Végül
is háború van és ez az ő rendje – a felbomlás és a pusztítás rendje. Igaz, hogy
az egész olyan értelmetlenül hangzik, mintha azt mondanók: Isten azért
teremtett bennünket, hogy aztán kedve szerint le is taposhasson. De ez is
lehetséges – semmit sem tudhatunk biztosan. Tény, hogy a háborúnak is vannak
kedvelői, hogy ne mondjuk, rajongói. Nem is szólva szakmájuk módozatainak
tökéletesítésén fáradoznak - Marinetti,
a futurista költő, a test acélfürdőjének s a lélek lángoló megdicsőülésének
nevezte. Sajnos, nem tudjuk, mi lett vele, milyen pofát vágott hozzá, mikor
körmére égett a valóság. Mi lett vele és a társaival, akik extatikus
lármájukkal mindenáron arra törekedtek, hogy megbolygassák hazájuk békéjét,
vágóhídra harsonázzák honfitársaikat.
Élnek
még valahol sunyítva a kuckóban, vagy belevesztek a nagy forgatagba, elégtek a
tűzben megfulladtak a romok alatt? Ki tudná megmondani, mikor lakat szorítja
össze a hírt hozók száját s az újságok, rádiók a Sátán ügyességével
mellébeszélnek. Milyen helyes lenne, ha mindenki megkapná a maga kiérdemelt
fizetségét.
*
Mikor
ezeket a sorokat írom, a rádió már bemondta: Légoltalom vigyázz – Szolnok!
Hideg,
nyirkos éjszaka van, a fekte felhők egészen eltakarják az eget. Kikukkantok a
redőny keskeny résén, legalább, ha egy csillagot látnatnék, amiben
megkapaszkodhatna a lélek. Megint kezdődik a zűrzavar, a sötét folyosókon
botorkáló emberek, férfiak, batyukkal a hátukon, kofferokkal a kezükben,
asszonyok, karjukban pihegő gyerekkel, aki idegesen riadt föl a dörömbölésre,
elsírta magát, hogy meghallotta a szirénázást, s azóta ismét elaludt. Már nem
tud semmit a világról, semmit arról, ami itt nyüzsög körülöttünk, semmit arról,
ami néhány perc múlva ránk szakadhat. Ringató léptekkel viszik az óvóhely elé,
le a mélybe vezető lépcsőkön, ahol más árnyalakok is botorkálnak, szuszognak és
köhécselnek és sorban feltűnnek a sápadt, megviselt arcok, amelyekkel tegnap,
ugyanebben az alagútban már találkoztunk.
Olyanok
vagyunk ott lenn a pincében, mint az állatok, egy hirtelenében összetákolt s
máris szennyesen elhanyagolódott akolban. A falak zöldes, bűzlő nedvességet
izzadnak, közvetlen közelünkben az illemhely, aminek az ajtaját állandóan
csapkodják a gyerekek és az asszonyok. Úgy látszik, ez a bűz és zajongás is
némi szórakozást nyújt a szerencsétleneknek, pillanatokra megfeledkeznek a
rájuk kényszerített helyzetről, jönnek-mennek, megtömik és kiürítik magukat.
Mások összegubbadtan üldögélnek, úgy tesznek, mintha semmi, egyáltalában semmi
nem érdekelné őket abból, ami körülöttük történik, közben azonban kalapjuk
karimája, kendőjük széle alól kihegyezett tekintgetéssel leselkednek, megint
mások, komolyan magukba fordulnak és fohászkodó imáik közben hangtalan
mozgatják a szájukat. Nem lehetne mondani, hogy a legszebb, legszórakoztatóbb
társaság ez így együtt, de miért is lennének mások, mint amilyenek? Éjnek
idején, árasztó napi munka után, a langyos, puha álomból szirénavonításra,
kolompzörömbölésre felriadni, kiugrani a takaró alól azzal az érzéssel, hogy
most aztán a végső leszámolás következik, - az ilyen embertelenség csak egy
hülyének szolgálhat különösebb mulatságul.
Majdnem
minden alkalommal hallani lehet, mikor fölfelé megyünk a lépcsőkön, mikor
nagyjából s rövid időre túl vagyunk a veszedelmeken, valaki így sóhajt fáradt
keserűséggel:
-
Miért verik fel az embert, én nem akarok így élni. Miért nem hagynak megdögleni
a vackomban.
Körülnéz,
hogy társakat keressen, akik osztják az ő mélyen átgondolt igazságát, de
legfeljebb csak bólintanak felé egy-ketten az árnyak közül. Ezek könnyebben
törődnek bele a változtathatatlanba, vagy talán az egészet nem is veszik
túlságosan komolyan. Rájuk parancsolták, hogy így és így kell viselkednünk,-
mit tehetnének egyebet, szót fogadnak, mint akik ellenszegülés nélkül,
megszokott türelemmel végzik kötelességüket. Végül is – gondolják magukban –
mit álljon oda az ember okoskodni, kötekedni, nagyon mindegy, hogy a medve esz
meg, vagy a farkas esz meg. Ágyban, párnák közt halni meg, vagy a pincében ránk
zúduló törmelék alatt, nagyon egyre megy.
Az
ilyen emberben lassan elszíntelenedik a kétségbeesés és a fehéren izzó gyűlölet
lép a helyébe. Ha azok közé tartoznék, akik háborúspártinak vallják magukat,
akik úgy vélik, a tömegnek állnia kell a bajokat, amit ők a nyakába zúdítottak,
ha magam is közéjük tartoznék, akkor az ilyen félvállról beszélő alakokra
nagyobb figyelemmel lennék. Ők már a jól irányzott gyűlöletet, a lázadás
szikráját hordják a szívükben, s ha véletlenül életben maradnak, a nagy komédia
végén ott találhatjuk őket a rendezők sírásói között.
*
(1944. december)
A
hősiesség kérdése egészen más. Én nem ismerem ezt az érzést, de lehet, hogy
csakugyan akadnak közöttünk hősök. Kár, hogy nem tudom pontosabban definiálni a
szó ételmét s mások sem adták meg előttem pontos jelentőségét.
A
katonák, akik komoly ütközetben vettek részt, akik vért ontottak és maguk is
véreztek, ha kérdezem őket, szégyenkezés nélkül azt vallják, hogy félelemben és
rettegésben élték át a nagy megpróbáltatásokat. Előre kellett törniök s ők
szívesen húzódtak volna meg az aránylag biztonságos fedezékekben. Edzve voltak
már minden eshetőségre, s mégsem tudták elképzelni, hogy az elbukás, vagy a
győzelem kizárólag az erőiken, akaratukon vagy elszántságukon múlhat. A végzet
játszik velük, érezték, s ők csak bábjai és áldozatai lehetnek ennek a játéknak
Igaz,
senki sem beszélt a hősi halottakkal, ők talán mondhatnának valamit a
pillanatról, mikor az élet korsója kicsordul s a lángok égig csapnak. Bizonyára
akadnak közöttük ott a föld alatt olyanok is, akik számára nem az élet
megsemmisülését, hanem beteljesülését hozta meg a végső pillanat. Elképzelhető,
hogy akadnak köztük olyanok is, akiket a költők és szónokok annyira kiforgattak
egyszerű valójukból, hogy a legmagasabb fokra hevült paroxizmus pillanatában
úgy hihették, miközben arccal elbuknak a földön. Illés lángszekerén szállnak az
ég nyitott kapui felé. Kétségtelen, hogy a hős, ha egyáltalában van ilyen,
túllendül a normalitás kertén és egy szintre kerül a démonokkal vagy
szentekkel, ha vannak ilyenek. Nem valószínű, hogy a bosszú érzése serkenti
őket az emberfeletti lendületre, inkább elképzelhető, hogy a megtisztulás vágya
ragadja el, gyermekkori emlékek, homályosan visszatérő álmok, révületek. A
józan meggondolásnak s a kalandorok vakmerőségének semmi köze a dologhoz. S a
győzelem lehetőségét is feladták a megsemmisülés gyönyörűségéért. A végső
pillanatban mintegy kettéhasadt az én s egy része valahonnan a csillagok
közelségéből tekint le az elbukott harcosra, aki ugyancsak ő, de más planétákon
és más törvényeknek alárendelve Egy alázatos szerzetes, egy bölcs aggastyán,
vagy talán éppen Rimbaud szemével látja magát ott alant.
Megpihent. Lábánál madárliliomok.
Mint a beteg gyermek, alszik és mosolyog
Ringasd szegénykét föld, vedd a karodba: fázik.
Hiába illatoz neki a puha pázsit.
A napban alszik, a keze halovány.
Nyugodt. Két vörös lyuk tátong jobb oldalán.
Lehet,
hogy a hősöket csupán a költők fantáziája szülte s egyedül ők azok, akik vérző
fejükre segítik a dicsőség koszorúját.
Forrás: Új Idők LI. évf.
1945. 1. sz. 1945. augusztus 4.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése