Fekete István: Téli emlék (1943)

Aznap olvadás kezdődött, s amikor barátommal bejöttünk a Nyugatiról, meg is mondtam, hogy nem szeretem az ilyen locspocs időt.

Barátom a tudás és tapasztalat Lomnicáról nézett rám.

- Látszik, hogy milyen „pallónjáró” vadász vagy...

(Itt mindjárt megjegyzem, hogy a következőkben barátom –nevezzük talán az egyszerűség kedvéért Kálmánnak – még sokkal lesújtóbb véleményeket is megkockáztatott rólam, de ezért ne ítélje el senki. Korban, de főleg tapasztalatban annyira előttem van, hogy megengedheti magának...)

- ... mert ez az igazi hó! Jó tocsogó, amelyiken olvasni lehet. Nem ám a porhó!

- De elolvad reggelig...

- Nem olvad el. Erdélyben nem.

Ebből látható, hogy Erdélybe készültünk. Kálmán akkora hátizsákkal érkezett, hogy a hordárok a nagy targoncát húzták elő, és amikor este újra kimentünk a Nyugatira, a taxit majdnem szét kellett szedni, hogy ez a hátizsák-kazal beleférhesen.

De azért nem esett semmi baj. A vonat pontosan indult, és mi összesandítottunk, mint két vakációs diák. Megyünk már...

Újsággal bőségesen elláttuk magunkat, de valahányszor fordítottunk, mindig egymásra tévedt szemünk, és jó lett volna beszélgetni, de senki se kívánhatja, hogy a zsúfolt fülke előtt kiteregessük lelkünk legmélyén takargatott reményeinket.

Debrecen táján jól megapadtak az utasok, Szatmár után pedig ketten maradtunk, és végigdőltünk az ülésen, hogy aludjunk valamit. Aludtunk az ördögöt! Kiszaglálódtunk az éjszakába, néztük a megroskadt havat és a távoli hegyeket, melyek a vágtató vonat mellett a hajnal felé siettek.

De az idő mintha megváltozott volna. A lesötétített állomások békebeli vén fenyőit kemény sziszegéssel tépte a szél, s a vasút menti patakokban mozdulatlan jégre hasalt a foszlott nád.

Ahol leszálltunk, az állomáson enyhe sötétség, bátyám legénye és a Kis Magyar nevű fuvaros várt, akiknek sikerült az üzeneteket és csomagokat úgy összekavarni, hogy csak kivilágos reggel tudtunk elindulni a vadászház felé. Közben az idő egészen északira fordult, s amikor szánra ültünk, karácsonyi csillogással esett a hó.

Esett a hó! Az égi pelyhek ott kerengtek a szánkó körül, s még szebbé tették az utat, amely úgyis vágyainkkal volt kipárnázva, és valami vad, ősi szabadság ült mögénk a saroglyába.

Kálmán elgondolkodva hallgatott a vidrakucsma alatt, bátyám régi emberekről mesélt, akik valamikor ezen a vidéken éltek, vadásztak és elmúltak, én pedig elnéztem a messze Szamos ködös vonalára, és elmúlt sajgásokra gondoltam, melyek az elmúlt időkben síróra szorongatták a szívemet.

A hó esett. A faluban varjak ültek a kerti fákon, mint az éjek baromfiai, és már messziről zászlós füsttel integetett felénk a vadászház kéménye.

Onuc, a vadőr nagy ügybuzgalommal szedte le a hátizsákokat, s amikor Kálmánét meglátta, azt hiszem, végérvényesen oda döntött, hogy ez az úr nemcsak híres vadász, de igen nagy úr is, mert a hátizsákból egy péküzlet, egy mészárszék és egy söntés összekeveredett kellemes illata lengett.

Bátyámmal hatalmas reggelit nyeltünk le, így az ebédet estére tettük, és ha illett volna, talán toporzékolunk, hogy gyerünk már vadászni.

- A disznók itt vannak – súgta Onuc.

- Mennyi?

- Sok! Nagyon sok... – És olyan mozdulatot tett kezével, mintha a kondák el se férnének az erdőben.

- Mégis mennyi lehet?

- Talán harminc is. De tíz biztosan...

Hamarosan felálltunk.

Amíg lövés nem történik, csak disznóra lehet lőni – szólt a rendelkezés, és én bánatosan gondoltam a rókákra. Tavaly is így volt. Elengedtem a rókát, s a végén se róka, se disznó.

Lent közben elkezdődött a hajtás. Még messze voltak, és a két disznós kutya halk vakkantásai mintha a föld alól jöttek volna.

Előttem kefesűrű az erdő, és egy régi fahordó út kanyarog befelé a meredek oldalon. Sajnos kanyarog, és száz lépésnél alig látok rajta messzebb.

Esik a hó. Mintha selymet suhogtatnának a sűrű ágak között, mintha békés hidegen sóhajtana a tél.

Ekkor valahol alattam elpattan egy ág, s egyszerre feszült lesz a levegő. Intek Kálmánnak, hogy vigyázzon, mozog valami, s abban pillanatban a keskeny út végén átveti magát egy süldőcske. Odadobott lövésemre vad csörtetés, kutyaugatás, a disznó sír, s utána újabb lövés.

Csend.

Később kiderült, hogy az alig sebzett malacot – talán húszkilós volt – lefogták a kutyák, s Onuc meglőtte. Kálmán nem látott semmit, bátyám se. Disznó azonban sok volt, köztük nagyok is, s ha én nem lövök rá az enyémre, talán jobban ránk jöttek volna. Sajnos, nem hallottam és nem láttam a többieket.

Kálmán saját gyártmányú diópálinkája kézről kézre jár. Bátyám is előhúzza kis butykosát, „ezt kóstolják meg!” felkiáltással, s amikor én a kis egyszemélyes konyakommal kínálom őket, úgy néznek rám, mint a békebeli négyes kocsis a sofőrre. Mélységes megvetéssel.

- Te masiniszta...

Most találkoznak másodszor, és csodálatosan megértik egymást, főleg abban, hogy engem ölnek. „Az erdőőri segédlettel lőtt malacocska” a téma.

Megyünk a disznók után. Közben erősen feltámadt a szél. A sűrű fiatalosok elfogják ugyan, de a gerinceken hideg van.

A második hajtásban nincs semmi. Egy nyúl baktatott el mellettem, és két őznek a lábát láttam a bokrok alatt. Tanakodtak egy kicsit, aztán eltűntek. A disznók – úgy látszik – szétszóródtak. Kettő volt ebben a hajtásban is, de kitörtek.

Mire a harmadik hajtást körülcsapázzák, már alkonyodik, s így nem is kezdünk hozzá. Ballagunk hazafelé. A szél orkánná nőtt. Elseperte a felhőket, leverte a fákról a havat, s a vadászház kéményének füstjét szétszórta, mielőtt még megszületett volna.

Mert bent paradicsomi légkört lehel az öreg kályha. Meggyújtjuk a lámpát, aztán csinálhat odakint a szél, amit akar. És éhesek vagyunk. Kálmán szakácskodik a konyhában. Malacmájat eszünk vacsorára, „amilyet még nem ettetek”.

Hát ez igaz! Ennél ízletesebbet, porhanyósabbat, gusztusosabbat, szaftosabbat nem ettem, de... tíz ún. dinamit-paprika is belesült a májba, és amikor az első falást lenyeltem, megrendült körülöttem a világ. Mintha lángot nyeltem volna. A vitriol anyatej ehhez képest...

De nem szólhattam, mert a két „Öreg csont” nagyon leste a hatást, és igyekeznem is kellett, mert nem olyan nagy a kis süldő mája...

Vacsora után aztán hamar elszótlanodtunk. Szemünkben egy átvirrasztott éjszaka hunyorgott, és a kályha melege álomra bágyasztott bennünket.

Reggel még kegyetlenebbül fújt a szél, mint az este, és a hideg torkunkra akasztotta a sziszergést, amikor – „egy életem, egy halálom!” felkiáltással – kiugrottunk a házból „körülnézni”.

Bátyám szánkója közben megérkezett, s reggeli után egyedül hagyott bennünket.

Na gyerünk!

Fel a hegyre, le a völgybe. A hideg szél szinte borotvált bennünket egész nap, de csak déltájban akart ránk nézni a szerencse.

Onuc megmagyarázta, hova álljunk, de ezek a helyek nem tetszettek nekem sehogy se. Megmondtam, hogy mit tartanék jobbnak.

- Nem, domnu, nem! Csak amit mondtam.

Nem szeretek vadászaton vitatkozni, de hajtás alatt szemmel tartottam azt a helyest, ahova állni akartam, és egyszer csak szívszakadva látom, hogy nyolc nagy disznó – köztük egy kapitális kicsit lemaradva – ott ballag el a sűrű bokrok között, ettől a helytől húsz-harminc lépésre. Tőlem kb. háromszáz lépésre. A guta kerülgetett.

Közben erősen ugattak a kutyák, és nemsokára megint visított a disznó zűrzavaros kiabálás közepette.

- Menjetek onnét!

- Hol van egy kés?!

- Zavarjátok el azt a büdös kutyát!

Szép disznóölési hangulat uralkodott az erdőn, és már azt hittem, valami falu végére keveredtünk, amikor hozták a kutyák által lefogott malacot, testvérét a tegnapinak. Kálmán odadobta hosszú finn kését az egyik hajtónak, s az leszúrta.

De akkor már késő délután volt. A vérpezsdítő disznólehetőségek elmúltak, és kegyetlenül fázni kezdtünk. Rókát egész nap nem láttunk, s disznók is csak ebben az utolsó hajtásban voltak. Arcunk vörösre marta, szánk cserepesre szabdalta a komisz szél, és közben olyan messze elvadásztunk, hogy a vadászház szinte elérhetetlen messzinek tűnt fel.

Szerencsére a rossznak éppen úgy vége szakad, mint a jónak, s egyszer csak feltűnt házunk melegen integető, vörös ablakszeme.

- Ma ismét friss malacmájat eszünk –biztatott barátom, és én gyönyörrel gondoltam a májra, és rettegéssel a dinamit-paprikára, aminek közönségesen cseresznyepaprika a neve. Nem szóltam semmit, de Onuccal a lábosból kilopattam a hatból négyest, és így igazán felségesen vacsoráztunk. Kámán dohogott, hogy pocsék világ ez, amikor már a paprikának sincs íze... de azért a tálat kimártogattuk tisztára.

Vacsora után pedig csekély tandíj ellenében megtanított snapszlizni. Szerinte snapszlizni csak a „nagyon okos” emberek tudnak. Kártyáztunk tehát vadul, közben valami ósváb – nem vallásos tárgyú – dalt zengtünk, amitől – azt hiszem – Onuc méhei kiköltöztek a padlásról. Az élelmes vadúr ugyanis kóbor méheket fogott valahol, s azokat a vadászház padlására kvártélyozta be. Aztán aludni tértünk.

Reggelre nőtt a hideg, és nőtt a szél. Huszonöt fok hideg – orkánszerű szélben – nem gyerekjáték. Ami ruhát fel lehetett venni, azt felvettük, de ennek a szélnek nem imponált még a bőrkabát se.

A szoba melege még bennünk volt, mégis amikor kiléptünk az ajtón, valósággal megdermedtünk a hidegtől. A fák földig hajoltak, az erdő fölött füstölögve kavargott a hó, és szinte nehéz volt elképzelni, hogy ebben a dermesztő világban egyáltalában van valami, amire vadászni lehet.

Azt vártam barátomtól, hogy öregebb lévén, egyszerűen lefújja az egész vadászatot, de úgy látszik, meg akarta mutatni, hogy milyen mokány legény, és így nekivágtunk az erdőnek, pedig mögöttünk barátságosan pattogott a tűzhely, és a kályha lobogó tüze, mint valami nyári emlék, nézett utánunk.

De ha elindultunk, hát elindultunk. Hangtalanul mentünk fel a hegyre, a hajtók se szóltak egy szót se, a kutyák felborzolták a szőrüket; mi pedig úgy éreztük, mintha orrunkon át minden pillanatban jeges zúzmarát szippantottunk volna a tüdőnkre.

És a szél! Most éreztem meg, hogy milyen igaza van a cigánynak, amikor azt mondja: „Nem a tél a tél, hanem a szél a tél.” Arra sem volt kedvünk, hogy csapást keressünk a behavazott utakon, de hiába is kerestünk volna, hiszen mindent befújt a szél, és ezen az éjszakán talán nem is mozdult ki egy pillanatra se dermedt vackából a vad.

Mentünk, mentünk. A vadőr szerint ilyenkor „minden vad” az egyik déli katlanban van, tehát azt hajtjuk meg. Na gyerünk!

Ilyen hosszú hajtást még életemben nem éltem végig, pedig csillapult a szél, de mégiscsak szembefújt. Kálmán arca mint egyetlen üde színfolt piroslott felém a havas távolból, és éppen elhatároztam magam, hogy én is csináltatok egy övéhez hasonló muffot, amikor kapkod ám barátom, mint „Bernát a ménkőhöz”. Kezét kirántja az irigyelt muffból, a puska megakadt az irigyelt muffban, aztán: durr!

Így hibázzák el a rókát minden hájjal megkent öreg vadászok – gondoltam magamban egy kis kárörömmel, és megtöröltem könnyben úszó két szép szemem, hogy lássak, ha valami felém tévedne. De nem jött semmi, csak a szél, és jóval később a hajtók.

Kivettem a patronokat a puskából, és jó hangosan csuktam be Drillingemet, mutatván ezzel is, hogy a vadászatot akkor is befejeztem, ha mázsás vadkanok és hiányos ruhájú erdei nimfák felváltva kelletik magukat.

- Hozzátok ki azt a rókát!

Kálmán mondta ezt, én pedig feltűnően elfordultam. Megfagyni lehet, hogy megfagyok, de becsapni nem engedem magam. A róka árkon-bokron túl volt már, amikor a kétszer is megakadt puska elsült...

- Nem nagy, de szép...

Hát én azért se fordulok meg!

Lassan ballagtam, hogy elérjenek. El is értek hamar, és – hozták a rókát. Barátom keze elakadt a muffban, aztán a puska a muff zsinórjában, mégis meglőtte.

- Most mit csinálunk?

- Én hazamegyek – mondtam, és az egész társaság a megkönnyebbülés sóhajával állt nyomomba.

A vadászházban bátyám várt bennünket.

- Elment a jó dolgotok, ebben az időben kimenni? Reggel óta várlak benneteket. Nem gondolhattam, hogy normális ember ilyenkor kimegy a meleg szobából!... – szidott bennünket.

- Holnap pedig Inóra megyünk.

- Nem Borzavára?

- Nem. Szegény Juon beteg... – És úgy emelte a padlás felé szemét, mintha Juon lelke rövidesen szintén elindulna abba az irányba.

Juon tudtommal soha életében nem volt beteg, de megismerjük a területet magunk is...

- Ha időközben felgyógyulna, még elmehetünk oda is – vigasztalt bátyám, és így belenyugodtam a másnapi inói hajtásba.

Közben künt lassan elállt a szél. A nyugati hegyek taraján hideg narancsfényben búcsúzott a nap, s az erdő kékes homályában olyan hideg lehetett, hogy nem volt jó kinézni.

És ilyen hidegben kezdődött másnap a hajtás. Szél nem volt, mert a szél is megfagyott valahol, és az út menti fáknál sajnáltuk lelőni a szarkákat, mert olyan bizalommal üldögéltek felettünk, mint nyáron a fecskék az eresz alatt.

Erről a napról egyéb mondanivalóm nincs is. Egyik társunk egy álltó helyében eltolt három rókát, láttam egy ígéretes szép bakot, és estefelé az eredménytelenség savanyú szájízével értünk haza.

A vadászház azonban mindig megbékített bennünket. A kívül keményen hangzó szó itt bent megpuhult, a remények fellángoltak, mint az öreg kályhában a tűz, a bicskák örö9mmel szelték a kenyeret s a szalonnát, s a lámpa körül téli álmukból felébredt legyek nyarat álmodtak szegény maguknak.

Hajnalban a kerülők kimentek körülcsapázni a disznós részeket, s azzal a jelentéssel jöttek vissza, hogy egyetlen nyomot találtak, de az akkora, mint egy tinóié.

Nem volt kedvem ehhez a tinóhoz. Mindenáron át akartam menni a borzavai részbe, melyet Kálmán még nem látott, de bátyám majdnem könnyes szemmel ismételgette, hogy szegény Juon nagyon beteg, és nélküle nem lehet megrendezni a hajtásokat.

- Majd ha felépül, újra eljöttök... Ő akar benneteket vezetni... halálosan meg lenne bántva, ha idegen vadőrrel zavarnánk az ő területét... tudod, mennyire szeret téged...

- Akkor menjünk le a Szamos-partra. Nézzük végig kutyával a patakbefolyásokat, hátha lesz vidra.

Ehhez Kálmánnak is nagy kedve lett volna, de bátyám olyan élénk színekkel festegette a nagy disznó könnyű elejtését, hogy a végén is maradtunk.

Ez volt az utolsó napunk.

Déltájban már nem is néztünk egymásra. Jó lett volna rám hallgatni... Amikor az utolsó hajtásra felálltunk, már elfogott a búcsúzás keserű hangulata. Hát elmúlt ez is. Minden elmúlik. Holnap vonatra ülünk, és itt hagyjuk ezt a csendes, havas, fehér világot. Itt hagyjuk a vadászházat, hol újra álomba dermednek a legyek, megnyugszanak a méhek a padláson, kihűl a kályha, és csak az emlékek ülnek az asztal mellé, elmúlt italok ízét kóstolgatni. Erősen sötétedett az erdő.

Előttem sűrű bokros rész, túl rajta meredek oldal. Már hallottam a hajtókat, amikor a bokrokon túl, mint valami misztikus látomás, teljes csendben megjelent az óriási disznó. Szándékosan nem írok jelzőt, hogy mekkora volt. Csak annyit, hogy csapája tenyérnyi és lépése egy méter hosszú volt.

Szakadásig feszültek meg bennem az idegek.

Itt van a jutalom – gondoltam – a balsikerek végtelen sorozatáért, melyek disznókkal kapcsolatban értek!

A disznómeglehetős sötét helyen állt meg egy pillanatra, amikor lőttem. Volt ugyan előtte valami kevés ág-bog, de ezek nem számítottak akadálynak, ha pedig várok, eltűnik a sűrűben.

A lövés után a disznó eltűnt.

Álltam. A puha hóban mozdulás nem hallatszott, csak távolabb pattant egy ág.

Óvatosan oda mentem, ahol a disznó állt. Lassan mentem, és vártam, mikor látom meg hatalmas testét kigömbölyödni a hóból.

Nem kínzom magam újra!

A disznó nem volt sehol, de ahol állt, a bokrok között volt egy jó magas tölgytuskó, amely pontosan takarta a disznó lapockáját, és a szétszórt forgácsok megmutatták, hova ment a golyó. Még ma is beteg vagyok, ha rágondolok. Csak legalább ne vigasztaltak volna!

De vigasztaltak...

Kálmán szent esküvéssel akarta megígérni, hogy nem beszél róla senkinek, nem azért, mert én a disznót csúnyán elhibáztam – ez az én „privát jogom” -, hanem mert az ő társaságában ilyesmi még senkivel nem esett meg, csak egyszer, és akkor is – velem...

Még a szánkán is kegyetlenkedett, bár nagyon szorosan ültünk, s a keskeny szán aggasztóan farolt a jeges úton.

Egyszer aztán: reccs! – és rosszmájú barátom a fejem felett repült ki az ismeretlen sötétségbe. Feldűltünk. Én a szán mellé estem, de Kálmán nagyon szép utat tetet meg a levegőben.

- Hol vagy? – érdeklődtem melegen. A választ sajnos nem írhatom le.

agy nehezen összeszedtük magunkat. Veszekedtünk a vasútig, de aztán nagoyn elcsendesedtünk. A feldűlt szán, a nagy kan, az erdő már emlékként vágtatott a vonat mellett, és elmúlt már a mi nevető, vakációs jókedvünk. Szomorúan pislogtunk egymásra. Elmúlt a szabadság, és mi megyünk vissza az élet szürke nagy iskolájába.

A történetnek azonban még nincs vége! A Nimród-ban ugyanis színes leírás jelent meg egy mérgezett farkasról, melyest Juon nevezetű vadőr szállított be az egyik szilágysági patika udvarára...

Ez a Juon – ha nem csalódom – azonos azzal a „szegény beteg” Juonnal, akinek a területére nem mehettünk vadászni, s a patika, azt hiszem, azonos bátyám patikájával...

A bivalydögre már rákapott a farkas, és jobban bíztak a méregben, mint a mi lövőtudományunkban....

Bátyám tartott mesével bennünket, amíg öcsém mérgezett. Megálljatok, patikusok!

(Forrás: Fekete István: Rózsakunyhó – Elbeszélések és karcolatok 37-46. old. – Móra Könyvkiadó Bp., 1973.)