogy a végén azt se tudjuk: rehabilitálja vagy vádolja Júliát?

Végül rá kell mutatnom arra a Petőfi kultuszához és Júliához sem illő, a könyv kelendőségéhez nem szükséges captació benevolentiaera is, amely komolytalanul hölgybizottságot toboroz, ígérve, hogy emléktáblával akarja megjelölni a tiszta jövedelemből azokat az épületeket itt Erdélyben, amelyekben Júlia megfordult. Kettő (a tordai ref. parochia és a Biasini száll) már meg van jelölve. A többi igazán céltalan is, komolytalan is. Tisztázva van-é pl., hogy hogy helyezhető emléktábla a belvárosi egykori Horváth grófi, illetve Tucska-féle ház falára, amely ma állami tulajdon és az egyetem használatában van? A közönséges kérem, hogy a könyvet vegye meg önmagáért s ne tulajdonítson fontosságot az efféle hazafias magyar üzleti ajánlásnak. Emlékezzék a Bethlen-család monográfiájával kapcsolatos „idealizmusra”. A budapesti cégektől pedig szintén kérünk valamit. Azt, hogy ne ígérjenek nekünk kakukkos órát, nyerő sorsjegyet s már effélét, hanem adjanak és küldjenek csak jó könyvet. Csak azt egyedül, semmi mást. Megvesszük szegényes helyzetünkben is a jó könyvet. És adják ne káprázatokkal megfejelve drágán, hanem reális kereskedelmi áron.

Forrás: Keleti Ujság 13. évf. 233. sz. Cluj-Kolozsvár 1930 október 20. hétfő