Fent a fáknak pírja játszott,
de ez a pír hervadás volt,
mint a földről távozónak
arcán rózsák rajzolódnak.
Mentem az utcák sorában
és egy kert előtt megálltam:
egy lakó se vágyik innét,
itt a bölcs lerakja könyvét,
itt a gyors kalmár lefekszik
s hallgat hajnaltól napestig.
Mennyi lélek villanása,
mennyi szív van itt elásva!
Fent komor fatörzsek ütve,
mint a tűzvész csendes üszke.
Túl a Templom nagyharangja
zengi ércdalát a Napba:
bár a hang a régi bátor,
ködbe vész a Prédikátor.
Debrecen, hej, büszke cívis,
újrakélsz-e, mint a főnix?
Vagy kilobban lelked álma,
déli puszták délibábja?
Hosszú út a Hatvan-utca,
de nem olyan hosszú utca,
hogy ki ne jutnál belőle,
ki az árnyas temetőbe!
Hogyha vonz még nóta, nárcisz,
itt leled Vitéz Mihályt is,
ki beteg volt, melle horpadt,
s nézte a fennlengő Holdat...
Egy piramis-érc alatt
itt leled szegényt hanyatt:
vén bohó volt s fiatal
s elrepült bor, Lilla, dal!
(Forrás: „A civódó magyar” – Versek népről, hazáról 37-38. old. – Válogatta és szerkesztette Hegedős Mária – Móra Könyvkiadó 1985.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése