1. ZÚG A FENYŐFA
Ki tett árbocul engem bérctetőkre,
útmutatónak a mélységbe le?
Ki mondta: légy a szakadékok őre,
zöldelj, ha jön a tél szemesztere?
Vérző tagokkal álljak ki a kőre,
viaskodásra szánt a sors keze,
a hófúvásban én kapjak erőre,
a széltrösztök kisded játékszere?!
Így zúgtam s ekkor jött egy nyári reggel,
mosolygott rám és szólt: Erős titán,
te is csüggedsz a sorskomédián?
S fejemre Nap sütött, sugárkezekkel
cirógatott meg egy kis napmeleg,
mint anyakéz a sebzett gyermeket.
2. VIRÁGOT SZÜLT AZ
ALMAFA
Ezek a hőskor ösztönnapjai,
sejtekben tombol még a vágyak ezre,
de nő a nappal és melegszik egyre.
Fölzsongnak a rügy bölcsődalai.
virágot szült tegnap az almafa.
Örömben ég, folytatódik a vérség;
boldogságával remekel a szép kép,
nyeli a szem, övé a tárlata.
Kincset forraszt a nyár, gyümölcse érik,
terített ágak hívnak lakomára.
Újabb tájkép. Ezt a szedők dicsérik.
Levélhullás (lombszínek záporába’)
halk zizzenéssel vígan énekel.
Ezt én dicsérem, így én menjek el!
Forrás: Új Idők XLIII. évf. Budapest, 1937. 52. szám - Karácsony
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése