Bess Streeter Aldrich (1881-1954): „… és ragyogjanak a gyertyák”

Az Atkin-ház a város egyik forgalmas sarkán, nagy kert közepén állt és csendes nyugalommal nézett jobbról az előkelő Churchill Avenue-re, balról az egyszerű Scventh-utcára. E fekvésével szinte jelképezte öreg úrnőjét, Mrs. Atkint, aki már évek hosszú sora óta lakott benne és épen ilyen  csendes nyugalommal fogadta az előkelő utca látogatóit, vagy a szegény utcában lakó bejárónőjét.

Az öreg Atkin Sára nagyon jól beismerte ezt a várost. Még menyasszony korában került ide. Látta a falucska csíráját, az első fűrészmalmot: körülötte nőttek ki a házak, az egyszobás iskola, a vastag falú templom. Látta az első, sínpáron prüsszögő vasparipát. Tizenkilenc éves volt ekkor és szeme kék volt, mint a végtelen pusztára borul ég, arcán a prairie vadrózsái nyíltak.

Már fiatalasszony volt, amikor ebbe a házba költöztek. Ura derék, vas-szorgalmú ember volt: büszkén építtette fel ezt a házat, amelyet minden arra utazó ember megcsodált. Ma már, természetesen, az új házak túltesznek rajta… Sára asszony azonban nem adná oda a fél városért! Az öreg bútorok is mind megvannak. Még a diófából készült régi fogast sem engedte kidobni a múltkor.

Egészen egyedül éldegélt itt, csak a bejárónő járt hozzá naponta. Ezt a bejárónőt, Wilson Jenniet, annak idején ideiglenesen fogadta fel: „míg valaki megfelelőt talál”. Akkor Jenie az ismétlőiskolába járt és míg arra várt, hogy Mrs. Atkin valaki megfelelőt talál majd helyette: lassacskán negyven éves lett és megbízott.

Ma reggel, mikor sietségében fújtatva megjelent, Sára éppen a falinaptárt fordította át a konyhában. Megigazgatta, hogy ez a szó. December jól szembetűnjék.

- Tudod-e, Jennie, hogy fut az idő? – kérdezte mosolyogva. Ugyanilyen rejtélyesen mosolyogva kérdezte ezt évről-évre és mint rendesen, Jennie meglepetést színlelt:

- Csak nem akarja asszonyom elhitetni velem, hogy már december van?

Igen, december volt. Az öreg Sára saját, külön hónapra! Erre várt, ezért élt! A többi hónap csak lépcsőfok volt, amely mind ide, ehhez a fényes Taj Mahal-hoz vezetett: ez volt az a hónap, amikor a gyermekei mind hazajöttek a szülői házba, hozzá…

- Bizony, Jennie, bizony. Mondhatjuk megint: „csak ragyogjanak a gyertyák!” Igaz is, elmeséltem már neked, hogy miért mondjuk ez mi, Atkinek, minden karácsonykor?

Jennie minden évben hallotta már, legalább negyedszázad óta, de engedelmesen úgy tett, mintha nem tudná.

Sára asszony arca ragyogott. Boldog volt, hogy elmondhatja ezt a kis történetet Richardról, az ügyvéd-fiáról. Egyszer, életében először, verset szavalt az iskolában. (- Istenem! – milyen édes, pufók fiúcska volt, magam varrtam a bársonyruhácskáját, Jennie!) Zavarba jött a sok felnőtt láttára és mikor ehhez a sorhoz ért:”- és ragyogjanak a gyertyák!” ijedtében így mondta: „- és gagyogjanak a gyertyák!” Általános derültség tört ki. Sára ma is szívből nevetett rajta. Jennie udvariasan vele nevetett, már amennyire az ember egy huszonöt év alatt százszor hallott anekdotán nevethet…

- Minden nagy családban akad ilyen házi történet, ugye Jennie?

- Igen, de azt hiszem, sehol sem csapnak ekkora hűhót a karácsonnyal, mint nálunk – felelte Jennie és a hangja kicsit élesen csengett, mert december neki egy csomó különmunkát jelentett.

Vannak emberek, akik közömbösek a karácsony iránt és vannak, akik nem élhetnek nélküle. Sára az utóbbiakhoz tartozott. Az ajándékokat szeretettel és sok fáradsággal, akár a föld alól is előteremtette. Szegénység, betegség, jégkár, szárazság vagy bármely csapás ellenére a karácsonyt mindig megünnepelte, az első évtől kezdve, amikor maga szabdalt zöld posztóból fácskát az első gyermekének, egészen mostanáig, amikor huszonegyen gyűlnek majd össze a fa köré…

Két fia és leánya szívébe beleojtotta a karácsony szeretetét. Az unokák is természetesnek tartották, hogy az ünnepeket Sára nagymamánál töltik.

Az élet rózsaszín fényt öltött Sára asszony szemében és sötétkékbe borult Jennie előtt. Szőnyegek fel- és függönyök leszedése következett. Az ágyakat tisztába húzták. Ideiglenes fekvőhelyeket állítottak fel. Féltucat szakácskönyv került elő és megrendelték a fenyőfát. Szelíd biztató szavak hangzottak el, hogy Jenniet nagyobb szorgalomra serkentsék… Sára olykor boldogan sóhajtott fel:

- Jennie, Pitkin doktor téved, az élet nyolcvannál kezdődik!

Egyik nap éppen pattogatott kukoricát fűzött fel ezüst szálra karácsonyfadísznek, mikor Éva leánya toppant be hozzá. Bridgeről jött. Zavarban volt és habozva kezdte:

- Anyukám, minek fárasztja magát ilyesmivel? Ma már olyan szép díszeket lehet készen kapni. Igazán, azt hiszem, jobb lenne, ha az idén valamelyik klubba mennénk ünnepelni. Külön termet bérelhetnénk…

Sára asszony csodálkozva, de határozottan rázta a fejét.

Pár nap múlva Éva újra betoppant.

- Anyukám, remélem, nem haragszik meg, de Fred és én Josephinehez megyünk az ünnepekre, a gyerekekkel együtt. Tudja, Josephine lakik a legmesszebb és nem jöhet el… szeretné, ha együtt lennénk… - Hangja bocsánatkérően elcsuklott.

Sára asszony nagyon sajnálta. – Azt teszitek, kedvesem, amit jónak láttok – mondta vidáman. – Nem szabad önzőnek lennem. Megesik, hogy nem mindenki jöhet el. Azért nem hagyom magam elkedvetleníteni – gondolta.

Jennie-nek is megmondta másnap.

- Öttel kevesebben leszünk, Jennie. Flemming tanár úr és családja nem jöhet el.

Jennie nem volt lesújtva: kevesebb vendég: kevesebb mosogatás.

Másnap este Arnold fia telefonált és kissé kertelt, mielőtt megmondta, hogy nem jöhetnek el karácsonykor. Marianhoz mennek át a fiúkkal együtt, Marian babája kilenc hónapos és Marian jobban szeretné, ha nála lennének.

Sára vigyázott, hogy ne remegjen a hangja, amikor válaszolt. A csalódástól nem tudott jól aludni az éjjel… Reggel aztán csak annyit mondott Jennie-nek, kissé takargatva az igazságot, hogy – Lehetséges, hogy Arnoldéktól nem jöhet mindenki.

Amikor Helén másnap írt, már szinte előérzete volt és nyomban a lemondó szavakra esett a pillantása: - Az idén nem jöhetnek el, mert nagyon rossz volt a termés – Ez jobban fájt, mint a többi, mert ez nem volt ok, csupán kifogás és nem volt igaz. Ha Sára meghalt volna, biztosan eljöttek volna a temetésére. Jennie-nek nem tudta megmondani, hogy Helénék nem bírják megfizetni az utazást, holott gyerekük sincs, akit neveltetni kellene.

Alig tette le a levelet és a szemüvegét, esengett a telefon. A kereskedő jelentette:

- A pulykák megérkeztek! Ugyebár kettőt tetszik rendelni, mint rendesen, Mrs. Atkin? Már félre is tettem a két legnagyobbat.

- Jól van, rendben van – mondta kissé rekedten Sára asszony.

Két pulyka! Neki, Richardnak, Klárának és a tizenhat éves Jimmynek… de nem akarta bevallani, hogy az idén az Atkin-család csak négy emberből áll.

Másnap, reggeli előtt sürgöny kapott:

SAJNOS NEM TÖLTHETJÜK OTTHON A KARÁCSONYT STOP JIMMY A KOSÁRLABDA MÉRKŐZÉSEN MEGFÁZOTT STOP CSOMAGOT KÜLDÜNK STOP AZ ÜNNEPEK ALATT MINDIG HAZAGONDOLUNK

RICHARD

Sára asszony felkelt és becsukta a konyhába vezető ajtót, nehogy Jennie bejöjjön és meglássa őt így, mielőtt kissé megnyugodna. Huszonegyen vannak! És egy sem jön. Hihetetlen… Kővé meredve ült, a sürgöny még kezében. Tudta, hogy sokakat boldoggá tenne meghívásával, de neki csak a család kellett.

Jennie kint dolgozott a konyhában, ma a szokottnál is lassabban, lapos sarkú papucsában.

Sára nem törődött vele. Nem siettette.

Délelőtt ismét csengett a telefon. Megint a kereskedő jelentkezett:

- A fák is megjöttek, Mrs. Atkin. Tessék talán átfáradni, mielőtt kiválogatnák.

Hazahozták a fát. A segéd fel is állította a fogadószobában, a kandalló és a tükör között. Karcsú, zöld csúcsa szinte a mennyezetig ért. Jennie lehozta a padlásról a díszeket tartalmazó dobozokat. Sára elkezdte díszíteni a fát.

A következő két napon gépiesen, lélek nélkül folytatta a készülődést. Karácsony délutánján majd összeszedi magát és meghív egypár embert. Talán a Bremmer nagymamát, magányos leányaival. Igaz, nekik nem sokat jelent a karácsony, de talán a jó házi főztet értékelnék, tekintve, hogy szállodában laknak.

Büszkesége nem engedte meg, hogy többet mondjon Jennie-nek ennél:

- Az idén kevesebben leszünk. Egypáran nem jöhetnek.

Karácsony estéje előtt, késő délután elkezdett szállingózni a hó, olyan lustán,mintha csak Jennie szitálta volna a pelyheket. A ház makulátlan tisztaságban ragyogott.

- Kihúzhatom már az asztalokat? – érdeklődött Jennie.

- Nem, csak hagyd! – felelte Sára.- Nem is kell megterítened. Majd akik – jönnek… azok segítenek.

- Jó éjszakát kívánok és nagyon boldog ünnepeket a nagyságos asszonynak!

- Jó éjt, Jennie és boldog karácsonyt neked is!

Jennie elment. A ház elcsendesült. Sűrűbben hullott a hó. A házban padlástól a pincéig minden ragyogott. Az ágyak készen. A fa tündökölt, alatta szép rendben a csomagok. A szekrények tele mindenféle finom ennivalóval. És nem jön senki…

Majd később felhívja Bremmeréket, most azonban kicsit lefekszik a díványra, pihen. Érdekes, hogy milyen fáradt! Kendőt kapott a nyaka köré és ledúlt az öreg bőrdíványra. Onnan jól láthatta a fát: ragyogott, csillogott… Elbóbiskolt: a fa kicsi lett, mintha zöld posztóból lenne, házi készítésű faggyúgyertya az ágain, furcsa kis fa, igyekszik igazinak látszani… Alatta Éva és Helén izgatottan csomagolják ki a rongybabát, a fiúk a szánkónak örülnek… Aztán felébredt. Szép álom volt, kissé zavaros, de a gyermekekről álmodott. Istenem, milyen szomorú, hogy csak álmában láthatja őket. Végighúzta kezét a szemén.

Kint már a karácsony este szállt alá. Az a varázsos óra, mikor mindenki az otthonát keresi és minden csupa boldog várakozás, csodavárás, a szeretet ünnepén.

Hirtelen csengettek.

Talán valami szomszéd, vagy barát; pedig szívességük ma jobban fáj, mint a magány. Jobb lenne ki sem nyitni az ajtót. A megszokás mégis úrrá lett fölötte: ha csengetnek, az ember az ajtóhoz megy.

Felkelt tehát, hátrasimította a haját, a gyapjúkendőt egyenesre húzta a vállán és emelt fővel ment az ajtóhoz.

- Boldog ünnepeket, anyuka! Itt vagyunk, édesanyám! Kellemes ünnepeket, nagymama! – kiáltotta számos torok vidáman. És ragyogjanak a gyertyák, mama! Vagyis gagyogjanak, azt akartam mondani!

Nevetés csendült fel. Alig akart hinni a szemének. Szédült. Az előbb képzeletében látta a gyermekeket, talán megint képzelődik?

De ezek a képzelt lények prémes kabátot, bundát, lélekmelegítőt viseltek, hideg téli levegőt és fenyőillatot hoztak magukkal. Topogva verték le a havat lábukról, csomagokat hoztak, az orruk hegye is alig látszott ki és mind egyszerre beszéltek és nevettek.

Éva és Fred, Arnold és Mame, Dick és Klára, Helén és Károly, Josephine és családja, Marina férjével és a kicsikével, Richard Jimmyje és Arnoldék fiai. Lármásan megtöltik a hallt, megbotlanak a diófafogasban és beözönlenek az ebédlőbe.

És beszélnek, folyton beszélnek!

- Olyanok vagyunk, mint Cecil B. De Mille tömegjelenetei!

- Mussolini ezüst kupát ajándékozhatna nekünk, annyian vagyunk!

- De én nem értem – mondta Sára asszony halkan a hozzá legközelebb állóknak. – Miért mondtátok, hogy nem jöttök?

Több női hang válaszol egyszerre: Éva, Helén és Dick felesége:

- Mert meg akartuk kímélni anyukát a munkától, hogy ne dolgozza magát agyon karácsony előtt, hiszen térdig lekoptatja a lábát mindig azzal a sok szaladgálással! Úgy határoztunk tehát, hogy mind lemondunk, akkor nem kell készülnie, aztán betoppanunk az utolsó  percben és mindent magunkkal hozunk.

- Károlynak meg nekem semmi sem jutott eszünkbe – ez Helén hangja volt -, hát ráfogtuk a rossz termésre! Elhoztam a pulykát is, Károly, hozd csak be a kocsiról.

- Fred és én a fát hoztuk, majd feldíszítjük – szólt Éva. – De édesanyám, hát mégis díszített fát?!

- Ó, nézzétek csak, még a csomagok is itt vannak alatta és szegényke, azt hitte, hogy majd egyedül ül mellette. Gyerekek, én mindjárt sírok! – kiáltotta Klára, nevetős könnyekkel a hangjában.

Sára asszony leült az egyik karosszékbe. Mind a huszonegyen itt voltak és egy sem értette meg köztük, hogy jobb, ha az embernek a csontjai fájnak, mintha a szíve fáj.

Nagyon vidámak voltak este, mint mindig. Halom selyempapír, aranyszalag, ének. Másnap pulyka ebédre.

Amikor délután átmentek a szomszédba, Éva új otthonát megnézni, Sára lepihent kissé. De túlságosan izgatott volt ahhoz, hogy pihenhessen. Kinézett tehát a konyhába. Nyolcvanegy év! – gondolta. Már talán nincs sok hátra. De megtanítottam őket, hogy mindig csak ragyogjanak a gyertyák…

Jennienek többen segítettek, de mégis sok volt a munkája. És haragos volt, mert fájt a lába. Jobban szerette a hétköznapokat.

- Nos, Jennie, túl vagyunk rajta! – mondta Sára asszony vidáman. – Nagyon jól mulattunk, mint mindig és minden pompásan sikerült! És ragyogtak a gyertyák! Jennie, mondtam már, hogy miért mondjuk ezt mi, Atkinek, minden karácsonykor?

Jennie már kinyitotta a száját, hogy tiltakozzék. Azonban hirtelen elhallgatott, amint megpillantotta az öreg Sára asszony édes, fehér arcát az ajtóban. Valami benső fény ragyogott vonásain, vagy talán csak a másik szobából a karácsonyfa csillogása tette, de mintha sugarak vették volna körül fehér haját… Jennie-nek a Madonna jutott eszébe. Nagyot nyelt.

- Azt hiszem, még nem hallottam, asszonyom – szólt szelíden. – Nem mondaná el?

Angolból fordította: darásporpáczi Darás Rózsa.

Forrás: Új Idők XLIII. évf. Budapest, 1937. 52. szám  - Karácsony