Csathó Kálmán (1881-1964): Az andráshegyi remete

Bármennyire helyteleníti is az érzékeny szívű olvasó, a vadőrrel való beható eszmecsere után elhatároztam, hogy hajnalban agyonlövöm az andráshegyi öreg őzbakot. Nem gyilkolási szenvedélyből, nem a pecsenyéért, sőt még az agancsáért sem, ami éppen a koránál fogva már nem is valami különös, hanem csak azért, mert a vén remetének lejárt az ideje és megérett rá, hogy átadja helyét valamelyiknek a fiatalabbak közül. Kegyetlen dolog, elismerem, de semmivel sem kegyetlenebb, mint mikor a gazdasszony levágja a baromfiudvar kivénült kakasát. Vagy, mint mikor a miniszter nyugdíjba küldi az öreg tanfelügyelőt. A miniszter szíve állítólag vérzik ilyenkor, a gazdasszonyok meg még könnyeznek is, mialatt a kést fenik. Nekem  - bevallom -, nem vérzett a szívem és sírhatnékom sem volt. Igaz, hogy nem is voltam olyan bizonyos a dolgomban, mint a miniszter, vagy a gazdasszony. Aminek az az oka, hogy az ilyen kitanult, ravasz, vén őzbakkal sokkal nehezebb elbánni, mint egy kezes kakassal, vagy egy védtelen tanfelügyelővel. A kakast egész életében csak etette a ténsasszony és simogatta, - honnan sejtheti hát szegény madár, hogy a simogató kéz, amely egy életen át bizalomhoz szoktatta, egyszer csak kést emel ellene?A tanfelügyelőnek pedig a hivatalához tartozik, hogy a minisztériumból érkező hivatalos leveleket olvasgassa; honnan sejtheti hát szegény, hogy egyszer csak az egyikben, amely külsőre éppen olyan, mint az eddigiek voltak, azt írják neki, hogy ne dolgozzék többet?

Az andráshegyi bak sohasem viseltetett irántam bizalommal. Kezdettől fogva az ellenségei közé számított és mindössze kétszer tudtam eddig annyira kijátszani az óvatosságát, hogy megláthattam. Azóta csak az elugrását és tovairamodását hallottam a sűrűben és az ugatásszerű riasztását, amivel azon való felháborodásának adott kifejezést, hogy ott mászkálok az ő birodalmában. Mert külön birodalma van neki, birtoka, mintegy ötven-hatvan hold. Ide más őzbakot nem enged be és ő maga ezt a területet nem hagyja el, csak rendkívüli esetben. Mese ugyanis, hogy a magántulajdont emberek találták ki. Megvan ez az őzeknél is, csak náluk nem a telekkönyv biztosítja, hanem az ököl-, vagyis agancsjog, amíg a gazdájának van ereje és tekintélye, hogy megvédje a betolakodók ellen. Öreg bakoknak ugyanis tekintélyük szokott lenni a fiatalabbak előtt, régi, győzelmes verekedések emlékeként. Az ilyen agg bajnokkal nem köt ki senki, legfeljebb asszonykérdés miatt, ez azonban más lapra tartozik. Ha nők – testes őznagymamák, vagy karcsú őzkisasszonyok – nem ártják bele magukat a dologba, nemigen fordul elő komoly harc a bakok között, amelyek többnyire magányos remeteségben élnek a birtokukon, nagy ritkán osztva meg azt egy fiatalabb barátjukkal, amely aztán, ha ők az időnek, vagy egy golyónak áldozatul esnek, a jogaikba lép.

Az andráshegyi baknak nincs ilyen barátja. Teljesen egyedül él a sűrű fiatalosnak ezen a részén, amelyet öt évvel ezelőtt foglalt el, mikor az elődjét egy júniusi estén kiterítettük a vadászház előtt. Ez a mostani andráshegyi bak akkoriban deli, fiatal legény volt és gondtalan elbizakodottságában gyakran mutatta magát a tisztáson, mintha csak tudta volna, hogy a fiatalsága biztosítja minden golyó ellen. Akkoriban még nem az emberektől tartott, hanem a többi baktól, félénken húzódott meg két őzbirtok mezsgyéjén, mint holmi szegény zsellér és ha az egyiknek a gazdája közeledett, átszökött a szomszédba, ha a szomszéd mutatkozott, akkor vissza. Mikor aztán az andráshegyi sűrű megürült, elfoglalta az örökséget és a birtokkal együtt átvette az elődje szokásait és természetét is: óvatos lett, bizalmatlan, mogorva és magának való. Nem állt szóba többet senkivel, leszámítva minden évben azt az egy hónapot, amikor négyszer egymás után megházasodott egy-egy hétre. Mert az őz szigorú egynejűségben él, de csak egy hétig tart a házassága. Egy hét múlva az asszon hagyja ott rendesen, részben, mert nem bírja tovább a házsártos férje szekatúráját, részben, mert az első szerelmi mámor elmúltával felébred benne a lelkiismeret és visszatéríti anyai kötelességeihez.

Az őzsuta ugyanis, alapjában véve nagyon komoly és rendes lény. A család és a jövő nemzedék egész gondja az ő vállára nehezedik és kiválóbb, idős őzdámák sokszor nemcsak a maguk gyerekeinek a vezetői, hanem a családostól köréjük csoportosuló fiatalabb szomszéd asszonyoknak is, már persze csak téli ínség idején, mert csak ilyenkor szoktak csapatba verődni. Ha nagy és nehéz a tél, ha vastag hó fedi az erdőt, megesik olykor, hogy a máskor gőgös és hetyke remete-bakok is előkullognak magányukból és alázatosan csatlakoznak a falkához, amelynek azonban a nagyasszony marad a vezetője ilyenkor is. A bakok ilyenkor különben is csendesek és szerények, mert ősz végén elvesztették az agancsukat és nincs mivel hencegniök. Tavasszal viszont, mialatt az agancsuk újra nő, azért csendesek és óvatosak, mert a növekedő agancs érzékeny, puha, aggódva kell félteni minden sérüléstől és ilyenkor a legvénebb baknak is jólesik az asszonyi ápolás és vezetés. Ilyenkor visszaesnek a gyerekkori gyámoltalanságukba és úgy követik a vezérsutát, mint kis gidakorukban az édesanyjukat.

Ám, mikor az agancsuk a borító szőrös bőr alatt keményedni kezd és viszketni, akkor megint fellángol bennük az önérzet. Otthagyják a „rudlit” és hazamennek a „birtokukra”, ahol folytatják a félbehagyott remeteéletüket, és közben tisztítják az agancsukat, fenik, csiszolják, dörzsölik, megöklelgetve vékony fákat és bokrokat, így tartva egyedül vívógyakorlatokat, mint a bokszoló, aki a felakasztott labdát öklözi, mégpedig minél erősebb a bak, annál vastagabb fán tisztítja az agancsát.

Télen azonban mindebből semmi sincs. Télen csak ínség van, szenvedés és nyomorúság. Főleg, ha a hó teteje megolvadt és újra megfagyott, hogy a jégréteget nem lehet felkaparni és a puha, meleg hóban készíteni fekvőhelyet, vagy, ami még rosszabb, ha a vékony jégréteg lépésről-lépésre beszakad és üvegélességű szélével felsebzi a vékony csülköket. Ilyenkor jó az önfeláldozó öreg mama nyomdokaiba lépkedni, minél hátrább, a sor végén, hogy s többiek kitapossák az utat puhára.

Mikor aztán elolvad a hó és a bakok kiválnak a csapatból, lassanként szétoszlik az egész társaság. Mert, ahogy a bakokat elfoglalja férfias díszük és fegyverük köszörülése, ugyanúgy betölti a menyecske suták életét is a készülődés a rájuk váró anyai kötelességekre. Májusban ugyanis esedékes az új nemzedék és semmi gond sem elég arra, hogy a leendő mama kiválassza a kicsik számára a kellőleg védett fészket, ahol majd világra hozza őket. Az elsőszülött rendesen testvértelen, később azonban gyakoribb a kettős iker, de akad ritkán hármas is A kis őzgida körülbelül egy hétig nagyon gyenge és tehetetlen jószág, védeni kell rókától, vadmacskától, uhutól, sőt menyéttől is. Az anyjuk lábdobbanására, amivel a veszélyt jelzi, hamar megtanulnak lelapulni a magas fűbe, de, ha ez nem elég a baj elkerülésére, a suta első lábának hatalmas ütésével a róka ellen is képes megvédeni a kicsinyeit.

Tíz nap múlva már követik az anyjukat mindenüvé és pár hetes korukban már vegyes kosztra kerülnek: a tejecske mellett vígan csipegetik a gyenge füvet és lombot is, de nem maradnak el az anyjuk sarkából egy percre sem.

Július végéig folyik így az élet, akkor azonban bekövetkezik a szörnyűség: a két kis gida egy szép reggel arra ébred, hogy az anyjuk eltűnt. Kétségbeesve keresik, szaladgálnak erre-arra, megriadnak minden reccsenő ágtól és ostoba elképedéssel bámulnak a feléjük közeledő emberre, mielőtt elugranának tőle, míg végre, pár óra múlva meghallják az anyjuk hívó szavát. A mama sietve rendbe szedi, meg is szoptatja őket, de arra a kérdésre, hogy hol volt, nem felel. Szórakozott, ideges és türelmetlen. Látszik rajta, hogy az esze másutt jár, alig várja, hogy újból lerázhassa nyakáról a gyerekeket és kereket oldhasson.

Mert hát, kérem, amint jól tetszik sejteni, a mama szerelmes és táncolni jár. Táncolni jár egy szemrevaló bakkal, reggeltől estig együtt sétál vele és csak percekre szökik haza a gyerekeihez, akiket talán el is titkolt a gavallér előtt, mert az pár nap múlva el is veszi feleségül. Ettől kezdve már csak olyankor jár haza a mama, ha az új férj alszik és Isten a tudója, mi lenne a magukra hagyott gyerekekkel, ha egy hét múlva be nem következnék a kiábrándulás, fel nem bomlanék a kurta házasság és a suta vissza nem térne anyai kötelességeihez, hogy jövő júliusi még a köszönését se fogadja semmiféle hetyke őzlegénynek.

- Nem is tudom – meséli később bizalmasan egy barátnőjének -, hogy mi volt ez nálam. Teljesen elvesztettem minden józanságomat, önuralmamat és akaratomat. Akár akartam, akár nem: mennem kellett, mert tudtam, hogy vár!... Én azt hiszem, hipnotizált az a gazember… Másképp nem lehetett, hiszen különben meg sem tudnám magyarázni, hogy képes voltam miatta elhanyagolni a gyerekeimet… Én! Ezeket a drágákat,akiket jobban szeretek az életemnél is!...

- Szakasztott így voltam én is!... – feleli a barátnő. – Szakasztott így!... És igazad van, hogy hipnotizálni tudnak!... Csak így érthető, hogy én, aki már tavaly is keresztül mentem hasonló dolgon, az idén újból bedőltem a mézes-mázos ígéreteknek!...

- Éppen, mint én!... Minden évben! Pedig hányszor megfogadtam, hogy soha többé!... Mert aztán később!... Tudod, hogy meg is vert? Mikor megszöktem tőle, hogy a kicsinyeimet meglátogassam! utánam jött, aztán neki akart menni a kisfiamnak és mikor védelmére keltem, rám támadt. Nagyon brutális, durva fráter!... Azóta nem is beszélek vele!...

- Szórul szóra, az én esetem!... Ki volt az? Melyik?

- Itt lakik az Andráshegyen!... Már nem fiatal egy cseppet sem!..

- Andráshegyi?... Hiszen az én férjem is ő volt!... Te előttem voltál, vagy utánam?...

- Az  most már mindegy!… A fontos, hogy megszabadultunk tőle!... Én végeztem vele örökre!...

- Nem is szabad ilyen házsártos, vén bakkal kezdeni!... Jövőre, ha megérem és még egyszer férjhez megyek, egészen fiatal legényt választok!... Olyat, akinek én parancsolok!... Akkorára már a gyerekeim is felnőnek… Szabad leszek egészen…

- Kivéve, ha megint lesznek kicsinyeid!...

- Jaj! Nem!... Nem szeretném!... Hogy esetleg az apjuk természetét örököljék?... Isten ments!... Nem óhajtok az andráshegyi bak gyerekeinek a mamája lenni!...

… Hát ez az a bizonyos andráshegyi bak, akinek kimondtuk a halálos ítéletét.

Ítélkezni és az ítéletet végrehajtani azonban nem egy és ugyanaz. Ítélkezni könnyű, de az andráshegyi bakkal találkozni nehéz. Egyetlenegy módja van: korán, hajnalban, jó széllel megközelíteni, aztán meglapulni csendben egy bokor mellett, vagy fa tövénél és mikor kivilágosodik és az öreg  hazafelé ballag, végezni vele, mielőtt eltűnhetnék a sűrűségben.

… Másnap reggel, mikor kiléptem a vadászházból, még alig pitymallott. A hajnalcsillag még ragyogva reszketett az égen, de alatta már világosodott a láthatár a lehajló hegyoldal fái fölött. Ismerem jól az andráshegyi remete járását; ilyenkor kell egy kis kerülővel odalopózni a sűrűség széléhez, mert ő maga mg a lábaserdőben csipeget és csak éppen indulni kezd legelgetve, hazafelé. A szél jó: a sűrűség felé áramlik egy kis enyhe fuvalom, hát nem forgok abban a veszélyben, hogy szimatot kap. Gyerünk hát, halkan, lassan, minden lépésnél vigyázva, hogy ág meg ne reccsenjen a talpam alatt, a ruhámmal ne súroljak semmiféle bokrot, követ meg ne rúgjak, a puskát oda ne koccantsam valami fához, mert minden legkisebb nesz árulómmá lehet. Az őznek a szeme nem valami kitűnő, de a hallása éppen olyan tökéletes, mint a szimatja és aki valaha látott őzet legelni, az tudja, hogy a szórakozottságára, önfeledtségére nem lehet számítani, mert folyton hallgatózik és szimatol közben is.

… Így! Ez sikerült. Itt vagyok a váltójától nem messze. Zöld ruhám színe belesimul a környezetbe, a kalapom körültűzködve gallyakkal, hogy bokrot mutasson, egy pár méteres tisztásra, amelyen át a járása vezet, kitűnő kilövésem van. és még olyan korai az idő, hogy semmi esetre sincs otthon, tehát bizonyos, hogy találkozni fogok vele. Csak annyi időm legyen, ha jön, hogy meggyőződhessem róla, ő-e az: a többi már nem kétséges. Tehát várjunk!

Ezek a vadászat legizgalmasabb pillanatai. Mikor a vadász a kinyomozott vadat várja. A fülével. Mert az őz halkan lépked ugyan, de azért a szöszmötölését meg lehet hallani szélcsendes időben és azt is, mikor az oldalával súrolja a bokrokat. A lépését pedig minden más vadnak a lépésétől meg lehet különböztetni. Például a rókáétól, amely aprózva oson el a hátam mögött. Ez szimatot kapott és menti az irháját, pedig hát most nyugodtan elsétálhatott volna akár öt lépéssel az orrom előtt, nem esett volna semmi bántódása, nemcsak, mert különb vadra várok, de mert az ő kopott, nyári bundáját amúgy is kár volna kilyukasztani. Majd a télen!

Hallga! Mi volt ez? Megzizzent az avar előttem vagy húsz lépésre, de nem látok semmit. Most újra!... Egyszerre hangosabban… Semmi! Csak egy fekete rigó keres a hullott lomb alatt kukacot. Most a fejem felett támad hirtelen zaj a fák tetején. Gyors, rekedt, horkantó hangok és vágtató surranás: két mókus kergetődzik. Aztán megszólal a vágás szélén a sárgarigó, majd a csicsörke gyújt rá egy fa hegyéről lágy, dallamos énekére. Benn a sűrűben pedig egyhangúan, élesen, kellemetlenül sikong egy madárhang: vii, vii, vii. Ha nem tudnám, el nem hinném, hogy a fülemüle tesz így. Mikor udvarolt, milyen gyönyörűen tudott énekelni; most, hogy családapa lett, már csak ez a hangja van a felesége számára is…

Lassanként kivilágosodott egészen, már nemsokára a nap is felkél, most kell jönni az én bakomnak nemsokára. Megnézem még egyszer a puskámat, rendben van-e, kinyitom a biztosítóját, óvatosan megtörlöm rajta a távszövet és abban a pillanatban meghallom, hogy messze, benn az erdőben, ott, ahonnan az őzet várom, mozog valami.

Valami, de nem az őz! Nagyobb állat lehet: szarvas vagy esetleg disznó. Életmentő disznó, jut eszembe, mert bizony inkább azt lőném meg, a ritka, kóborló vendéget, amely vagy jön ide többet, vagy nem, míg az andráshegyi bakkal találkozhatom holnap is.

Feszülten figyelek: a haraszt meg-megzörren, súrlódik a lomb és megroppan egy kis száraz ág. De nyomban rá hallom egy őz megugrását és utána, hogy vágtatva közeledik felém. Ez megugrott a vaddisznótól vagy szarvastól!

Ha bizonyos volnék, hogy ő az, az a bak, amelyikre várok, meglelhetném futtában is. De hátha másik, fiatalabb bak, vagy éppen suta? Elhebehurgyáskodni az ilyesmit nem szabad, mert nem őzre vadászom, hanem egy bizonyos őzre. Isten mentsen, hogy mást találjak lepuffantani helyette!

De még rá sem érek, hogy ezt végiggondolja, már ott is van előttem. Villámgyorsan ugrik, szinte repül át a kis tisztáson, éppen csak annyit látok, hogy agancsa van és a pofája tiszta fehér: tehát ő az, az én bakom, mert más vén bak nincs ezen a környéken.

Egy villanás volt csak, a másik percben már eltűnt a sűrűben. Ha akartam volna, sem tudtam volna rálőni. Még hallom egypár csörtető ugrását, aztán megáll és mérgesen elkezd riasztani. „Báó! báó! báó! – mondja haragosan. – Micsoda szemtelenség megzavarni az embert, akarom mondani őzet, békés otthonában?”

Hát ezzel ma már nem beszélünk!  Gondolom, de azért nem mozdulok, mert abban reménykedem, hogy hátha erre jön a disznó is, amitől megugrott? Sőt, most már lélegzeni is alig merek, hogy el ne áruljam magam és hogy jobban halljak. De a bak még mindig pöröl és teleordítja a fülem.

Végre elcsendesedik, de nem megy el. Itt van hatvan-hetven lépésnyire tőlem a sűrűségben és ő is hallgatózik velem együtt. Ő kíváncsiságból, én pedig, mert a vaddisznó…

Ha! Most újra zörrent a haraszt! Majd ág roppan, de vastagabb, nagyobb, aztán… ó! aztán recsegve törik egy gally, recsegve, ropogva, ahogy vad sohasem töri, csak – ember!

Hiszen itt ember jár, hogy a!... De kiféle, miféle, mikor itt nincs járása senkinek?...

Mérgesen ugrom fel és indulok arrafelé. Mozdulásomra újra megugrik a bak, böffent még egyet-kettőt, aztán végleg elkocog az otthonába. De törődöm is én most már vele: az emberré vált vaddisznómat keresem. Meg is látom hamarosan, amint sűrűn hajladozva feketéllik vagy száz lépésnyire a bokrok között. Meglátom, megismerem és rákiáltok:

- Hé! Draskó! Gyere ide!

Az ember felegyenesedik és vigyorogva indul felém. törpe, gnómszerű kis cigány, lehet vagy ötvenéves.

- Jó reggelt kívánok, kezit csókolom!

- Ha kívánod – mordulok rá -, minek rontod el? Mi az ördögöt keresel itt? he?

- Gombát, csókolom kezit! Hiszen tetszik tudni!...

- De mikor tudod jól, hogy nem szabad?

Abban a percben előbukkan egy cigányasszony. Kétszer akkora, mint Draskó és, ha igaz a mondás, hogy mindenki annyi idős, amennyinek látszik, kétszer olyan öreg is. És rettenetes szemtelen.

- Hát? – feleli, mielőtt Draskó szólhatna. – Már miért ne lenne szabad? Mióta nem szabad dolgozni a szegény embernek? No, nézzék csak!

Megvallom, pillanatra zavarba jöttem. Pillanatok kellettek, amíg ráeszméltem, hogy az erkölcsi fölény nem lehet a Draskóék részén.

- Dolgozni szabad! – feleltem -, de lopni nem! Ti pedig itt idegen erdőben vagytok, ahová a lábatokat se volna szabad betenni és loptok!... Hiszen nemcsak gombát szedtek, hanem ezt a csemetét is kitörted! – És rámutattam a fiatal tölgyre, amelyet az imént tört le Draskó és amelyről most kezdte bicskájával lefaragni a hajtásokat.

Na, de felhorkant erre az én… azaz a Draskó cigányasszonya:

- Ki lop? – rikácsolta bőszülten. – Mi nem lopunk! Mi becsületesen dolgozunk! Az lop, aki öl meg gyilkol! De nem az, aki dolgozik!...

Éreztem, hogy minden vita meddő lenne. A gombáról, akárki erdejében terem is, sohasem fogja Draskó elhinni, hogy nem az övé. Amiben talán van is valami, mert a gombát nem ismeri úgy senki, mint ő. Amelyikre Draskó azt mondja, hogy ehető, azt meg lehet enni behunyt szemmel, de keres is ezzel a tudományával szépen, mert másfél pengővel adja el a gomba kilóját a kereskedőnek. Amiben csak az a baj, hogy a gomba ugyan ehető lehet, mint gomba, de rám nézve ehetetlenné válik, abban a pillanatban, amint Draskó hozzányúlt… Na, de hát nem mindenki ismeri Draskót meg a feleségét, és még kevesebben sejtik, hogy a gombát, amit vásároltak, Draskóék szedték…

Ha a vadőr velem volna, vagy valamelyik kerülő, bizonyos, hogy elkoboznák a Draskóék kosarát gombástól, de mindnyájunk szerencséjére magam vagyok. És alapjában véve nem nagyon bánom, hogy a kis cigány gombázik:

- Csak a jó Isten akárhova tenne – mondom neki -, ne bujkálnál itt ilyenkor, mikor vadászom. Mindig attól kell félnem, hogy véletlenül agyonlőlek. Nem mintha nagy kár lenne érted, de nekem lenne belőle kellemetlenségem!... Miért nem jössz később? Kilenc óra felé? Akkor már úgysem vadászik az ember!

Az asszony még mindig harcias és tovább fújja a magáét?

- Mert mi szorgalmasak vagyunk! Dolgozzunk!...

De Draskó már nyugodt, mert érzi, hogy ezúttal baj nélkül megúszta a dolgot. Egyszerre bizalmasra fordítja a hangot és vigyorogva mondja:

- Nem lehet, nagyságos uram, csókolom kezit. Nem lehet később jönni!... Mert, ha én később kelnék, tetszik tudni, az a sok, büdös, többi cigány minden gombát leszedne előlem! Mert tolvajok valamennyien!

Hát ebben van valami. Ezt az igazságot magam is kénytelen vagyok belátni. És ez az egyetlen zsákmány,amit a hajnali lesről hazaviszek. Az andráshegyi remete kikerülte a nyugdíja küldést, azaz levágást, akarom mondani az agyonlövetést.

Amire nincs kilátása sem a kakasnak, sem a tanfelügyelőnek. Egy őzbaknak mindig több az esélye a menekülésre, mint nekik.

Ebből pedig az a tanulság, érzékeny szívű olvasóm, hogy azt, aki a vadon erdőben vadon él, sohasem kell annyira sajnálni és félteni, mint azt, aki a sorsát az emberek kezébe adta.

Mert hiszen az erdő vadjának is az ember ugyan a veszedelme, de neki van egy nagy előnye: nem bízik az emberben és ezért, ha elég ügyes, el is tud menekülni előle.

Forrás: Új Idők XLIII. évf. Budapest, 1937. 52. szám  - Karácsony