A
délelőtt szürke volt és nyúlós, mintha sohasem akarna végeszakadni. A telefon
berregése, mely máskor úgy hozzátartozott az életéhez, mint a szívdobogás, ma
mindig összerántotta az idegeit. Korábban is ment haza a bankból és ebéd után,
szokása ellenére lefeküdt. Sokáig aludt, mégis fejfájással ébredt. Bosszankodva
gondolt a tegnapi születésnapi vacsorára, mely a késő éjszakába nyúlt. Sok volt
a szónoklat, sokat kellett koccintania, de szívesen tette. Tudta jól, hogy a
szónokok valamiképpen mind függnek tőle: alkalmazottak, vagy a bankjával
kapcsolatos vállalatok vezetői, mégis szívesen hallgatta őket. Ha érdekből beszélnek is, az igazat mondják –
gondolta -, mert hiszen azt nem lehet letagadni, hogy ma negyvenöt éves és már
öt éve a Nagybank vezérigazgatója. – És mindezt a „saját erejéből”, ahogy a
szónokok lelkesen hangoztatták. Ő megköszönte az ünneplést; az erős bortól és a
tömény dicsérettől kissé részegen, talán többet és közvetlenebbül beszélt, mint
ahogy kellett volna. Most, ahogy keserű ízzel visszagondolt rá, úgy érezte,
hogy nagyszájú és dicsekvő volt s csak avval tudta eloszlatni ezt a fanyar aggodalmat,
hogy a többiek valószínűleg nem vettek észre semmit, hiszen ők is sokat ittak.
Ólmos
tagokkal kelt fel, de a langyos zuhany felfrissítette. Az autóban már
megfeledkezett az egészről, s a könnyű ringás, mint tíz éve minden nap, most is
megindította gondolkozásának bonyolult s bámulatosan pontos mechanizmusát. Mire
megérkezett a bankhoz, már kész tervek, fényesre csiszolt ötletek kerültek ki a
gondolkozó gépezetbe vetetett nyers és formátlan lehetőségekből. Frissen lépett
ki az autóból, gépiesen fogadta a portás hódolatát s egy pillantást vetett az
előcsarnok hatalmas órájára. – Fél hét -, állapította meg, minden különösebb ok
nélkül. A liftbe, szokása szerint egyedül lépett be. Nem szeretett három
emeleten át kettesben utazni a liftes fiúval, úgy érezte, ez túl bizalmas és
meghitt helyzet, még ha nem vesz is tudomást a fiúról. Ezért a fiú csak
kinyitotta előtte mély tisztelettel az ajtót és ugyanilyen tisztelettel betette
utána. A gombot bent már maga nyomta meg. Szerette ezt a pillanatot; jó volt
tudni, hogy ujjának egyetlen mozdulatára mindég, mindenesetre és biztosan
megindul a lift és odavisz, ahová akarja. Néha várt is egy-két pillanatot a
gombra helyezett ujja, mintha meg akarna bizonyosodni róla, hogy valóban ennek
a parányi mozdulatnak engedelmeskedik az egész hatalmas, fényes szerkezet. Szerette
a tiszta és nyilvánvaló összefüggést ok és okozat között. Irtózott minden
meglepetéstől – Bankvezérnek és hadvezérnek egyetlen ellensége van: a
meglepetés – szokta mondani.
Az
igazgatósági ülésen rövid, pattogó mondatokban adta elő terveit. Azután
türelmesen és illedelmesen meghallgatott néhány hozzászólást, melyek azt
igyekeztek ékesszólóan megmagyarázni neki, hogy terve valóban szenzációs. Majd felállt
és berekesztette az ülést.
…
Azt hiszem, ezek után nem érhet bennünket semmiféle meglepetés – mondta finoman
mosolyogva.
De
a finom mosoly most furcsán sikerült, a száj továbbhúzódott a kelleténél,
valóságos grimasz lett belőle. Az igazgatók meglepve figyelték: még nevet is?
Vagy talán nem is nevetés az a szűkölő, szaggatott hang, mely kibugyborékol a
szájából? Nem, nem nevetés, hiszen becsukta a szemét és az arca sápadt. Kissé
előrehajol, és bal kezével rátámaszkodik az asztalra, a jobbjával pedig lassan,
tétován végigtapogat a kabátján, mintha keresne valamit, mintha elvesztett
volna valamit és most rémülten kutatná. De a szíve fölött megáll a keze s olyan
erővel markol a puha posztóba, mintha a kabátján, a húsán és a csontján át a szívét
akarná megfogni. Azután fordul egyet az asztalra támasztott karja körül és
végigvágódna a szőnyegen, ha mellette nem állnának már a többiek
Óvatosan
ráfektetik a bőrdíványra, kigombolják a gallérját és vizet hoznak. De nem
tudják megitatni; makacsul összeszorított szájjal fekszik és nehezen lélegzik.
Nemsokára megérkezik az orvos és injekciót ad a karjába. Ettől lassan
kipirosodik az arca, kinyitja a szemét. Inkább zavart, mint ijedt, mintha
szégyellné az egész dolgot, a mosolyában is van valami mentegetőzés-féle.
Halkan tanácskozik az orvossal, megegyeznek a szanatóriumban. – Nem, nem
mentőkkel és hordággyal, csak semmi feltűnés, le tudok menni magam is, már
sokkal jobban vagyok. - Rásegítik a kabátját, s az orvosra támaszkodva, lassan
megy a liftig. Lent a portás és a sofőr arcán ugyanaz a kifejezés: inkább
csodálkozás, mint ijedtség vagy szánalom. De kérdezni egyik sem mer.
Az
autó nesztelenül siklik a sötét, havas utcán. Benne is furcsa, zsongó nyugalom duruzsol;
az orvos mellette ül, de nem beszélnek. A reflektorfényben felvillan a
szanatórium épülete. A tar fák vad rajza a nagy fehérségben s a magányosan álló
épület sötét ablakaival olyan valószínűtlen és idegen, mintha már nem is ehhez
a világhoz tartozna.
A
kapuban várják őket. Két ápoló majdnem ölben viszi fel a szobájába, pedig úgy
érzi, tudna menni. A szoba tágas, kellemes, az éjjeli szekrényen kékernyős
lámpa szűri a fényt, az ágy is kényelmes. Nem lesz semmi baj. az orvosok is azt
mondják. Persze, most még nem lehet megállapítani pontosan, a szív kicsit
rendetlenül ver, de az nem jelent semmit. Majd holnap a kardiográf, az mindent
megmutat. De persze nem lesz mit mutatnia, hálisten… Kedves, rokonszenves ez a
két fiatal orvos és látszik rajtuk, hogy értik a mesterségüket. Mosolyogva
beszélnek vele is, egymással is; akárhogy figyeli őket, egy csöpp aggodalom sem
tükröződik az arcukon. – Egyelőre, legfontosabb a nyugalom – mondják, s ezt ő
is érzi. Kap egy csillapító injekciót, s ettől teljesen megnyugszik. Álmos lesz
s a tárgyak lassan elvesztik formájukat…
*
Hideg,
szorongó érzéssel ébredt. A szoba sötét volt, csak a hó fehérsége derengett át
a redőny résein. Jobbfelé nyúlt, hogy a beidegződött, biztos mozdulattal
felkattintsa az ágya fölé erősített olvasólámpát, de a falba ütötte a kezét.
Úgy összerándult ettől a váratlan és hideg érintéstől, mintha villanyütés érte
volna. Visszaesett a párnára és álláig rántotta a takarót. Csak lassan
szivárgott az öntudatába, hogy nincsen otthon; ez nem az ő szobája. Nem az
elegáns és meghitt dolgozószoba, kezéhez álló tárgyaival, nyugalmával és
biztonságával. Ez valami más, idegen, bizonytalan és félelmetes. Mintha valahol
kint hányódna a tengeren. Hogy került ő ide?
Persze,
az ájulás a bankban, azután az orvos és ez most a szanatórium… De hát akkor ő
beteg, súlyos beteg, különben nem hozták volna ide… A szíve.. Most is hogy ver,
milyen kétségbeesetten döngeti a bordáit, mintha menekülni akar tőle?... Mint a
süllyedő hajóról az emberek.. Talán fél valamitől, azért dörömböl ilyen vadul…
Mitől fél?
Másra
kell gondolni… Vajon hány óra lehet?... Éjfél biztosan elmúlt már… Az órája ott
ketyeg az éjjeli szekrényen, de nem mer érte nyúlni… Nem mozdulhat meg, nem
törheti meg a mozdulatlan csöndet, mert akkor valósággá válik ez az ijesztő
álom… De hiszen nem álom, érzi a szívverését és érzi, hogy a keze milyen hideg
a mellén… az orvosok azt mondták, hogy nincsen semmi baj… De most tisztán
látja, ahogy egymásra néztek, valami volt a szemükben… És a mosolyuk is olyan
furcsa és kényszeredett volt… És mért mondták, hogy nem lesz semmi baj, ha nincsen… És azt sem mondták biztosan – majd holnap
-, biztatták, mintha elő akarták volna készíteni valamire.
Egyszerre
rettenetesen és halálosan biztos lett minden.
Felült
az ágyban. A gyomra remegett és olyan kínzó émelygés fogta el, hogy verejtékes
lett tőle az egész teste… Mikor érezte utoljára ezt a rémületet?... Nem az
érettségi előtt… Régebben, sokkal régebben; talán mikor megszületett… - Mama –
suttogta bele a sötétbe… De furcsa, negyven év óta nem hívta, nem is emlékszik
már rá, csak a hangjára és az illatára… Szegényke… És most ő is; ilyen vadul és
váratlanul?... Lehet ez?
Suttogás
és óvatos léptek nesze szűrődött át a kettős ajtón. Megfeszült idegekkel
figyelt a zajra. – Biztosan nagyon rosszul van valaki – gondolta borzongva - …
talán épp most, ebben a pillanatban… Hiszen ez az Ő háza, itt mindnyájan az Ő
hatalmában vagyunk. – Egy pillanatig felvillant benne, hogy menekülni kellene:…
ha felkapná a ruháit és kiugrana az ablakon és futna haza, haza, az ismerős
lakásba, ahol ő az úr, ahol az történik, amit ő akar, ahol nincs ereje fölötte
ennek a félelmetes, hidegen hatalomnak… De a következő pillanatban tudta már,
hogy maga elől kellene menekülnie, a szíve elől, a testében lappangó végzet
elől. És ájult rémülettel gondolt arra, hogy hiába minden; ha most el is
odázzák, ha meg is gyógyítják, ha elmegy is innen, ez a rémületesen hideg, ez a
tébolyítóan sötét pillanat csak várat magára.
Az
ijedtség a torkát szorította. Visszadúlt a párnájára s a két tenyerével végigtapogatta
az arcát, az egész testét. Borzongó kíváncsiságot érzett… Lehet az, hogy
elveszíti ezt a testet, elveszíti saját magát?... Elvész, mint az arany
inggombja a múlt évben, amely azért meg van valahol, de nincs semmi értelme…
Lehet az, hogy neki sem lesz semmi értelme? Hát nincs partja ennek a
rémületnek?... Egyre mélyebbre zuhan benne és még mindig nem ért végére?... az
arcáról már folyik a verejték, a keze görcsösen markolja a takarót. Azt érzi,
amit álmában érzett egyszer, mikor kizuhant egy repülőgépből. Rémülten kapott a
gép szárnya után, de az kisiklott a kezéből, s azután már úgy kapkodott
fölfelé, mintha a levegőben akart volna megkapaszkodni. Zuhant és kapaszkodott,
a semmibe akarta mélyeszteni a körmét, a levegőben akart megfogódzni, de az
kifolyt a kezéből és ő egyre gyorsabban zuhant, míg a rémülettől fel nem ébredt…
De most ébren van és nyitott szemmel, éber idegekkel hull valami alaktalan és
parttalan sötétség felé jeges és fekete hullámok örvényében, amelynek a neve, -
igen, most már ki meri mondani: - halálfélelem!... És nincs segítség, nincs
felébredés… Egyedül van…
-
Segítség!... Nem akarok meghalni! – És úgy kap a csengő után, mintha abban
akarna megkapaszkodni az émelyítő zuhanásban. A folyosón végigfut az ideges
berregés, a szobájába is beszűrődik a hangja, de ő csak szorítja a csengőt és
el sem engedi addig, míg az ajtó ijedt és nesztelen mozdulattal ki nem tárul.
Egy
pillanatra bevetődik a szobába a folyosó lila lámpafénye, azután újból sötét
lesz. De már van valaki a szobában, hallja, amint könnyű léptekkel az ágyhoz
siet. Felgyújtja a kislámpát és megáll fölötte.
-
Valami baj van? – hallja a puha és szánakozó hangot.
Még
nem nyitja ki a szemét. Érzi a hűvös kezet a homlokán, azután szíve fölött.
-
Fáj valami? – hallja még egyszer, most már kissé ijedtebben.
Nemes
int a kezével és lassan kinyitja a szemét. Fiatal, finom arc hajlik föléje, melyen
meglátszik még az álom elmosódottsága. A szeme komoly, de most egy kis
csodálkozás csillan meg benne.
-
Miért csöngetett, ha nem fáj semmi? – kérdezi szelíden.
-
Félek.
A
lány fölegyenesedik, fotőjt húz az ágyhoz és leül. Megfogja a kezét és hallgat.
-
Félek – ismétli panaszkodva.
-
Mitől fél?
-
Meg fogok halni.
a
lány mosolyog, kissé előrehajol és megsimogatja a férfi arcát.
-
Hát ez hogy jutott az eszébe, hiszen nincs semmi komoly baja?
A
férfi gyanakodva néz az arcába, a szeméből akarja kiolvasni az igazságot, de a
csillogó, barna szemben csak nyíltságot és derűt lát. A homloka is milyen sima,
szinte világít, de a szája körül van valami szomorú.
-
Csak meg akar nyugtatni – mondja a lánynak bizonytalanul.
-
Persze, hogy meg akarom nyugtatni, hiszen olyan feldúlt, de azért még sincs semmi
baja. Aludjon szépen tovább és ne gondoljon ilyen csacsiságokra.
-
El akar menni? – kérdezi a férfi ijedten és mind a két kezével átkulcsolja a
lány kezét -, akkor nem bírom ki reggelig.
A
lány elpirul kissé és könnyű sóhajtással visszaül a fotőjbe.
-
Beszéljen valamit – kéri a férfi -, olyan megnyugtató a hangja, mintha morfium
volna benne. Mondja meg, hogy hívják.
-
Ilona nővér.
-
Milyen dallamos a neve, megengedi, hogy csak Ilonának hívjam?
A
lány bólint és mosolyog.
-
Ha örömet szerez magának.
-
Rég itt van, Ilona?
-
Már két éve.
-
És sok embert látott meghalni? Mondja, nagyon védekeznek?
-
Most ne beszéljünk erről, megint felizgatja magát.
-
Nem félek már, valami meleg áram fut át a kezéből belém, valami, ami erősebb a
félelemnél.
A
lány behunyta a szemét és hátradőlt a fotőjben. A fejét is hátravetette s a
nyaka most még hosszabb, finomabb volt, mint az előtt. Finomrajzú, karcsú
testét a fáradtság és álmosság még puhábbá és melegebbé tette. A férfi felkönyökölt
a párnáján, úgy nézte. A rémület még apró hullámokban fodrozódott benne, de
mindég kisebbek és gyöngébbek lettek ezek a hullámok. Az ernyős kis lámpa
fénytölcsérében csak őt ketten voltak, mint egy fényből épült, apró sátorban.
Körülöttük minden a sötétségé volt, azé a hideg és tátongó semmié, amelyből -
úgy érzi – az utolsó pillanatban menekült meg. De itt, ebben a biztos és meleg
fénybúrában, nem lehet hatalma fölötte.
-
Tudja, honnan jötten én vissza,
-
Azt hiszem, tudom – suttog a lány -, de majd elfelejti.
-
Nem, soha; most megéreztem egy pillanatra az igazságot.
-
Ez csak az éjszaka igazsága, a nappalé egész más – mondta a lány nagyon halkan
és a szája még szomorúbb volt, mint az előbb.
A
férfi ráhajolt a kezére és megcsókolta. Hűs volt a lány bőre és olyan ízű, mint
a tej. Könnyű szédülést érzett tőle s valami meleg nyugalom áradt szét benne. A
szíve megint hevesebben vert, de ez most édes és izgalmas érzés volt.
-
Megint úgy ver a szívem, mint az előbb, de most az örömtől, és ez olyan jó. Nem
furcsa, hogy a rémület és az öröm ugyanúgy ad jelt magáról és az ember mégis
megérti?
A
lány lassan elhúzta a kezét.
-
Olyan ez, mint a harangszó. Húsvétkor épp úgy harangoznak,m int mikor tűz üt
ki, és mégis, a húsvéti harang csupa öröm, a másik csupa vad rémület. Minden
olyan közel van egymáshoz.
-
Igen, az előbb még biztosan tudtam, hogy meg fogok halni és most úgy érzem,
hogy testem sincs már, amit elveszíthetnék… Olyan könnyű vagyok és boldog… És
hálás magának… Istenem, mit adhatok ezért?
-
Nem kell mindenért adni valamit, nem is lehet mindenért – sóhajtott a lány és
felnézett a mennyezetre.
A
férfi hirtelen felült az ágyban és maga mellé húzta a lányt. A hangja rekedt
volt a lelkesedéstől.
-
Ha nem halok meg, ezentúl minden másképp lesz… Eddig csak éltem, de nem éreztem
az életet, bejártam már az egész világot, de nem ismertem az életet… Azt
hittem, az elutazás hoz kalandot, változást, újat, de emellett az éjszaka
mellett minden utazás szánalmasan élménytelen és unalmas… Mintha eddig csak
vízszintesen éltem volna, ma éjjel ismertem meg a mélységet és a magasságot… A
halálfélelmet és magát… Ne mosolyogjon olyan szomorúan… Mióta itt van, úgy
érzem magam, mint egyszer álmomban, mikor elkezdtem járni a levegőben, s ez
olyan félelmetesen jó, olyan hihetetlenül nagyszerű volt, hogy attól féltem
folyton: fel kell ébredni belőle, és ez a félelem ébresztett fel… és ma éjjel
csupa olyan dolog történt velem, ami csak az álmaimhoz hasonlít… Olyan ködös és
furcsa, olyan rémítő és nagyszerű… Ha író volnék, megírnám; az lenne a címe:
halál és szerelem…
-
Igen, ha író volna, talán megírná. De most feküdjön le és aludjon. Kicsit
lázas, nem szabad ennyit beszélnie.
-
Ha megcsókol, elalszom.
-
Jó, megcsókolom.
-
Milyen hűvös a szája és milyen furcsa. Ne menjen el, mert akkor még nagyobb
lesz a lázam.
-
Itt maradok a fotőjben, amíg el nem alszik.
-
De a kezét adja ide.
-
Tessék.
*
Világos
volt a szoba, mikor felébredt. Az alacsonyan szálló téli nap átvilágított a
redőny résein. A fehér, éles fényben vidáman csillogott az ágy réztámlája, a
mosdó nikkel csapja és a finom csiszolt tükör a mosdó felett. A pasztellzöld
színű fal, egy-két hangulatos akvarell, a kényelmes, alacsony újbarokk bútorok
s néhány szőnyeg olyan vidám és barátságos hangulatot árasztottak, mint egy
meghitt otthon.
A
lány még ott ült a fotőjben. Aludt. A feje félrebillent a fotőj támláján s a
keze még mindég a férfi kezén feküdt. A szája kissé nyitva volt és néha
szuszogott. A férfi nem mozdult, kíváncsian nézte a lányt. – Nem is olyan
fiatal – gondolta. A szája mellett kétoldalt két éles ránc fanyarrá teszi az egész
arcot. A nyaka kissé sovány, s ahogy most megfeszül, erősen látszanak az inak
rajta. A keze is inas és kicsit vörös is.
Óvatosan
kihúzta a kezét a lány keze alól. De a lány felrezzent a parányi mozdulatra. A
férfi behunyta a szemét, mintha aludna. Valami keserű szégyent érzett. Örült,
mikor az óvatos lépéseket hallotta s a nyíló és becsukódó ajtó apró
kattanásait. Csak most nyitotta ki a szemét. Friss volt és elégedett, mintha
otthonébredt volna. Reggeliért csöngetett és a borbélyt kérte.
Később
jött a professzor és megvizsgálta.
-
Egy kis nikotinmérgezés és főleg kimerültség, a szívének kutya baja. El kellene
utaznia néhány hétre és nem törődni semmivel.
-
Igen, majd elutazom, az jót tesz, szeretek utazni. Az valami új. Én inkább a
megszokottságban merülök ki, mint a munkában.
Dél
felé a titkára is eljött. Akkor már készülődött hazafelé s csomagolás közben
diktálta rendelkezéseit.
-
Az Iparbankkal meg kell már kötni azt a megállapodást, csak nyerhetünk rajta… A
Fegyvergyárnak okvetlen adjuk meg a kölcsönt, ez biztos üzlet és amellett,
persze, kötelesség is… ennek a Kovácsnénak, akinek az ura a múlt héten halt
meg, adhatunk valami nyugdíjat, persze csak keveset és ez se legyen precedens,
mert így, mire kihal a személyzet, átalakulhatnak nyugdíjintézetté. A
szanatóriumszámlát majd kérje el, a professzornak küldjön külön kétszáz pengőt…
Igen, az éjszakai ápolónőnek kell valamit adnunk, nagyon kedves lány…
-
Küldetek egy fél kiló zserbót, annak biztosan…
-
Nem, nem – vágott közbe idegesen s egy pillanatig a mennyezetre bámult -,
küldessen egy kilót.
Forrás: Új Idők XLIII.
évf. Budapest, 1937. 52. szám -
Karácsony
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése