Éjfél
után, a budai vendéglő különszobájában, mikor már elénekeltük a „Vén diák”-ot és a „Gaudeamus”-t, váratlanul elkókadtunk. Mintha valamilyen érzelmi
apály hirtelen partra dobott volna bennünket: levegő nélkül tátogtunk és hideg
szemekkel bámultuk egymást. Most végre megérettük, hogy az érettségi találkozó
lezajlott, s az egyetlen tapasztalás, melyet az ellágyulás és mesterkélt
lelkendezés pillanatai után leszűrhettünk, hogy megöregedtünk huszonöt évvel.
Ezek a húsz-huszonöt éves találkozók természetesen sokkal izgalmasabbak, mint a
későbbiek; mint reménykedő gyermekek váltunk el két és fél évtized előtt, s
mind csalódott férfiak találkoztunk. A változás kísérteties volt. A negyvenöt
éves ember mégiscsak inkább s közelebbről hasonlít a hatvanévesre, mint a
férfi, aki a negyvenes éveket tapossa, a tizennyolc éves legényre.
Ezért
éjfél után, mikor a levegőben már a hideg füst, az olcsó bor fanyar szaga s a
kiábrándultság felhője úszott, csendesen ódalogni kezdtem. Fájt a fejem, talán
a bortól, talán a csalódástól és az emlékektől. Az előcsarnokban, amíg a
főpincérrel beszélgettem, valaki megérintette vállam. Hátranéztem és
megismertem a férfikor kesernyés álarcán át egy szomorú gyermekarcot.
-
Horvát – mondtam.
-
Elmégy? – kérdezte csalódottan. – Szerettem volna beszélni veled.
Elhatároztuk,
hogy megszökünk, s átmegyünk a szemközti kávéházba. Hangja ismerősen érintett:
szelíd volt és kérő. Most már emlékeztem, hogy a vacsoránál csak futólag
láttam, valahol az asztal alvégén lapult, szerényen és riadt pislogással, mint
azelőtt, huszonöt év előtt, mindig az utolsó padban, mindig ilyen halkan és
megszeppenten, mint akit a többiek, a hangosak, biztosak és diadalmasok igazán
csak udvariasságból tűrnek maguk között. Jellemek persze nem változnak,
gondoltam, míg Horvát oldalán baktatva beléptünk az elhagyott kávéházba. Horvát
ma is a sértett és magányos lény, aki a küszöbön áll, a hangos és elégedett
élet küszöbén, s nem mer belépni. Mikor leültünk, rágyújtottunk, megittuk
feketénket, alaposan megnéztem. Kissé meg is döbbentem. Horvát kegyetlenül
megöregedett. Talán ő kopott el legsiralmasabban valamennyiünk között.
-
Hát öregem – mondtam azon a hamis-kedélyes hangon, ahogy a múltból váratlanul
felmerült emberekkel beszél az ember, mintha közben nem történt volna semmi. –
Mesélj.
-
Igen – mondta komolyan. – szeretnék elmesélni neked valamit.
-
Megállj csak – kedélyeskedtem. - Kezdjük az elején. Te, ugye, mérnöknek mentél.
Volt is valamilyen találmányod. Várj csak! Valamilyen villanyos elem, melynek
erőtartalma nem fogy el soha. Így volt?...
Fanyaran
mosolygott.
-
Valami hasonló
-
Mi történt vele?
-
Hát – mondta -, ami effajta találmányokkal már történni szokott. Tévedtem. Az
embereknek, legalábbis a gyárosoknak s a munkásoknak, akik kezük vagy agyuk
munkájából élnek, inkább olyan villanyos elemekre van szükségük, melyek lehetőleg
minden órában kisülnek. Ez a gazdasági törvény. A találmányt olcsó pénzen
megvette egy gyár és elrejtette a páncélszekrényben. Engem pedig szerződtettek
mérnöknek. Ez történt.
- Igen. Ez is valami – mondtam zavartan.
-
Hogyne – felelte lemondóan. – De nem erről akartam beszélni. Kérlek, a
találkozón hallgattam. Talán emlékezel, hogy az osztályban is hallgattam,
féltem beszélni. De most, mikor újabb tíz vagy húsz esztendeig nem látok többé
senkit a régiek közül, - vidéken élek, nyolc éve nem voltam a fővárosban, s
olyan sok tíz vagy húsz esztendő talán nincs is már az életben! – úgy érzem, el
kell mondani valakinek. Te író vagy? De igen, igen. Olvastam valahol neved.
Figyelj ide, öregem. Elmondom neked, hol romlott el az életem.
-
Az elem – mondtam.
-
Nem, dehogy is – felelte közönyösen. – Az elem végre is álláshoz juttatott.
Jelentős állásom van, négyszázhetvenet keresek, lakbérrel együtt. Tíz év előtt
megnősültem. Gyönyörű gyermekünk van. Várj, megmutatom… Nem, barátom, a élet
nem volt fukar hozzám. Inkább csak kegyetlen volt.
-
Mi történt?
Behunyta
szemét, mélyen felszívta az olcsó cigaretta füstjét.
-
A legrosszabb, ami emberrel történhet. Beteljesedett életem legnagyobb vágya.
-
Ugyan! – mondtam részvéttel.
-
De igen: hallgass ide. Mint afféle gépészembernek, életem legnagyobb vágya egy
gépkocsi volt. Te a világban élsz, talán megérted ezt a vágyat. Én másképp
vágytam gépkocsira, mint a bankár, vagy az aranyifjú. Barátom, minden kis
színésznőnek van már gépkocsija. A legtöbb vigéc saját kocsiján jár. Sokmillió
kocsit gyártanak világszerte, minden évben. Nekem másképp kellett a kocsi.
Először is, értek hozzá. Szerkezetét ismerem és csodálom. aztán, valahogy
személyes ügyem ez a találmány. Itt élek, a században, mely feltalálta,
megszüntette a távolságot a köznapi életben, útszélivé egyszerűsítette a
korlátlan helyváltoztatás élményét, mely azelőtt csak a mesék hőseinek
kiváltsága volt. S nincs részem benne. Iparkodtam takarékoskodni: de aztán
észre kellett vennem, hogy takarékoskodással szert tehet az ember családi
házra, zenélő órára, sőt életjáradékra is, csak éppen gépkocsira nem. Miért?
Mert ez a vágy, az autó, amely sokaknak egyszerű közlekedési eszköz és
mindennapos használati cikk, az én számomra fényűzéssel volt egyértelmű. Nem
akartam én közlekedni a gépkocsival. Mit is akartam? Másképp élni. az ember nem
lehet takarékos azért, hogy fényűző lehessen. Érted?
-
Nem egészen.
-
Mindjárt megérted. Barátom, negyvenkét éves koromban az a kínos szerencse, vagy
szerencsétlenség ért, hogy a gyáram kiküldött Brüsszelbe, a nagy kiállításra.
Itt ért a végzet. Egy hétvégi napon lerándultam a belga tengerpart egyik fényűző
fürdőhelyére. Naphosszat elveszetten ődöngtem itt, kártyások, csillogóan
öltözött nők, milliomosok és szélhámosok között. Este bementem a kaszinóba,
ahol éppen ünnepeltek valamit. Vettem egy tombolasorsjegyet. A többit
sejtheted. A tömegben álltam, mikor éjfél felél, egy frakkos úr karon fogott, a
terem közepére vezetett, a zenekar tust húzott, az ünneplő urak és a tollas,
estélyi ruhás hölgyek tapsoltak, s egy nagykövetszerű valaki, aki lehetett
főpincér is, felszólított, vegyem át a nyereményt és használjam egészséggel. A
nyeremény egy gépkocsi volt, mely ott állott a terem közepén. Az igazgatóság,
mint később megtudtam, kibontatta a táncterem oldalfalát, hogy betolhassák az
ünnep színhelyére ezt a mozdonyszerű alkotmányt.
-
Engedd el a részleteket. Most még elmondhatnám, hogy az átvétel pillanatától
egészen a pillanatig, mikor a kocsit betolták a vidéki lakóházam mellett
sebtében és hevenyészve épített fészerbe, a poklok minden kínját és izgalmát
átéltem. Barátom, miféle kocsi volt ez! Nem valamilyen kis gyermekkocsi,
amilyennel ma szaladgálnak a polgáremberek. A híres gyár remekműve volt. Egy
példányban készült, nincs elődje, nincs utódja. Hűtőházában annyi cilindert
számoltunk meg, mint egy nagyúri esküvő alkalmával a ruhatár fogasain. Aztán
minden csillogott rajta, nikkel és réz volt. Ezenfelül félelmesen erőteljes
kocsi is volt, versenycélokra készült, azt hiszem, nem is lehetett lassan
haladni vele, csak úgy, eszeveszetten, óránként háromszáz kilométeres
sebességgel. Mikor első kétségbeesésemből magamhoz tértem, természetesen
elhatároztam, hogy rögtön eladom, vagy becserélem valamilyen olcsó, jutányos
kiskocsira. De ez a kocsi – elhiheted -, nem kellett senkinek a világon. Ezért
adta oda a híres cég tombola céljaira. Ez a kocsi egyszer készült, gyakorlati
célok nélkül, ez volt a leggyorsabb, legnagyobb gépkocsi abban az évben a
kontinensen. Ezt nyertem meg. Most sem érted?
-
De igen – mondtam. – Különös sors. Most már értem.
-
Kezdetben még reménykedtünk – mondta csendesen -, akkor volt még kevéske megtakarított
pénzünk, mert családi házat szerettünk volna venni, valahol a gyártelep
közelében. Feleségem kölcsönt szerzett egy nagybátyjától. A gyár is adott előleget.
Mindez együttesen éppen elég volt ahhoz, hogy a kocsit lehozassam a városba,
ahol élek, s elhelyezzem a fészerben, melyet előnyösen vásároltam e célra
szomszédomtól, egy hentestől. A kocsi természetesen vízi úton érkezett;
hatalmas uszály hozta, mert vasúti teherkocsiban talán el sem fért volna, s
annyi pénzem már nem volt, hogy a kocsi tengelyen haladjon hazafelé. Azt
kérded, mennyit fogyasztott? Hát úgy negyven-negyvenöt litert, száz
kilométerenként. Annyit fogyasztott, kedves barátom, amennyit családom és én,
hozzá számítva fel- és lemenő, oldalági rokonainkat is, soha nem fogyasztunk
száz kilométerenként. Ezenkívül nem is benzint ivott a nyomorult – egy ilyen
finnyás dög, tébolyodott versenykocsi, nem
éri be közönséges benzinnel! -, hanem valamilyen különös, mérges vegyi
keveréket, valamilyen erkölcstelen, izgató anyagot, mert dopping-ra volt szüksége, mint a nemes versenylovaknak futam előtt.
Lehet az is, hogy kokaint szedett. Egy napon végre lecsúszott a Dunán és
hazaért. Nyolc ló vontatta be a fészerbe. Akkor megpihentem.
-
Az első heteket számolással töltöttük. Feleségem sokat sírt. A harmadik hét
végén kijelentette, hogy ő nem bánja, mi lesz, de tüntessük el a kocsit a föld
színéről, mert elválik, öngyilkos lesz, hazaköltözik szüleihez, nem bírja
tovább a szégyent. Nem kell magyaráznom, hogy a kocsi rossz hírbe hozott: a
gyárban bizalmatlanul tekintgettek reám, az előléptetésnél mellőztek, a
személyzeti ügyek főnöke megtagadta az előleget, mondván, hogy a hivatalnok,
aki a kontinens egyik leggyorsabb és legdrágább versenykocsiját őrzi odahaza,
ne kérjen egy szegényebb sorsú gyártól alamizsnát. „Olajra kell?” – kérdezte gúnyosan,
mikor télvíz idején alázatosan ötven pengőt kértem. Elhatároztam, hogy megválok
a kocsitól, a karácsonyra felajánlom, ajándékba és mély tiszteletem jeléül
gyárunk igazgatójának. Ez a kísérlet csaknem nyakam szegte. Az igazgató azonnal
hivatott, goromba volt, kijelentette, hogy rögtöni hatállyal elbocsát,
végkielégítés nélkül, ha még egyszer említeni merem a kocsit. Csüggedten
távoztam. Egy-kétszer még hirdettem a fővárosi lapokban; de a rémhír, kocsim
rémhíre már elterjedt a gépkocsik világában.
-
Így élünk, barátom. Egy ideig nézegették a kocsit, a polgármester és a kultúrtanácsos
két ízben meglátogattak és aggályosan szemlélték a tüneményt. Azt hiszem,
rendészeti szempontok is felmerültek kocsimmal kapcsolatban. Lassan már úgy
beszéltek rólam, mint aki orrszarvút tart odahaza, házi használatra,
serdületlen gyermekei szórakozására. Igaz, eladhattam volna a kocsit ócskavasnak.
De ehhez, látod, nem volt szívem. Mert a csodálatos az volt – később észrevettem
és megérettem -, hogy én álmaimban pontosan ilyen kocsit akartam, amely csupa
nikkel és réz és oly gyorsan jár, mint Csaba útján a paripák, s annyit iszik,
mint a megrögzött kokainisták és alkoholisták. Ez volt az álmom. A városban egy
ideig röhögtek rajtam. Aztán megfeledkeztek rólam is, kocsimról is. Családi
életem egyensúlya felborult. De néha kimentem a fészerbe, megnéztem a kocsit,
szarvasbőr-ronggyal, melyet kis tőkém roncsaiból vásároltam, letörölgettem
poros szárnyait. Mindennek sok éve már. A kocsi időközben divatjamúlt
ócskasággá változott; mert a kocsik gyorsabban öregednek, mint mi, emberek. A
szaklapokból tudom ezt, mert mint az autós társadalomnak egyik távoli, inkább
csak levelező tagját, a szakkörök mégis számon tartanak, időnként kapok még
versenyajánlatokat és képes árjegyzékeket. Új kocsik épültek időközben,
barátom, kocsik, melyek még hosszabbak, még gyorsabbak, valószínűleg pezsgővel
fűtik őket s óránként ötszáz kilométerrel száguldanak. Elfásultam, öregem.
-
Miért mondtam el neked ezt a történetet? Nézd csak, író vagy, s meg kell
értened, hogy nem jó az embernek e földön, ha vágyai túlságosan teljesülnek. Az
istenek játszanak velünk. A tökéletes beteljesülés mindig emberfölötti, tehát
embertelen. Ez a büntetés vágyainkért. Mennyi az idő? Egy óra elmúlt? Kísérj el
a villamosig; kisszakasszal utazom, s nem szeretném lekésni az utolsó kocsit.
Várnak otthon… Kicsoda? Feleségem, gyermekem s a világ egyik leggyorsabb versenykocsija.
Forrás: Új Idők XLIII.
évf. Budapest, 1937. 52. szám -
Karácsony
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése