Illyés Gyula: Dárdavivő

Egy hétig voltam pesti! S most az esti
eső-paskolta, őszvégi határban
- hol kóboroltam – mit hordtam magammal,
jobbomban szinte? Nem mást, mint hatalmas,
fényes dárdaként a Váci-utat.
Egy hosszu héten át
bámultam nappal villamos-sinét
és este végtelen lámpasorát
lakván jól kint már-már Ujpest felé
(a Frangepán-uton) körösztanyám
konyhája földjén.
Fejem, a nemrég szűk falusi fej,
helyén egy- léghajó? birodalom? –
egy csillagvilág izzott s nőtt, de szinte
percenként s tette csizmás léptemet
tánckönnyüvé a dülőút sarában.
A Vasas-otthonban, hová Lali
(unokabátyám, lakatos-segéd)
naponta elvitt, Bokányi beszélt
asztaltetőről olasz nagyanyái
tüzével működtetve rengeteg
hajfürtjét és majdnem annyi kezét
fogadkozva és apró termetével
vivó-állásba egyre úgy szökkelve
a Parlament, a Belváros felé, hogy
egy pillanat s – modern Gerelyvető,
Sárkányölő-
fölkapja s elhajítja,
amire folyton lemutogatott,
azt a kezünk ügyében heverő,
fénnyel és sínnel, csöngéssel, dalokkal,
nőkkel, fiúkkal végtelenbe nyúló
és végtelen erős Váci-utat,

mely rejtelmesen most messzi helyén
úgy várt, hogy közben itt is volt, kezemben.
Vittem, pörgettem szinte, könnyedén,
nem sejtve még, hogy költőnek születtem!

(Forrás: „A civódó magyar” 15-16. old. – Versek népről, hazáról – Válogatta és szerkesztette Hegedős Mária – Móra Könyvkiadó 1985.)