Az
élmények, érzések s álomlátások sokaságát jelentette számomra a puszta, a benne
élő emberek s a bujkáló mesék, melyek megtörtént valóságában mindenki hitt és
én is hittem.
Ott
álltam esténként az emberek között a ház előtt, ahol munka után gyülekezni
szoktunk és hallgatóztam. Megfigyeltem az emberek beszédét, az arcuk redőinek
rebbenését, ha nevettek, vagy pipára gyújtottak sötétben.
A
béresek között sok embernek arcát hasonlónak láttam apám álmos tekintetű
jobbágyarcához, hangjukban, beszéd közben, dörömbölő éneket éreztem, mintha az
apám dalolna. Talán azért volt ez, mert bár nem voltam több tizenöt évesnél,
sokezer barázda húzta föld felé a bokámat, sok fekete éjszakát, hajnalt és
fekete kenyeret láttam. A szemem sötétjén álmok gyülekeztek s bolond érzéseket
kavartak bennem.
Megtörtént,
hogy szűkre szabott éjszakákon fölébredtem az istállóban, ahol aludtam s
elmentem a tanyán túl elterülő mocsárhoz csodát nézni. Titkos sejtéseim alakjai
ott születtek meg a szemem előtt. Láttam a nagy barna felhők csapatát, melyek
mint óriás fekete táltoslovak itták a tó vizét s megrázták csillagseregből
szőtt gyémántos csotárjukat a homlokukon, két lábon ágaskodva hajoltak a száraz
torkú éji nádas fölé.
Máskor
szorongó imádságos kedvvel gyertyát gyújtottam éjjel az erdőben. A pisla fényt
szél fútta el s engem egy topolyfa hazakergetett. Tudtam, hogy nem szabad
előtte megállnom, mert ha rálép a hátamra, púpos ember lesz belőlem…
Különben
az éjszaka árnyai nem voltak félelmesek. Volt közöttük olyan is, amely hazáig
kísért, de ha felé mentem, hogy beszélgetést kezdjek vele, eldobta szűrét és
eltűnt, talán a föld alá. Ilyenkor úgy éreztem, hogy e sötét árnyékember
mondott valamit s meg is értettem. Idejében meggyorsította lépéseimet. A hátam
mögött recsegő gallyakon vagy az út közepén, roskadozó szekéren rohant utánam
az éjszaka. Itt a pusztán hajnalnak nevezték és úgy iszonyodtam tőle, mint a
véres késtől.
A
testem olyan, mint az állatoké. Nappal elég, ha meghengergőzöm a gyepen s már
ki is ment belőlem a fáradtság. Csak elaludnom nem szabad, mert nem bírnak
lelket rugdalni belém.
Hajnali
három órakor az istálló előtt megyek. Nagyon homályosan gondolkozom, inkább
érzek: nem leszek több évben béres… Inkább útonálló, tolvaj, halott, akasztott
ember, akármi, csak ez nem… Nem érzem különösnek, hogy a térdem rogyadozik, ez
minden hajnalban így van… S mintha láthatatlan kéz taszítana meg, elvágódom a
gyepen. A roskadásom utolsó pillanatára emlékszem csupán, mint a részegek s
utána elsötétül körülöttem minden. az ólomkatonák és a halottak alszanak így, de
ébrednem kell!...
A
botosgazda lábával piszkál, s lóhajtó beszéddel biztat: - A lusta betyár
anyádat!... Ha nem nézném, hogy heten vagytok testvérek, elkergetnélek az anyád
kínjába.
Álomízzel
a szájamban botorkálok be az istállóba. Az állatok, amelyekkel szántottam,
éhesek, szomjasak. A nagy barna ökör olyan szemmel néz rám, mint valami nagyon
értelmes arcú paraszt, érdes nyelvével a ruhám s az arcom nyalja. Most
sajnálom, hogy tegnap megostoroztam Vállam a nyaka alá teszem s az türelmesen
hajlik fölém meleg lebernyegével. Pillanatokra behunyom a szemem. Alszom…
Minden álalt dulakodva eszik végig a jászol előtt, csak az én négy ökröm nem. A
csonkaszarvú rudas beleszúr szarvával a szomszédjába, a lökés jászolhoz taszít.
Felriadok a kábulatból s megyek a hodály mögé, hogy enni hozzak ökreimnek. Az
egész kazalt szeretném elhúzni. Hosszú csapás marad mögöttem az elszórt
bükkönyből – majd később összegereblyézem.
A
béresek már kihordták a szennyes almot, meg is itattak, de egyik sem
vállalkozik arra, hogy elsőnek lépjen ki az ajtón. Így mutatják ki szorgalmukat
a gazda előtt, mintha nem esne jól nekik egy órányi pihenés a lakásukban…
Ledőlnek a bekészített szalmára s a gazda se füle, se farka beszédét
hallgatják, álomkísértéssel vakodkodva.
A
gazda ott áll az istálló közepén, csizmája sarkán illeg, billeg, mint valami
repülni készülő tépett varjú, és beszél. Majd előhúzza rossz meleg nadrágból
szabott zsebkendőjét s hatalmas náthát fúj belé. A szalmán heverő társaság
krákog, köhög, füstöt ereget. És mindent kívánnak a gazdának,csak jó egészséget
nem… Nem tudom, miről szólhat a gazda meséje, de nagyon érdekes lehet, mert
nagy kaput nyit a szája ráncából s kitátottan röhög a hallgatóság helyett. Ma
jó kedvében van. Legtöbbször úgy jár közöttünk, mintha pipaszárat nyelt volna.
A béresek nyújtogatják nyakukat s fölcihelődnek a szalmáról.
-
No, gyerünk, emberek! – mondja valamelyik s indulnak az ajtó felé. Egy-két
fekete folt maradt fekve a szalmán, belapulva, eldobott rongydarabként. Ők ma
nem mosakodnak, és nem esznek először fél ötkor.
Én
is itatni kezdek egyedül. Eloldom ökreim láncát, s leterelem őket a vályúhoz.
A
kútostorfán harmincliteres vödör lóg. Erős ember karját is próbára tenné
tíz-húsz vödör víz felhúzása. Az első héten, mikor béres lettem, egyetlen vödörrel
sem bírtam felhúzni. Most még gyengébbnek érzem magam. Mintha valami rontás
vette volna el az erőmet, a lábam inog, a vizet magamra zúdítom, amint a vödröt
átemelem a kútkáván. Kétségbeesés nyilall belém, hogy nem leszek képes
megitatni. Semmi erő nincs a karomban. És a négy ökör szomjasan nyalja a vályú
fenekét. Jobban sajnálom őket, mint magamat. A kút korlátján átlépek, más
oldalról kelek birokra az ostorfával s szédülve a földre zuhanok. Újult erővel
egyenesedem fel, de nincs erőm kitépni a vízbe süllyedt nehéz vödröt. Már
elhajtanám az ökreim vissza az istállóba. Nem tágítanak. Inni akarnak… Feléjük
csapok öles ostorommal s a kötél a nyakamra tekeredik. Sírás fojtogat, homály
nő a szemem elé. Mintha vakság kerülgetne, minden szikrázik előttem. Szédülök,
mint a részeg ember. Még egyszer
nekifeszülök a kútostorfának, csaknem belezuhanok a kútba s nem mozdul a vödör.
Mintha ezer ördög húzná lefelé, olyan nehéz – vagy én vagyok gyönge?..
Keresztüldűlök a kút korlátján, bőgve, nyöszörögve szidom az Istent. Most meg
tudnám ölni magam. Hat lépés széles víztükör gyűrűzik lent. Körülöttem már
világosodik, én még egyre a kút ostorával birkózom. Nem görbül meg a szájam, de
sírok hörögve, könnyek nélkül. Homlokom verejték üti ki, egész testemen ezernyi
szúrást érzek, mintha hangyaboly lakomázna rajtam. Nem leszek tizenhat éves,
meg fogok dögleni itt a pusztán. Egyetlen gondolatom s biztos érzésem ez Az
állatok felém bámulnak a vályútól. Undok ellenségnek érzem őket. Tántorogva
emelem fel öles ostorom s esztelen gyűlölettel vágom emberszemű kedves
jószágom: a barna ökröt. Minden erőm az ostornyélbe adom, csapásaim dörögnek,
mint a vadászok puskái. Már nem mernek visszaforogni az állatok.
Mindegyiket
jászolhoz kötözöm az istállóba s indulok a cselédház felé. A dolgom egy órára
már elvégeztem volna.
A
pajta előtt a homályban emberlak tűnik fel. Megismerem a félszemű Tamást.
Kedves emberem, társam a tréfákban, az anyját tartja el, az apja háborúban van,
úgy, mint az én apám. Messziről intek neki, pedig nagyon szomorú vagyok.
Szívesen szól hozzám, meg sem várja, hogy mondjak valamit.
-
Rossz színben vagy, pajti! – mondja. – A szemed alja valósággal zöld.
Nem
esnek jól a szavai. A gazda is kányapofájúnak hív, mert sápad, keskeny arcom
van és hosszú szempillám. Szó nélkül tovább megyek, csak a kezem lendületével
mondanék néki valamit, ha megértené.
A
hosszú, roskadozó cselédházak előtt megyek végig. A középső épületben lakom.
Öregháznak hívják a béresek. Valóban öreg lehet… Talán két nappal öregebb az
öreg Istennél. Negyedik ajtó középen a lakásom. Furcsa fészekhez: künn
perzselhet a nap, bent a szobában örök homály van. A szoba falán ökölnyi
könnyek gördülnek le s olyan szagot árasztanak, mint a penészes kenyér. Itt
sírja ki magát a réti mocsár a szobámban. Megrothadt tőle a ládámba rakott
kincs. Csak ebben az évben szándékozom itt lakni. Az asztalon petróleumlámpa
ég, erősen lecsavarva, petróleumfüst keveredik a penészes szagával, megtölti a
szoba szegényes vackait, ilyen szaga van a ruhámnak is.
Anyám
a szoba sötét szegletében gunnyaszt, alacsony fejőszéken ülve, tenyerébe temeti
arcát, mélyen elgondolkozva, mintha tulajdon megfogott lelkét simogatná.
Felcsavarom az asztalon álló lámpát, a világosságra anyám is felneszel.
Zajtalanul jöttem, mezítláb és nem vett eddig észre. Ilyenkor mosakodni és enni
szoktam. Anyám langyos vizet önt a fából vájt lavórba, azután asztalra teszi a
kocsikerék nagyságú kenyeret és a kést. A kenyér héja ujjnyi vastagon korommá
égett. Emlékszem, egyszer ilyen kenyérhéjat kifőztünk kávénak. Semmi kedvem
nincs enni. Halálosan fáradt vagyok. A mellem, mintha parázzsal volna töltve. A
torkomban összeszorulva feszül a bicskanyitogató harag. Anyámhoz is durván
szólok a kenyér miatt.
-
Minek teszi ide ezt a boszorkányhegyet? – kérdezem indulatosan. Anyám szemben
áll velem, beesett, keskeny arcában mélyen világít a tűrő ember szeme.
Felhúzott hangon szól hozzám:
-
Örülhetsz fiam, hogy kenyerünk van. A városban ilyent sem esznek az emberek.
A
nyomorúság kifreccsen belőlem.
-
Ne beszéljen nekem a városi emberekről! Nekem nem kell ez a kenyér és nem
megyek ki többet szántani.
A
kenyér ott van előttem az asztalon s ma irtózom tőle, mint a hajnali három
órától. Fehér kenyérre emlékszem régről s ebben nincs semmi csudálatos. Semmit
sem felejtettem el ötéves korom óta… Vastag utálattal beszélek a kenyérről,
szándékosan bántom meg az anyám, mert pártját fogta a fekete kenyerünknek és
mert nem átkozódik… Semmit sem érez belőlem… Ha ellentmondana, beletaposnám a
kenyeret a szoba földjébe. Valóságos veszettséggé nő bennem a harag s az
elkeseredés, míg végül föleszmélek.
Anyám
a szoba szegletében áll, kötényébe temeti arcát s zokog, egész teste reng a
sírástól. Az én szememre is homály tolakodik. Már csak az anyám fekete kontyát
látom, a sóhaját hallom, mintha nagyon messziről sikoltás csapódnék belém… Erre
a hangra mindig megrettenek, pedig ez csak emlékezés…
Nehéz
bűnbánattal rogy össze bennem a harag, az asztal fölé hajlok, nagyon
nyomorultnak érzem magam. A kenyér feketére égett domborulata olyan, mint valami
fekete nap s érzem, hogy süti az arcomat.
Anyám
sír, vastag könnyekkel, mint a réti mocsár talajvize a szobánk falán. Már
szeretnék hozzálépni s kérni őt, hogy nyugodjék meg, de ehhez túlságosan
kemény, vagy inkább gyáva vagyok. A kenyér után nyúlok, hogy eszem és így
vigasztalom meg az anyámat. Semmi sem megy le belőle a torkomon, amit
összerágok, ki kell köpnöm az asztal alá. Talán beteg vagyok, gondolom. A
nyelvem száraz, mintha fából volna, a fejemben egész kovácsműhely dörömböl. A
vastagabb kabátom veszem magamra, fázom. Nem lehetek beteg. Különben sem
emlékszem, hogy itt valaki beteg lett volna valamikor. Künn erősen virrad, én
is eloltom a lámpát. Az ablakon bizonytalanul vetődik be a világosság, mint
valami hívatlan vendég.
II.
Ipari
szarverdő az ökrösfogatok sora. Vagy negyven pár ökör és ló halad egymás
mögött. Ekéket, vetőgépeket, hengereket vontatunk ki a határba. A nap arra kél
el, amerre megyünk. Most az erdő fái fölött időzik, fényes narancsos színben. A
dűlőút füstölög az állatok kaszáló járásától, mintha meggyulladt volna alattuk
a föld. A felkavart por benne érzik a szájunkban, nem tudom mi, szag-e, vagy
íz, olyan, mint a lótrágya.
Az
út egyik oldalán elterülő réten köddé vált harmat ereszkedik le, gulyakolomp
cseng, széles falkában fehér tinók rohannak. Valahol kenetlen szekér nyikorog,
furulyázó hangon. Mellettem szekerek nyargalnak el, lógó nyelvű nehéz lovak
botladoznak. A béresek kezében zuhog az ostor, szidják az állatok „gazdája
Istenét”… Némelyik úgy cifrázza a Teremtőt, hogy nehéz volna lecimbalmozni
művésznek.
Az
egyetlen, amit az embereken látok: a harmincévesek ötvennek látszanak, a
tizennyolc éves fiatalok elszáradt, csámpás rongyok, - és mintha csak tréfából
mozognának valami titkos szerkezet folytán. És általában, hogy komoly arcuk
van, ez több, mint nevetséges.
De
vannak közöttünk szerb és orosz hadifoglyok is. Ezek a hazájuk nyelvén
beszélnek az állatokkal. a lónak azt mondják indításkor: csihi bri brü és az
ökröt így tisztelik: hopp-sajt bukrás!... A bukrás az ökör neve: bokros. A hopp-sajt
pedig jobbra, vagy balra kanyarodást jelentene.
Legfiatalabb
én vagyok a béresek között és a félszemű Lóczi Tamás… Mindketten most tavasszal
töltöttük be a tizenötödik évünket. Tamás a tizedik béres és én az utolsó
vagyok. De utolsó vagyok mindenben. Utoljára kelek fel hajnalonkint utoljára
itatok és utoljára megyek enni. Ha század vagyunk is az istállóban, én vagyok
az utolsó személy, mert nem bírom az éjszakázást. S csak azért kelek fel száz
szóra hajnalban, mert heten vagyunk testvérek és háború van
-
Hopp-sajt, káro, hopp-sajt bukrás! Hopp-sajt, hopp-sajt! – hangzott a barázdával
hasogatott százholdas tábla szélén. A fogatok eleje a barázdába állt és
megindult lassan, mint az óramutató. A szerb katonából avanzsált béresek hosszú
husángokkal verik egyenes vonalba az állatokat, a valódi béresek háromöles,
sallangos hosszú ostorral dörrentgetnek.
Én
még künn vagyok a dűlőúton, messe elmaradva az emberektől, mint az Istenáldás.
Az ökreim lassan mennek s nincs kedvem meghajszolni őket. A nyavalya, amit már
hajnalban is éreztem, még mindig bennem van. Szemem héja nehéz, mintha ólomsúly
húzná lefelé, a lábom inog alattam. Hiába hajtom le fejemet, a nap úgy süti az
arcomat, mintha ki akarná égetni a szemem.
Már
egy kört fordult az iga, mikor barázdába állok fogatommal. A gazda is ott
ácsorog a szántás végén. Ilyenkor szokta megolvasni az ökrökre mért véres
ütéseket. Keresztbe álló szemmel néz reám. Nem tetszik néki késői érkezésem.
Valami gúnyából tákolt, igazi nagy rongy béres azt mondja a gazdának felém
mutatva:
-
Ilyen béres kellene sok az uraságnak…
Közismert
szolgalélek ez és most szépet akar felőlem mondani! Egyelőre nincs velem semmi
baj. Hajtok a többiek után. Háromöles ostorom kötele kúszik utánam, mint a
kígyó. Barázdából-barázdába térnek a fogatok, kíméletlen ostorcsapás alatt
görnyednek az állatok.
Délben
megállunk. A béresek elmennek ebédre a messze látszó tanyába. Az oroszok és
szerbek egy tavalyi kazal tövében terülnek le enni. A bádogcsajka fedele alól
melegtől pállott szalonnadarabokat szednek elő és engem is kínálnak, nevemen
szólítva oroszul:
-
Nu kusaty ti Alexander, pocsemu nye?
Minden
szót értek: „No egyél, miért nem eszel?” Bennem tűz ég nagy melegséggel és
inkább szomjazom. Biztosan beteg vagyok. Lefekszem a kazal tövében és az orozok
beszélgetését hallgatom. Szeretem ezeket az embereket és ők is engem. Ezért
tanulom a nyelvüket is Már megbeszéltem velük, hogy magukkal visznek
Oroszországba, amint vége lesz a háborúnak. Ott szándékozom megtalálni azt a
patkóval együtt született csodálatos lovat, amelynek létezését apám is komolyan
hiszi. Egyszer álmomban megfogtam ezt a lovat és felültem rá. Ilyen álmokat nem
lehet elfelejteni. A ló sárga színű volt és mikor tetejébe dobtam magma, olyan
íz folyt át hosszan a testemen, mintha leányt öleltem volna. Az íz azóta bennem
maradt és nagyon sokszor gondolok rá. Két ilyen álomkép van emlékezetemben
összesen. Az egyik a lovam. És a másik egy óriás fekete kutya… Ha megyek
valahová és a kutyát ott látom ülni az úton, nyomban visszafordulok. Az egyik
orosznak elmondtam az utóbbi dolgot és ő ezt ösztönérzésnek nevezte. Nem vagyok
babonás és nem hiszem, hogy szerencsés leszek, ha imádkozom, vagy ha két
krajcárt dobok a perselybe. De amint fekszem a kazal tövében, látom, hogy
messze a szántás túlsó végén ott ül a fekete kutya… Most nem volna szabad arra
mennem, pedig a barázdán még ma sokszor végig kell hajtanom
A
kazal tövében gubbasztó oroszokat tréfás szavakkal kergette fel az első béres,
bár még nem telt el az egy óra ebédidő.
-
Fene egye ki a szegény ember szemét – mondta -, hát nem tud az ember aludni
ezektől a disznó legyektől!...
A
társaság elaludt a kazal tövében és nem mutatott hajlandóságot egy szóra
felkelni. A béres búgú hangon tréfálkozott, Szvatopluk idejéből való szűrével
csapkodott az emberekre.
-
No, fölkelni magyarok! A jóravaló kódus már a tizedik határban jár és minket
még mindig itt esz a fene a jó puha ágyban!...
Mellettem
a szalmafészekből elvénült montenegrói katona kelt fel, mesébe illő vékony
lábszárakkal és hátára terített fehér lepedőjével. Az első béres a montenegrói
katonára mutatott és biztatta az alvó gyülekezetet:
-
No, utána az egész nagy antant, a központi hatalmakkal együtt!...
Mentünk
a nevetséges katona után keresztül a szántáson, némelyik röhögtek és
göröngyökkel dobálták a fintorokat vágó montenegróit. Elöregedett albán
komitácsi volt, valamelyik „lovcseni” sziklából magyar katonák piszkálták ki –
elbeszélés szerint – sok társával együtt, de csak őt hagyták életben a
katonaruhája miatt. A többieket olvasatlanul a szakadékba dobálták vagy
agyonlövöldözték a helyszínen.
A
béresek ekék mögé álltak és hosszú sorban, nagy lármával indították el a
fogatokat. Én is elindultam, mint a vak légy. Már a barázda fenekéig sem láttam
le tisztán. A harmadik fordulónál ekébe kapaszkodva, vonszoltam magam és a
parlag közepén minden erőmből kifogyva, ledőltem a szántásra. Fölöttem nap
sütött. Valahol a magasban, közel Istenhez tiszta ruhás felhők kavarogtak. A
béresek vontatott kiáltozása tompán ütődött felém, mintha a puha szántás alól
hallottam volna: Hohó, hajisz te hó!... A karom mélyen befúrom a hűsítő föld
bársonyába, szinte szeretném magamra húzni takarónak. De jó ez nekem így is.
Csak napot és eget érezek fölöttem.
Nincs
sok időm gondolkozni. Sötét félelemhullám zúdult keresztül rajtam az ismerős
hangra.
-
Lusta betyár anyádat! Neked már sok van a rováson!...
Kemény
botütések zuhogtak reám. A gazda megvadultan ütlegelni kezdett. Erőm nincs.
Védekezésre nem is gondolhatok. Vonaglok a földön, mint a tüzes kohóba hullott
féreg és minduntalan arcra esem. A szájam,l a szemem teleszállt földdel a rúgásoktól.
Az orromon vastag sugárban bugyogott a vér. S a botos ember még mindig ütött,
rúgott, pedig már semmi testi fájdalmat nem éreztem. Nem tudom, mikor hagyta
abba.
Mellettem
a szántás szélén négyökrös fogatok álltak hosszú sorban. Talán negyven ember
nézte végig megveretésemet. A botos az első bérest is felelősségre vonta
miattam. Nem tudom mit beszéltek, a hangnem ért el fekvőhelyemig.
Egy
ember jött be hozzám a szántásba, apám régi ismerőse egy másik pusztáról.
Balognak hívták. Ötvenéves ember lehetett. Megállott előttem és a fogai közül
veszett káromkodást eresztett,l hangosan önmagába:
-
Szegény Jóska!... Szegény Jóska!... Ha látnád, hogyan bántak el a fiaddal…
A
szegény Jóska az én erős apám volt, aki
szarvánál fogva verte földhöz a kétéves bikát. Emlékszem, még a városban
laktunk, mikor egy részeg ember, nem tudni miért, megtámadta a nővérem és az
apám éppen tetten érte. Felnyalábolta az embert és az utca egyik oldaláról a
másikra dobta, mintha csak egy lapát szemetet öntött volna ki. Nem tudom, mi
lesz, ha hazajön a frontról és panasszal állok majd elé. Idős Balog
tehetetlenül állt mellettem és istenkedett:
-
Azt az idegeny Istenét neki – mondogatta maga elé. Aztán jöttek az oroszok és
utánuk a szerbek. Nem lehet elfelejteni tekintetüket és a hangjukat. Simon, a
széparcú „szibériák” – így neveztük őt -, lehajlott hozzám és gügyögő kedves
hangon beszélt:
-
Sto tis gyelás, Alexander? Ti malenki csolavék! Mi van veled, te kicsiny
ember?...
Ezt
már nem bírtam ki. Arcra borultam a fekete földön és észvesztő zokogással
sírtam. Semmi szó nem tudott volna megvigasztalni.
-
Ne sírj, Alexander! – mondta a „szigériák”. – Elviszlek magammal Oroszországba…
Na nevess, galambocskám. Te olyan nagyokat tudtál nevetni…
Öklömmel
törölgettem ki szememből a véres sarat és még mindég rázott a zokogás.
A
rossz lelkiismeret odahozta a gazdát is.
-
Otthon maradhattál volna, ha bajod érezted – mondta a gazda -, vagy szólhattál
volna nekem, vagy az első béresnek.
Én
azt gondoltam: - Ez az ember nem bújhat el többé előlem… Megroppant
orrcsontomból még egyre szivárgott a vér, vastag tócsa pirosodott előttem
megalvadva, mint a kocsonya. Simon végigvizsgálta társai ingét és a legtisztább
ruhadarabot minden okoskodás nélkül lehasította egyik oroszról. A rongyot összecsavarta
és betömte vele orrnyílásomat.
Az
első béres megindult fogatával és a körülöttem álló homályos emberalakok egymás
után eltünedeztek. De csak Simon, a széparcú „szibériák” térdelt mellettem,
hatalmas öklét lógatta, mint valami nehéz husángot. Hosszan a szemembe nézett
és beszélni kezdett oroszul
-
Hallgass rám, te Alexander, ha meggyógyulsz, olyan fogásra tanítlak meg, amivel
akárkit legyőzhetsz. Hiába erősebb náladnál…
Kíváncsian
figyeltem a szavakat, bosszankodtam, hogy nem minden szót értek meg tisztán.
Azt azonban megértettem a beszédből, hogy Simon sok orosz várost bejárt otthon,
sok embert földre terített, s mindezt pénzért tette, mert sok volt benne az
erő, és nem tudott vele kezdeni semmi mást. Erre a mesterségre akart engem is
kioktatni.
-
Én meg magyarul beszélni tanítlak meg téged – mondtam az orosznak. Simon
nevetve állt el és ő is elment szántani a többiek után.
Feküdtem
a szántáson egyedül. Néha arrább gördültem, ha túlságosan megmelegedett alattam
a föld. Egy világos és egy sötét tábla váltakozva táncolt a szemem előtt s
szomjúság kínozott. Fölemelkedtem, hogy megkeressem a vizes csobolyót.
Lezuhantam a szántásra. Össze-visszamászkáltam a földön és mintha az ördög
ingerkedett volna velem, mindég eltévesztettem az irányt a szántás végéhez,
ahol a vizes csobolyót megtalálhattam volna.
A
barázda széle túlságosan megnőtt dél óta. Az emberek messze voltak tőlem- és
kérdés, hogy hozna-e valaki vizet, hacsak valamelyik orosz nem? – A mi
embereink nem mernek félreállni fogatukkal a parlag közepére… Az ördögtől épp
úgy félnek, mint a gazdától, vagy a szentlélektől. Én félreállnék, ha nem
tizenöt éves múltam volna. Két év múlva félre is állok. Utolsó gondolatom ez
volt, azután a sötétség újra labdázni kezdett előttem. Egy világos, egy sötét, egy
világos, egy sötét… Így ment órák hosszáig.
Az
ég széle piros rongyokban csüngött, a nap tüze, mint sárral kevert parázs,
folyt szerteszéjjel a vastag felhők között. Mindig szerettem nézni ezt a tűzből
való titokzatosságot és érezni a hallgatódzó alkonyat csendjét. Ilyenkor minden
emberi zajra megsértve éreztem magamat. Most is többet éreztem, mint gondoltam.
Pokrócba takarva feküdtem egy lapos szekéren és néztem messze a naptól
megvilágított hegyekig. Hazafelé mentünk. Lent a tengelyen nyavalyásan furulyázott
a kerék. Előttem és mögöttem fogatok mentek, emberek húzták inaikat, mintha
állatok lettek volna. Némelyik olyan lassan lépegetett, hogy alig mozgott az
ülepe. Nem szeretem ilyennek látni az embereket és nem is beszéltem ilyesmiről
sohasem, de most nem tudok megértően megbocsátó lenni. Az emberek utálatosak,
mint a pokróc, mellyel letakartuk és a nők, az asszonyok! – milyen lehet az a
kenyér, amit ezek dagasztanak... Állatszaga van a pokrócomnak, rühöt vagy
ragályt lehet ilyesmitől szerezni. Letéptem magamról a takarót és lábbal
lepiszkáltam a szekérről. Nevethetnékem támadt arra a gondolatra, hogy elvész a
pokróc…
Egy
nagy kátyúnál újra rám szakadt a sötétség. Láttam az embereket, de a hangjukból
egy szót sem értettem meg, pedig sokan zsivalyogtak a szekér körül. A kertészek
napszámosait is most eresztették el és itt mentek libasorban a tanya felé. A
ruhájuk olyan volt és az arcuk, mintha mindegyiket bemártották volna
sötétségbe. A házak falai is sötétek, reggel még világosak voltak. Talán ez nem
is a mi tanyánk?... Nem ismerhettem ki magam,mert hirtelen kékre változott
előttem a tájék színe. Kék ruhája volt a keménykalapú embernek is, aki egy szál
pókhálóval kötötte össze a táltoslovam lábát és kovászt öntött a fülébe
fazékkal. Már láttam valahol ilyen undok
embert.
-
Öld meg rika! – kiáltottam. – Taposd agyon!... A táltos megütötte a farkával a
földet és két lábra ágaskodva rohant felém, a hátán fekete nyereg volt.
Ujjammal a sörényébe markoltam, tüzes csillag ragadt bele a tenyerembe, de ez
nem fájt. Már kengyelvasba tettem a lábom és anyám sikoltása ingatott meg,
csaknem lezuhantam, mintha megütött volna valaki.
-
Gyermekem!... Gyönyörű szép fiam!...
Igazán
nem érthettem, miért sikoltott anyám. Attól ne féljen, hogy leesem a sárga
kancáról… Csak egy pillanatig ágaskodik előttem a ló s azután szállok véle túl
a felhőkön az Isten felé.
Forrás: Új Idők LI. évf.
1945. 1. sz. 1945. augusztus 4.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése