Harsányi Zsolt: A vértanu

A táltos megcsóválta a fejét. Soká nem szólt, aztán ránézett a vezér feleségére.

- ez mind nem jól van. Az egészet hiszem is, nem is. Jobb lenne, ha őszintén beszélnél velem, asszonyom. Van valami, amit nem mondtok el nekem. Sem te, sem Megyer. Mondd el nekem azt a valamit, talán úgy többre megyünk. Mert így a dolog nem maradhat.

A vezér felesége kínzottan pillantott a táltosra.

- Hagyj nekem békét, táltos, ne faggass. Elégedj meg azzal, hogy az én uram lepihent, mert görcs kínozza derekát, az áldozathoz nem mehet. Most menj.

- Nem megyek, asszonyom. A hangodon érzem, hogy most beszélni fogsz. Beszélj hát.

Az asszony még mindig habozott. Kezén látszott, hogy lelki küzdelmében belevájja körmeit a tenyerébe. A is látszott rajta, hogy nyögni szeretne, de hangot nem adott, csak a görcsös mozdulat rántotta meg a mellét. És ékszeres hajfonatai remegtek. Végül aztán mégis csak megszólalt.

- Jól van, fakajtok neked táltos. Megyer nem akar az áldozathoz menni. Ezentúl sohasem is akar. Mert lelke elfordult a Nagy Szellemtől, aki a tűzben lakik. De ha megtudja, hogy ezt elmondtam neked, megöl.

- Ne félj, nem árullak el. Beszélj csak tovább. Mióta történt vele ez a változás?

-A nagy utazás óta.

- Gondoltam. Mondd el.

- Azt tudod, hogy az én uram túszként ott volt a Gáspár király udvarában. Mikor Gáspár király összebeszélt a másik két napkeleti királlyal és elvégezték, hogy elmennek messzi földre,  zsidók országába, ahogy azokat a nyugatiakat nevezik. Gáspár király úgy határozott, hogy az én uramat is magával viszi az útra. El is mentek. Elsőbb Menyhárt királlyal találkoztak és egyesítették kísérő csapataikat. Aztán Boldizsár király, akinek országát útba ejtették, szintén csatlakozott hozzájok. De valamennyien csak igen kis kíséretet vittek. Viszont annál több ajándékot: tevéken és lovakon aranyat, drágaköveket, tömjént és jószagú füveket.

- De kinek vitték mindezt? És még ma sem tudom, miért és hova mentek a három királyok.

- Azt is megmondom. Mind a három király udvarában azt a parancsot olvasták ki az örvesek és a vájákosok az állati belekből és más titkos jelekből, hogy menjenek el abba a messzi országba és ott hódoljanak egy újszülött kisdednek, mert az lesz a világ királya. Az utat egy csillag fogja mutatni nekik. Ők tehát útra keltek s az én uram is ment Gáspár királlyal. A zsidók nem sátrakban tanyáznak, mint mi, hanem kőből épült házakban laknak, mindig egy helyen. Állataiknak is kőből építenek karámot, s ezt istállónak nevezik Egy ilyen istállóhoz vezette a három királyokat a csillag. Ott találták a Kisdedet, nem fényben és pompában, hanem nyomorult szegénységben. De, ahogy a jóslat parancsolta, leborultak előtte és imádták. Az én uram is látta azt a Kisdedet. És a látvány megkeverte őt lelkében. Megzavarodott valami varázslattól. Ami ősi szellemeinktől elfordult és folyton azt hajtogatja magában, hogy a világ istene az a Kisded, senkinek sem szabad áldozni, csak annak, senkit sem szabad imádni, csak azt. Most tehát mindent tudsz, táltos. Kérve kérlek, ne firtasd ezt nála. Fogadd el kifogásait és ne kívánd, hogy ott legyen az áldozatnál.

- Én nem kívánnám – felelt a táltos -, de a néppel nem bírhatunk. Hallgasd csak, milyen türelmetlenek. A ligetben már ott a fehér ló az oltárnál, csak Megyert várja a sokaság.

Csakugyan, kintről kiabálás hallatszott már be a sátorba. Hogy mit kiabálnak, azt nem lehetett kivenni, de a lárma már beszélgetésük alatt nőttön-nőtt, és most már heves zsivajjá változott.

- Táltos – szólt a rettegő asszony, megragadva az öregember kezét -, most már mindent tudsz, könyörgöm, segíts. Menj ki, beszélj valamit és csendesítsd le a népet.

- Aligha megyek velök valamire – szólt a táltos fejét rázva -, a szép szóval nem érik be többé.

A zsivaj künt közeledett. Már a sátornyílás elé ért a kiabálás. és ugyanekkor az alvóhely felől, a szőnyeget félretolva, megjelent maga a vezér. Arca komor volt, szeme árnyékolt.

- Megyer – mondta a táltos -, nem bírok velök többé. A kifogásoknak most már nem hisznek. Jönnöd kell az áldozathoz.

Az asszony nem mert szólni ura jelenlétében, csak némán sírt és kezét tördelte Kintről zűrzavaros kiáltások a vezért követelték.

A vezér szótlanul tűnődött, aztán határozott. Gyors léptekkel a kijárathoz ment és kilépett a sátor elé. Az asszony és a táltos utána. Nagy sokaság állott kiabálva és hadonászva azon a térségen,amely a vezéri sátrat a többi sátortól s a szekerektől elválasztotta. A vezér megjelenésére azonban rögtön csend lett.

- Mit akartok? – kérdezte a vezér.

Először senki nem felelt, aztán egyszerre húszan feleltek, majd az egész sokaság szenvedélyesen zsibongani kezdett.

- Egyszerre csak egy beszéljen. Lépj elő, te ottan és szólj. A többi hallgasson.

Az a marcona, sebhelyes harcos, akire a vezér kinyújtott keze mutatott, előlépett.

- Azt akarjuk – mondotta mogorván -, hogy gyere az áldozathoz. Már két esztendeje mindenféle ürügyekkel elmaradsz az áldozattól. A szellemek haragszanak. Kancáink rossz csikókat ellenek, a lótej rosszul erjed, a halászat sovány. Most már nem várunk tovább. Mondd meg, hogy jössz-e az áldozathoz, vagy sem. Hogy beteg vagy, azt senki sem hiszi.

A vezér sápadtan, nyugodtan válaszolt.

- Nem megyek.

Erre morajlás keletkezett, amely pillanatok alatt viharrá változott. Az emberek előbbre tolakodtak. Már ott voltak a vezér közvetlen közelében. Öklüket rázták arrafelé. Szidalmazták. Egy fiatal vitéz ellökte az előbbi harcost. Kirántotta görbe kardját és úgy állt a vezér elé.

- Engedj innen, nem így kell itt beszélni. Felelj, Megyer, áldozol-e, vagy nem! A törzs nevében kérdem.

A vezér várt. Aztán elnézett az előtte tolakodók feje felett a semmibe és egy láthatatlan valakihez így szólt:

- Rád gondolok, csodálatos Kisded és rád gondolva felelem ezeknek: nem megyek.

A következő pillanatban a fiatal vitéz leütötte a karddal. Ő elesett és eltűnt, csak azokat lehetett látni, akik köréje tolakodtak, hogy döfjék és vágják. Az asszony sikoltott és görcsösen rángatta a táltos karját:

- Ne hagyd, táltos, ne hagyd!

De az öregember nem mozdult. Egykedvűen nézte a véres jelenetet. És így szólt:

- Jobb így. Vezérnek sem volt már jó. Mióta arról az útról hazajött, nem volt elég kegyetlen. A szívét megmételyezte valami irgalom.

Az öldöklő csoport ritkult. A vezér agyonvagdosott holtteste ott feküdt a véres gyepen.

- Menjünk áldozni! – kiáltotta valaki.

A sokaság átvette a kiáltást. Indultak. A táltos is elindult, és vissza sem nézett sem a holttestre, sem a föléje boruló asszonyra.

Forrás: Új Idők XLIII. évf. Budapest, 1937. 52. szám  - Karácsony