Korondi András (1923-): Fililu

Tíz órakor már jócskán sütött a Nap, s az ablaktábla, amelyen Fililu megszületett, kellemesen meleg volt.

Tomi, a háziúr hatéves fia játszott a ház előtt, egy orgonabokorról ágast tört, valami szürke, hosszú dolgot kötözött a két villavégre, - és láthatóan meg volt elégedve magával.

A ház felé fordult, nem lesi-e valaki, és akkor észrevette az ablaküveg egyik sarkában a sütkérező Fililut.

- Nini, légy! – mondta félhangon magának, gyors örömében elfeledkezve a veszélyről, csúzlijával célba vette Fililut.

Fililu nézte Tomit csodálkozó szemekkel: nem vagyok légy! – mondta selypítve -, mert habár egykorúak voltak, ennyit mégis csak tudott (ebből is látható, hogy lényegesen tanultabb volt Tominál.)

A kavics az ablak felső részét találta, megremegtette az üveget, azután piciny lyukat ütve beröpült a szobába.

Fililu felriadt gondolataiból, és elkezdett mászni fölfelé.

Tomi elégedetlenül nézte művét, azután a kapuból kilépett egy idősebb kötényes férfi, Tomi szaladni kezdett, de a kötényes pár lépéssel utolérte és kézen fogva bevitte a házba. Kisvártatva Fililu a fölöttük lévő lakásból Tomi sírását vélte hallani…

Fililunak nem estek nehezére az első lépések.

Boldog volt,mert a fényen érezte, hogy él, s nem tudta, milyen esendő kis rovat, csak néhány órája van, s nem irigyelte Tomit, mert nem tudta átszámítani éveit az ő perceire, ahogyan a Nagy Mester párhuzamos vonalain írva állott koruk: Tomi – 6 év, Fililu – 1 óra.

Nézte az utcát, az aszfalt márciusi szürke színét, a ráccsal körülkerített fát, körülötte az eleven földet, amely szintén most született meg a hideg tél után, s a füvet nézte, az egy szál füvet, amely kovaszemcsét kovaszemcsére rakva, zölddele egymásra ragasztva, hajlékonynak és mégis keménynek építette, h egyezte magát fölfelé, a nagyobb rögöket kígyózva kerülve, a kisebbeket vitézül félrelökve.

Így szemlélődve mászott tíz centit egy óra alatt, tapasztalt és öregedett.

Az utcán megjelent Marika,Tomi nővére, aki második gimnáziumba járt, egy könyvet lóbált a kezében. Fililu megrémült, amint feléje közelített a lányka; de most nem történt semmi különösebb baj, Marika felágaskodott és belesett Fililu ablakán, nyilván nem Fililu érdekelte, hanem a táncosnő, aki még mindég aludt az ágyban. Ez a táncosnő különben Fililu szállásadója volt.

Két nagy, csillogó kékséget látott Fililu és irigykedve nézte, hogy a két gömb fölé árnyékolóan hajolva milyen sok lába van Marikának… Ez volt élete első nagy élménye.

Fililunak halványan felrémlett valami mese, amit kiskorában az anyjától hallott, nagy, jószagú és színes állatokról, akiknek sokkal több lábuk van, mint nekik, és akik megeszik a kisebb állatokat.

Marika – mire Fililu visszatért emlékeiből az üvegföldi valóságba -, már visszaereszkedett, háttal támaszkodott a háznak, kinyitotta egy kicsit a kék könyvet, és valami bizarr dallamra énekelni kezdett: Amo, amas, amat…

Fililu szédült a napos boldogságtól, eleresztve magát, csukott szemmel, vaksi bizalommal mászott fölfelé, félálomban. Nagy-nagy erdőt látott, ahol rengeteg aszfaltsziget van, elkerítve vasrácsokkal, mindegyiknek a közepén föld van, mindegyikből fa nő ki, és mindegyik fa mellett óvatosan nő egy zöld fűszál, minden fűszálon mászik egy Fililu, és énekel magának valami bizarr dalt…

Egyszerre csak elhalt Marika furcsa éneke, Fililu megtorpanva ébredt föl, megnyújtóztatta hat lábát, egyikkel kitörölte álmos szemeit, hogy a déli napfényben jobban lásson…

Ebédre kondultak a harangok, amikor Lajos, a nyolcadikos, Tomi tanítója befordult a sarkon.

Marika kiegyenesedett, sovány karjait kinyújtva, gyerekkezeivel gyors mozdulatot tett, hogy kislányszoknyáját térden alulra nyújtsa, azután hiú mérgében toporzékolt egyet sikertelenségén, szaladt befelé a kapun, teljes arccal már nem mert az ablak felé nézni, csak árnyékos szemének egy kihívó, sejtő, tudós pillantását vetette be az üvegen, s kigyúlt ösztönében tehetetlen kis emberi teste.

Lajos dobálózó, kiforratlan léptekkel közeledett, zavart, egyenlőtlen hullámzással, Fililu ablaka előtt lassított, szinte meg is állt, szemtelen-kíváncsian mosolygott befelé, fölényesen - ahogyan idős állami tisztviselők szoktak nézi a törvényen kívüli lényekre, testükkel elegáns pálcájukra, szellemükkel tetemes nyugdíjukra támaszkodva -, a polgár biztonságos talpazatán.

Fililu barátságosan visszamosolygott, az egykorúak bizalmával, akik egyik pillanatról a másikra át tudják váltani idegenkedésüket tiszta, érdek nélküli rajongásra.

Ekkor Lajos is felfedezte Filillut, aki eddig úgy állt a képben, mint a művészfelvételeken a lencsébe behajoló ág, néhány csillámló levéllel, hogy arányt adjon a mögötte elterülő táj szépségének, a fölületes szemlélő számára mellékesen -, de a műértő tudja, hogy mennyire fontos ez a csalafinta, nagyító fogás..

Rövid szemlélődés után Lajos idegen nyelven két szót ejtett ki, lassan, szinte tagolva, sőt pedánsan pontot is tett utánuk; tudálékos örömmel határozta meg és raktározta el az él Fililut egy kiagyalt rendszerbe -, mert Lajos nem volt művész, nem érezte még az űrkábító félelmét,a könyvek mindég igazolták, kisiklathatatlanná volt falazva kétoldalt pályája a kitüntetéses élet s a jeles érettségi felé…

Lajos begördült a kapun, a légvonattal sodortatta magát föl a lépcsőn, vérét a korlát kulcsoló kezével fékezve.

Az ágyban felébredt a táncosnő, lerázta magáról az álmot, szétnézett tiszta szobáján,e gy pillanatra még ködlött kusza álma, éjjeli keleti dalainak tudattalan gyermekei: nyirkos hajnalok, azután szűk,ragadós török utcák izzó cégérei alatt tanyázó elalélt kufárok, fürge  v v k, akik találomra nyúlnak az áruhegybe… Megborzongott és felült. Ásított, megnyugodva. Azután ötletszerűen derékon kapta kerítő dalát: „… és Perzsiá-á-ában-n-n…”

A hangja lágyan szállt szét,befolyta a kis szobát, apró hullámokat vert a levegőben, fenn a magas hangok bukdácsoltak kedves-ügyetlenül tarajozva..

Egy ilyen kis hullám érintette meg Fililut, végig csiklandozta hátát, s érzékien cirógatta fejét

Fililu behunyta szemét; szivárványosan csillogó hártyaszárnyakat látott, s olyan szagot érzett, amely elzsibbasztotta egész testét…

… Valaki neszt alig ütve sompolygott az ajtó felé, nem is kopogott, csak egyszerre a táncosnő karjai közt termett.

Hízelkedve szorította Tomi maszatos kis képét a nagy, szőke lány kipirult arcához.

- Meséljek megint, Tomi?...

A kisfiú ravaszul forgolódott, tette, aki figyel, lassan lemászott az ágyról, és kitágult szemmel nézte Fililut.

Lassan megindult az ablak felé.

A lány mondata félbeszakadt, - Tomi előrenyújtott mutatóujját elégedetlen sértődöttséggel húzta vissza: az anyja jött be a szobába…

- A mi házunk… kérem, kisasszony.. a gyerekeim nevelése… a legújabb… pedagógia… többször kértem… ugyebár… az ön érdeke legalább úgy… remélem… igen,utoljára… az uram is… nem mondható kívánatosnak… azt hiszem, megértettük egymást… a látszat… hiszen személyileg… rokonszenvezünk… illetve: rokonszenvezek… vagyis, mindegy kérem… na gyere már Tomi… viszontlátásra,kedves kisasszony.. na egy-kettő, Tomi!...

Fililu megmenekült, és mászott tovább fölfelé.

Már az ablak közepe táján járt, amikor Lajos újra elment előtte, de rá sem nézett, elégedettnek látszott, s diadalmas mosoly játszott az arán. A tér túlsó felén megállt, figyelmesen olvasott valamit egy hirdetőoszlopon félig az oszlop mögé rejtőzve.

Néhány perc múlva kilépett az utcára Tomi anyja is, s elfogulatlan arccal tartott Lajos felé.

… A táncosné fölkelt, felöltözött, sebtiben ebédet rögtönzött, visszaült a heverő szélire és Elizabeth Barret Browning portugál szonettjeit olvasta, - amit még az apjától kapott.

Ismételd… szeretsz… Ki fél,

hogy a rét túlsok virággal veres

s az ég túlsok csillaggal ékszeres?

Mondd, szeretsz, szeretsz… Hangod úgy zenél

mint ezüst csengő, újrázva… Beszélj:

de ne feledd, hogy némán is szeress…

Lágy hangján hangosan olvasta kedvenc sorait, ötször is, tízszer is… azután koppanva becsukódott a könyve, s maga elé bámult, túl a falakon.

… S Fililu közben mászott, egyre mászott fölfelé, s látta az elérhetetlen, titkokkal teli világot.

… S egyszerre csak meglátta élő valóságban az álmát: az üveg túlsó oldalán mászott lefelé, szivárványosan csillogott finoman erezett teste, szép kis szőrös, görbe lábai voltak, s amint észrevette Fililut, egyszerre álltak meg, egymással szemben, kedveskedve vakarózott a lány, s erősen rászorította törzsét az üveglapra.

Késő délutánig vártak, s csodálták egymást reménytelenül. Hat órakor a táncosnő átöltözött, elment hazulról és rázárta Fililura az ajtót.

Körülbelül egy óra múlva ért Fililu a kis kerek lyukhoz, amelyet a kavics ütött az ablakon.

Állt, megdöbbenten a szakadék előtt, negyedórákig nem tudta, mit tegyen.

Előtte színeződött és illatozott az igazi világ, üvegbúra nélkül. S Fililu ekkor kilépett a világba.

A lyuk peremén megbotlott, kis híján elcsúszott, félelmében megkapaszkodott és most már a külső lapon mászott fölfelé.

Tizenegy órás volt ekkor, tehát hetven esztendős.

Fililu most már mindég csak befelé nézett, és most, már mindég csak sötétséget látott.

S nyolc óra után teljesen besötétült, s Fililu már nem látott semmit.

S reggel felé, mikor a táncosnő hazatérőben volt, rátaposott Fililu testére, amely az ablak elé hullott, s Fililu szétmállott, pora és sara egyesült a világgal Betelt a vágya: Fililu megszületett.

Forrás: Új Idők LI. évf. 1945. 1. sz. 1945. augusztus 4.