Mert mi történhetett volna az idén? Vadászat? Persze az is, de csak olyan keskenyvágányú esetek. Egy-egy lövés, mely után csodálkozva kapta fel az ember a fejét. Mi az? Lőttek? Milyen furcsa...
És ezekből a szórványos pattintásokból születtek ezek az apróságok.
Vendégem érkezett. Régen ígérgeti már, de addig nem tudta elszánni magát, amíg vad is volt. Most aztán jött. Hogy lőnie kell valamit, az nem kétséges, csak azt nem tudom, mit. Mátyást talán? Vagy szarkát? Talán mégis inkább mátyást, mert más aztán nincs. Azaz van még róka is, de a rókát nem nagyon lehet erőszakolni. Ígérni se. És én mégis feltettem a rókát egy lapra. A rókák nem szoktak engem cserbenhagyni.
- Látod azt a vadkörtefát? – mondtam barátomnak. – Ott jön ki a róka a tövében, a gaz között. Máshova ne is figyelj... – És felnéztem az égre, hogy nem szakad-e rám ekkora szemtelenség hallatára. De az ég kék volt és kegyes, meg se mozdult, én pedig elballagtam helyemre, várni a csodát. Közben Szent Huberttal beszélgettem.
„Nézd, derék Szent, jó fiad voltam, mióta eszemet tudom. Szerettem erdődet, meződet, vadjaidat, és mindig tiszta kézzel gyújtottam lángot oltárodon...”
Közben elindult a hajtás, és sóhajtásomat még be sem fejezhettem, már csattant a puska. Valami bizseregni kezdett bennem. Nem figyeltem már a hajtásra, mert éreztem, hogy a lövésben volt valami...
Nem, nem róka! Hogyne, majd róka! Nem is mertem rágondolni, mert akkor nem lesz igaz...
Barátom nevetve jött felém.
- Te, ez meg volt babonázva. Ahol mondtad. Se egy lépéssel idébb, se egy lépéssel odébb... – És őszinte csodálkozással nézett rám.
Nem tudom, észrevette e, de én sokkal jobban csodálkoztam.
Aztán még két napig jártuk az erdőt. Az első rókán nagyon felbuzdultunk, és olyan színe volt a dolognak, hogy lesz itt róka, annyi, de annyi...
Tele volt rókacsapással a nyiladék, minden út, minden árok. A hajtásokra úgy álltunk fel, hogy: no most! De bizony több róka nem volt. Érhetetlen! Hát mi csinálja akkor ezt a sok rókanyomot? Barátom meggyanúsította öreg vadőrünket, hogy egy rókalába van neki hosszú botra kötve, és azzal pötyögteti tele az erdőt... a vendégek ámítására. Vadőrünk fejét csóválta, és az ebéd utáni hajtásra beígérte, hogy abban a hajtásban legalább háromnak kell lenni.
Az ebéd nagyon jólesett, az idő gyönyörű volt, és amikor elindultunk a következő hajtásra, barátom vadőrünkhöz fordult.
- Mondja, öreg: puskát is vigyünk?...
Meg voltunk sértve, pedig neki lett igaza. Nem volt eben a hajtásban se semmi, és a puskát bátran a tűz mellett hagyhattuk volna.
Így múlott lassan a nap. A legígéretesebb helyek pangtak, és csak a gyönyörű idő kárpótolt bennünket. Mert az aztán volt. Sütött a nap, szikrázott a hó, és a délutánba hajló nap vörös ragyogásában véres gyapjú felhőbárányok ballagtak az éjszaka felé.
Az utolsó hajtásban nagy zenebona. Szarvasok törtek vissza, és majd elgázolták az egyik hajtót. Le kellett guggolni, hogy átugorhassanak felette, még így is lerúgta egy bika a kalapot a fejéről.
Emberünk nagyon meg volt illetődve. Kalapját a kezében hozta, pedig elég hideg volt.
- Ide tessék nézni: lerúgták a fejemről!
Odagyűltek a hajtók is.
- Azannya!
A hajtó pedig úgy tartotta kezében a kalapot – szutykos kis kalap volt -, mint annak idején Bőrharisnya a skalpot, melyről még az unokák is beszélnek.
Aztán hazamentünk.
Útközben barátom rosszabbnál rosszabb vicceket gyártott rovásomra. Nem emlékszem már rájuk. Hallgattam, csak akkor fordultam felé, amikor ártatlan arccal azt kérdezte, hogy tudom-e, melyik pillanata volt a legszebb a vadászatnak.
- Amikor a rókát megláttad?
- Nem. Hanem amikor a flekken elkészült.
Két hét múlva én mentem hozzájuk. Tehenet, rókát és disznót lövünk – mondták, és én sokáig tanakodtam két idegen puska között, mert az én öreg 9,5-es Schönaueromat leküldtem Erdélybe bátyámnak, akinek összes puskáit magukkal vitték a „vitéz” hadfiak. Sebaj! Nyugtát kapott, és fegyverszekrényében egyelőre az én jó puskám van és a – nyugta. Csodálom, hogy a puskám nem lődöz magától...
Egyszóval – hosszas tűnődés után – egy Drillinget választottam.
- Sok lesz a róka! Ezt válaszd! – mondták, és én is húztam hozzá, csak a sok szög, lyuk, csavar, gomb, billentyű izgatott. Hátha beléjük gabalyodom valami feszült pillanatban? De azért vittem. Jó nehéz volt, de éltetett az a tudat, hogy jöhet rám akármi. Ha róka jön, félrenyomom ezt a billentyűt, ha tehén, akkor meg amazt. Mi baj lehet?
Mentünk, és én szuszogva bámultam a vidéket. Indokolt volt a bámulás is, de a szuszogás is.
A völgyben, fehér partok között jeges nagy táblákat úsztatott a Duna. A túlsó parton Visegrád álmodott egy évezred ködében, és a csendbe dermedt téli erdőn halkan kopogott valahol egy harkály.
Szép volt az erdő nagyon!
Csak olyan meredekre ne szabták volna! Amikor az első hajtásra felálltunk, megkérdeztem, hogy mindenütt ilyen hegyes-e.
- Hegyes? Hiszen ez síkság a többihez képest. Alföld! – De azért a bennszülöttek is szépen szuszogtak. Helyenként „de szép ez a vidék” felkiáltással megálltunk, s ilyenkor lopva összekapkodtunk egy kis levegőt.
Az első hajtásban egy suta jött elém. Mögötte már kopogtak a hajtók, de az én sutám még ráért egy-két ágacskát csipegetni, s csak aztán ugrott el.
Jó hosszú hajtások voltak! Délután esett egy tehén, s ebben a hajtásban három rókát is láttam. Ha háromszáz lépéssel odébb és kétszázzal magasabban állok, meglepődhettem volna, mert olyan meredek oldal volt mellettem, hogy nem volt jó ránézni.
Hát még megmászni! Pedig ennek is eljött az ideje. Ráadásul még szépen be volt nőve földiszederrel...
Aztán már csak lefelé mentünk, mert erre a napra megmásztuk, ami egyáltalán megmászható volt. És alkonyodott is.
Vidáman mentünk a falu s a vacsora felé. Ha sítalpaink vannak, egy csúszással leérhettünk volna... de valószínű a kelleténél kissé gyorsabban, s aztán jöhetett volna – a temetés. Mert veszedelmes meredek volt az út lefelé is.
- Gyere, nézd meg innét a vidéket! – hívott egyik vendéglátóm, és a kiugró szikla alatti táj szinte belém fojtotta a szót.
Akkor már alkonyi párát küldött előre a közelgő eset. Az erdőre szinte ráfagyott a csend, és a völgy messze hajlásában újra megjelent az örök magyar történelem, a dicsőséget, örömet, gyászt és vért hordozó, időtlen Duna.
Ez járt eszemben még akkor is, amikor a társaság nagyobbik része az ún. énekes tarokkba merült, s csak egy-egy fekete erejéig volt hajlandó tudomást venni a külső életről.
Másnap pedig elölről kezdődött minden.
Megint esett egy tehén, a többi pedig hol oldalt tört ki, hol hátul, de ezen nem is csodálkozom, mert nagyon nehéz hajtások voltak.
Az utolsó hajtásban már elvégeztem magamban, hogy rám nem jön semmi, de azért – gondoltam – mégis jó volt a Drilling, mert akármi jöhetett volna.
Néztem az erdőt, kicsit fáztam, a hajtókat mér lehetett hallani, amikor elakadtak gondolataim, mert a völgy hajlásában nagy feketeség mozdult, és lassú kocogással poroszkált felém egy nagy kan.
Csak nyugalom! – intettem magam, és számba vettem a Drilling különböző csavarjait, billentyűit és egyéb mütyürkéit. Rendben volt minden. A disznó mintha csak erre várt volna: megállt. Lehetett talán nyolcvan méterre, fülelt a hajtók felé. Megcéloztam, mint ahogy illik, és amikor eldurrant a puska, vártam, hogy elfekszik: ugyancsak amint illik.
A disznó azonban csak megrezzent – mintha szúnyog csípte volna meg -, aztán vad vágtában el mellettem. De ekkor már én is tudtam, hogy tízes söréttel lőttem rá – fene ezt a Drillinget -, és jó helyre billentve a golyócső váltóját, odakapom a puskát a nyílásra, melyben ugyanekkor meglátom a szomszéd puskást...
Elment!
Csúnya dolgokat mondtam magamnak! Minek vesz az ilyen suszter puskát a kezébe? Itt állt a disznó. Állt! Szép volt, igaz volt.
Csak legalább szidtak volna érte! De nem szidtak. Sőt azzal vigasztaltak, hogy ezzel is előfordult, azzal is ... elment, hát elment.
Azt hiszik? Ment a fenét! Itt van velem. Itt, vagy ahova megyek. Csak rágondolok, és már jön, jön – és megáll.
Csak legalább ne állna meg. De megáll! Rám néz.
- Uram, tízes söréttel?...
És rosszallólag csóválja a fejét.
(Forrás: Fekete István: Rózsakunyhó – Elbeszélések és karcolatok 32-36. old. – Móra Könyvkiadó Bp., 1973.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése