Mikoron Dávid nagy busultában
Baráti miatt volna bánatban,
Panaszolkodván nagy haragjában,
Ilyen könyörgést kezde ő magában.
Istenem, uram! kérlek tégedet,
Fordítsad reám szent szemeidet,
Nagy szükségemben ne hagyj engemet,
Mert megemészti nagy bánat szivemet.
Csak rívok-sívok nagy nyavalyámban,
Elfogyatkoztam gondolatimban,
Megkeseredtem nagy búsultomban,
Ellenségemre való haragomban.
Hogyha énnékem szárnyam lett volna
Mint az galamb elrepültem volna,
hogyha az Isten engedte volna,
Ennét én régen elfutottam volna.
Akarok inkább pusztában laknom,
Vadon erdőben széllel bujdosnom:
Hogynemmint azok között lakoznom,
Kik igazságot nem hagynak szóllanom.
Éjjel és nappal azon forgódnak,
Engem mi módon megfoghassanak,
Beszédem miatt vádolhassanak,
Hogy fogságomon ők vigadhassanak.
Látod jól Uram álnok szíveket,
Csak szemben való szép beszédeket,
De zabolázd meg az ő nyelvöket,
Ne tapodják le híremet nevemet.
Ugyan szemmel jól látom őket,
Én reám való gyűlölségeket,
Fülemmel hallom káromlásokat,
Igazság ellen feltámadásokat.
Egész ez város rakva haraggal,
Egymásra való nagy bosszusággal,
Elhíresedett az gazdagsággal,
Hozzá fogható minden álnoksággal.
Gyakorta köztök gyűlések vagynak,
Özvegyek, árvák nagy bosszut valnak,
Isten szavával ők nem gondolnak,
Mert jószágokban felfuvalkodtanak.
Keserűségem ennyi nem volna,
Ha ellenségtül nyavalyám volna,
Bizony könnyebben szenvedtem volna,
Magamat attul megóhattam volna.
Én barátomnak az kit vélek volt,
Nagy nyájasságom kivel együtt volt,
Jó hírem nevem, tisztességem volt,
Fő ellenségem most látom hogy az volt.
Csuda szerelmét én hozzám láttam,
Kivel sokáig mind együtt laktam,
Az istent véle együtt szolgáltam,
Ily álnokságát soha nem gondoltam.
Keserű halál szálljon fejére,
Ellenségemnek ítéletére,
Álnokságának büntetésére,
Hitetlenségnek kijelentésére.
Én penig uram hozzád kiáltok,
Reggel és délbe, estve könyörgök,
Megszabadulást tetőled várok,
Az ellenségtől mert igen félek.
Megszegték ezek esküvéseket,
Régen elhagyták az ő hütöket,
Nem hiszem immár egy beszédeket,
Mert megpróbáltam hitetlenségeket.
Ezeknek szájok zsírosb a vajnál,
Síkosb ajakok az faolajnál,
Élesb az nyelvek az éles kardnál,
Szájokban nincsen egyéb álnokságnál.
Teazért lelkem gondolatodat,
Istenben vessed bizodalmadat,
Rólad elvészi minden terhedet,
És meghallgatja te könyörgésedet.
Igaz vagy uram ítéletedben,
Az vérszopókat ő idejekben
Te meg nem áldod szerencséjekben,
Hosszú életek nem lészen ez földön.
Az igazakat te mind megtartod,
Az kegyeseket megoltalmazod,
Az szegényeket felmagasztalod,
Az kevélyeket alá hajigálod.
Ha egy kevéssé megkeserítöd,
Az égő tűzben el-bétaszítod
Nagy hamarsággal onnét kivonszod,
Nagy tisztességre ismég felemeled.
Szent Dávid írta az zsoltárkönyvben,
Ötvenötödik dícsíretiben.
Melyből az hívek keserűségben
Vigasztalásért szörzék így versekben.
(Forrás: Az elmúlástól tettenérten 29-32. old. – Válogatta és szerkesztette, az előszót írta Z. Szabó László - Kozmosz Könyvek, Bp. 1983.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése