Zakatol a villamos odalent, motorok pöfögése
Riaszt fel néha még éjszaka is.
Nem szoktam meg a zajt még, nem úgy,. mint valaha régen,
Mikor ez a forgalom nekem az élet
Természetes lélegzetvétele volt.
Hűvös, ezüst telehold
Októberi fénye süt az utcákra, ahol
Gyerekkorom lefolyt.
A gyerekkor és a kamaszkor, igen, szégyennek
Nincs helye itt:
Ez volt gyermekidőm környéke, a táj, ahová most
A sorsom visszatelepít.
Nem költői vidék, tudom, nem falusi udvar,
Nem Krisztina ez, se Vár.
Ó, ti sötét bérházak, csúf, szégyenteli gangok!
Igen, a fényre-sóvár
Gyermek bennetek élt és a ház kapuján ha kilépett –
Ó, Gyár utca, szagok,
Boltok előtt a libák, jércék, odabent a lapockák,
Fűszerek, nyersanyagok!
Nyersanyagok, mint este a lámpa alatt a kövér kéj,
Nyersanyag ez az egész.
Itt eszméltem e mellékutcák közt, az anyaghoz
Tapadt a révedezés.
Ez volt az a vidék, amely elvonttá finomulni
Sose hagyott,
Ez bontotta először elém s mindig ez idézte
A nyers Anyagot.
És a homályos utca után a Nagykörút,
Az tanította fényre, ütemre a kisfiút.
Reklámok, mulatók, híg sláge4rek és mozik:
Éreztem, hogy mind egy ütemhez tartozik,
Ahhoz a lázas, szinkópás ütemhez, amely
Értelmem s idegem dobogó ütemére felel.
Koldusok és katonák és parvenük, utcai nők –
Ezt az egészet akartam, az újkori, kúsza időt
Felcsillantani azt, amitől már undorodom,
És átnyújtani fényben a kései újkorokon,
Fényben a forgatagot s a homályos, sűrű világot –
Ó, az a régi magány, mely megváltásra sovárgott!
Ó, az egyesülés, a beteljesülés, az a húsz év!
Mintha a lassú, szeszélyes Idő hullámain úsznék
Visszafelé... Mi maradt a kamaszkor forgatagából?
Tán az a kék, piros és zöld fény, mely a sarkon lángol.
Annyi vak év után már izzani kezd a neon
S élesztőt, mulatókat hirdet az Oktogonon...
Jaj, a sorsom vissza ide
Miért is kanyarít?
Mire való ostoba ellipszise?
Nem érthetem szándékait.
De ha éjszaka villamos zakatol,
Vagy felhangzik a motorpöfögés,
Kinézek és tudom, hogy valahol
Összefügg ez az egész.
Hogyan és miért és mit jelent –
Kérdezni is érdemes?
Tudom, hogy kint és idebent
Semmi se végleges,
A hold sem, amely romantikusan
Most mindent beragyog –
De hiszem, hogy ami van, az van
És lesz is valahogy.
(Forrás: „A civódó magyar” – Versek népről, hazáról 19-20. old. – Válogatta és szerkesztette Hegedős Mária – Móra Könyvkiadó 1985.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése