Zsigray Julianna (1903-1987): A halhatatlan királyné

Majdnem  félezer oldalt írtam Róla és ha lehetne, könnyen tudnék még írni ugyanennyit. Gyönyörűségesen gazdag volt a lelke, mély, változatos, de mindig a legnemesebb emberséggel átitatott a gondolatvilága és a kor, amelyben élt, a történelem legszínesebb, legtragikusabb és legegyénibb kultúrájú kora. A nagy szabadságharcok lelki eredményeit egyéni életükbe is átvitték akkor az emberek. Szép, dús, nagyvonalú kor volt ez, tele korlátlanul szabad, nagy egyéniségekkel. Erzsébet beleillett a korába, regényes, ideális, hatalmas gesztusok korába s bár kikívánkozott a környezetéből, korának eszméit fejezte ki minden tettével. Önzetlen volt, rajongó, vakmerő, áldozatkész, még egy lélegzet-vételnyi időre sem kicsinyes.

Ma száz éve, hogy született. Karácsony estéjén öltött testet a lelke, kettős ünnepen: az a Karácsony vasárnapra esett. Nekünk, magyaroknak hármas ünnep ez. Mert ez a szépséges, bánatos Királyné most már egészen a miénk. Ő választott bennünket nemzetének, és mi választottuk Őt halhatatlan Királynénknak. Most, Karácsony este, ha visszanézünk a száz év távlatába, úgy úszik a múlt sötétkék hullámzó homályán tündöklő emléke, mint az ezüsthattyú. Csupa bánat, csupa szépség. És ez a sok bánat és sok szépség már hozzákapcsolódott a mi szegény és kopott életünkhöz is. Hozzánk tartozik, mint a testvérünk vagy az édesanyánk. Úgy beszélünk Róla, mint a tulajdon vérünkről. Imádságosan tiszteljük és még sincs köztünk a felséges szakadék. Erzsébet királyné annyit szenvedett, hogy teljesen magyarnak és teljesen embernek érezzük Út.

Ha beszélünk Róla, ha idézzük életének darabkáit, eszünkbe se jut már, hogy bajor hercegnő volt. Bajor hercegnő?... Királyné volt, magyar királyné, az öreg pásztorok meséiből lépett elő, hogy  segítsen a budai erdőben fát szedegetni a szegény asszonynak; hogy a máriabesnyői kishídon visszarántsa a vak embert a mélységből; hogy egy aranyat adjon a falusi gazdasszonynak egy pohárka tejért; hogy megálljon a Svábhegyen az ősz feldúlt pompájában könnyesen mozgó ajkán Petőfi szeptemberi versének lüktető, fátyolosan szenvedélyes jambusaival.

Magyar Királyné… Hiszen láttam imakönyvében Deák Ferenc arcképét és láttam a Szózatnak minden sorát az Ő betűiben. Ezt a gőgös és végzetes magyar kiáltást Erzsébet másolta le magának. Jobbra dűlő gyengéd betűivel írta le, mint egy szerelmes levelet, vallomás volt ez az elhagyott, a megalázott magyar nemzetnek. Igen, halálos szerelem volt. Egy egész nemzet lett szerelmes egyetlen asszonyba és a királyi asszony haláláig hű volt a nemzethez.

A kilencvenes évek végén, amikor életútja legsötétebb szakaszát járta, amikor már halálos árnyékok suhantak előtte, mellette, mögötte, amikor azt mondta, hogy nem szenved, „mert már kőből van”, még mindig fényt jelentett neki a magyar név. Ezernyolcszázkilencvenhét őszén Meránban volt. Bolyongott hegyre fel, hegyről le, már nem nyugalmat keresett, csak fáradságot. Sztáray grófnő kísérte, mert ezernyolcszázhatvannégytől kezdve – tehát nem hatvanhéttől, már jóval a kiegyezés előtt! – mindig magyar hölgyek voltak a legszűkebb környezetében. Sztáray grófnő a magyar újságokat olvasta fel. A magyar újságok mámorosak voltak az örömtől. II. Vilmos Budán, híres pohárköszöntője alkalmával, I. Ferenc Józsefben a magyar királyt üdvözölte. Ez volt az első eset, hogy külföldi uralkodó a Habsburg-uralom óta magyar királyról és magyar nemzetről beszélt. Erzsébet, aki évek óta visszavonult minden nyilvános szerepléstől, azonnal táviratozott II. Vilmásnak. Ezt diktálta Sztáray grófnőnek:

„Ő Felségének, Németország császárjának. Éppen most olvastam Felséged megragadóan szép pohárköszöntőjét. az abban szeretett királyunk és drága hazánk iránt megnyilatkozó érzelmek végtelenül jól esnek egy magyarul érző szívnek. Erzsébet.”

Igen, ez a szegény szív, amelyet egy év múlva átütött az őrült tőr, ez a szegény szív, amely már fájni sem tudott, még mindig magyarul érzett. Hiába, ez halálig tartó érzés volt.

Egy évvel később, ezernyolcszázkilencvennyolc nyarán ismét megszólalt a magyar szív. Erzsébet Ischl-ben járt. üde júniusi reggel volt, sietve ment fölfelé a hegyi úton. Gyorsan haladt, a sétálókat mind maga mögött hagyta. Valamiért kísérőhölgye is elmaradt. Egy öreg úr állt elébe. Erzsébet olyan karcsú és lenge volt, hogy az öreg úr lánynak nézte.

- Jó reggelt, kisasszony – most mondta az öreg úr -, bizonyára ismeri a vidéket. Messze van még a kilátó?

- Két-háromszáz méter – felelt Erzsébet.

- Meredek az út? Gondolja, hogy fel tudok oda menni?

- Ha megszokta a hegyi sétákat, könnyen.

- Nem újság nekem a hegy. Hegyes vidékről származom.

- Hová való?

- Brassóból jöttem.

Erzsébet arca felderült. Eddig németül beszélt. Most magyarra fordította a szót.

- Ön magyar?

Az öreg úr zavarba jött.

- Szász vagyok. Nem tudok magyarul.

- Kár – mondta Erzsébet hidegen, megfordult és otthagyta az öreg urat.

Az öreg úr nem értette, hogy a barátságos hölgy miért haragudott meg rá. De csodálkozva látta, hogy a szembejövők mind mély meghajlással köszöntik a karcsú, fekete ruhás alakot, aki rejtőzködve arca elé emeli legyezőjét.

- A császárné…

A császárné… töprengett az öreg úr… Furcsa császárné. Osztrák császárné és haragszik, mert egy alattvalója nem beszéli a lázadók nyelvét.

Furcsa császárné… Halhatatlan királyné.

Ment egyre feljebb és feljebb a hegyre.

Még most is megy. Egyre magasabbra és magasabbra. A fejét már a legendák felhői fogják körül. Homály borul a karcsú, feketeruhás alakra. Az arcát a legyezője takarja el. Nagyon sokan nem látták Őt. Mi láttuk. Nekünk megmutatta az arcát. Tisztaság és forró, fájdalmas jóság van rajta.

Forrás: Új Idők XLIII. évf. Budapest, 1937. 52. szám  - Karácsony