Ott nőttem én föl a silány
dombok alatt,
ahol burjánzik a csalán
meg a tarack.
Nem ásított rám úrias
család, szoba;
csak komor apám vasutas,
szűk otthona,
s a szomszédoktól savanyú
ítéletek:
hogy vad a Tornai-fiú,
utcagyerek.
Bizony, nem is volt ez a vád
vak-rágalom:
úgy virultam, mint a katáng,
kint, szabadon.
Ha elkapott zivataros
természetem,
verekedtem a gizgazos,
rossz telkeken;
estelente forró-szavas
kalandokat
meséltem a lányoknak az
eresz alatt,
a fiúk közt én voltam a
bandavezér,
mert nem nyílt másban akkora
hiány s szeszély,
mint bennem, aki e határ
kiserdein
álmodtam meg gyönyör-sóvár
törvényeim.
Testem ez az akáctövis-
védte homok
és ilyen lettem belül is:
tüskés, konok
és tűz-beszédű, amilyen
csak az lehet,
akinek ősökről üzen
nád és sziget,
a duna-hullám szívemen
átháborog,
ha indulatom eleven
tüze vagyok,
s ha visszazúdít az idő
Harasztiba,
belémhasít a temető
gyökér-szaga,
a homokbánya megnyílik
lábom alatt
s a fák mellemre szögelik országomat.
(Forrás: „A civódó magyar” – Versek népről, hazáról 26-28. old. – Válogatta és szerkesztette Hegedős Mária – Móra Könyvkiadó 1985.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése