A
hibát rögtön észrevette. Titkárnője lépett be, majd az egyik igazgató.
Szótlanul mutatta nekik a levelet. Az igazgató elfehéredett. A titkárnő
zavartan krákogott. Egyszerű összeadási hiba volt, inkább tollhiba, mint
szándékos tévedés.
-
De egy ilyen tollhiba – mondta nyugodtan -, megsérti a vállalat hitelét. Ezt a
levelet látta a cégvezető, ellenőrizték a titkárságon. Ha megbízom
munkatársaimban, vakon aláírom mindazt, mit elém tesznek…
Nem
fejezte be a mondatot. Érezte, hogy mindez erős túlzás. Fejét csóválta,
legyintett, az ablakhoz állt. Az igazgató és a titkárnő lábujjhegyen hátráltak
ki a szobából. Az igazgató reszkető kezében vitte a levelet, ezt a hideg
bűnjelet, egy vagy több alkalmazott hanyagságának vészes bizonyítékát.
Hallotta, amint halkan becsukják a párnázott ajtót.
Nem
fordult meg. Lenézett a gyárudvarra. Óriási kéményt látott, mely öt emelet
magasságban pöfékelte a füstöt. Szélcsend volt s a napsütéses tavaszi időben a
füst békésen, oszlopként emelkedett fel a vizes-hív, színtelen égbe. A kémény
egyenes volt, hibátlan. Még csak az kellene, hogy a kémény is megbolonduljon,
gondolta idegesen és szórakozottan. Például egy reggel kissé oldalt dőlne, minta
pisai torony… ez volt a legmagasabb kémény a környéken. S ez volt a
leghatalmasabb gyár a városban. S a legnagyobb kémény árnyékában, a
leghatalmasabb vállalat első emeletének üvegfalú szobájában ott állott, ő, az
óriási telep fölött, ahol sok ezer munkás, sok száz hivatalnok végezte e déli
órában munkáját. Az udvaron apró iparvonat futott végig, megrakva áruval és
nyersanyaggal. A portás, derékszíján fegyverrel, aranypaszomántos
tányérsapkában feszített s az ellenőrző gép szelvényeit vette el a távozóktól.
A zúgás, mely az üvegfalon át felhallatszott hozzá a telep műhelyeiből és
irodáiból s ezer és ezer láthatatlan ember mozdulatainak, beszédének és
lélegzetvételének zörejéből sűrűsödött össze: a zúgás egyenletes volt és
ismerős. Húsz éve hallgatta ezt a zúgást, minden nap, néha éjjel is, ha a
gyárban aludt. Úgy ismert minden zörejt a gyárban, mint az anya ismeri alvó
gyermekének lélegzetvételét. A telep számára élőlény volt, mechanikus
szervezet, melynek gyes szerveit – a kazánokat, gőzgépeket, olajmotorokat – egy
orvos finom hallásával különböztette meg. Néha, munka közben eldobta a ceruzát,
felállt, keze megragadta a telefonkagylót, a gépházat kérte, a munkavezetők
egyikét. Ilyenkor ideges remegés villanyütése futott végig a telepen. A
munkások vagy üzemvezetők, akiket magához hívott, futva érkeztek, lihegő és
sápadt izgalomban, mert tudták, hogy soha nem téved: az alvajáró ösztönével
érzékeli a veszélyt. Egy kazán hibásan működött s ő megérezte, itt fenn, az
irodában. Egy eladó hanyag, egy bevásárló lelkiismeretlen volt: s ő érezte
ujjaiban ezt az ideges remegést, mint az elébb is, mikor felfedezte a levélben
az összeadási hibát s rácsapott a bűnösre. A gyár öntudata volt, lelke,
idegcsomója. s ezt tudta minden ember a telepen. Ezért kattogott minden olyan pontosan,
ezért futottak másodpercnyi következetességgel az iparvasút kocsijai, megrakva
áruval s ezért lendültek lélegzetállító ütemmel a nagy, olajtól zsírosan fénylő
lendítőkerekek a géptermekben.
A
tollhibára gondolt, összefonta karját, lenézett a mélybe és vállat vont.
Rendetlenség, gondolta. Mindig akadt valamilyen apró rendetlenség az üzemben: a
gépek teljesítették kötelességüket, de az emberek – emberi s számára mégis
érthetetlen módon! – a szigorú fegyelemben is hajlamosak voltak a rendetlenségre.
Egy és más például fontosabb volt számukra, mint az üzem. Mindent tudott a
munkásokról és hivatalnokokról, bonyolult és gondosan felépített ellenőrző
szervezet vigyázott az alkalmazottakra a gyár falain túl is. A személyzeti
osztály titkos nyomozói ismerték a munkavezetők családi körülményeit, egyéni
hajlamaikat, a fontosabb tisztviselők előéletét, szenvedélyeiket, ártatlan vagy
öntudatlanul is veszélyes hajlamaikat. az emberi anyag, melyet kitűnően
fizetett, karban tartott, olajozott, mindent időszerű tatarozási módszerrel
óvott és gondozott, különös engedetlenségre volt hajlamos. Egy hatvanéves
cégvezetője a múlt héten megnősült, húszéves leányt vett el. Ez a hír úgy
hatott reá, mintha egy reggel azt jelentenék, hogy az egyik gőzturbina éjszaka
megőrült, elhagyta a gyártelepet és a szomszédos köztéren önálló vállalkozásba
kezdett. A gépek is születtek, éltek, megbetegedtek és meghaltak, mint az
emberek: de máskülönben pontosan betartották az előírásokat. Nem így az
emberek: munka közben például másra gondoltak. Kitűnően fizetett
irodafőnökeinek egyikét versíráson kapta rajta a személyzeti osztály ellenőre:
a hivatalnokot természetesen azonnal áthelyeztette vidékre. Egyik titkárnője,
előzetes bejelentés nélkül, egyik napról a másikra gyermeket szült. Ennek busás
ajándékot adott és nyugdíjazta. Néha, komoly tárgyalás közben, élt a
gyanúperrel, hogy mérnökei bámulják vagy egy madarat az átelleni háztetőn.
Ilyenkor azonnal intézkedett, megrótt, büntetett vagy jutalmakkal,
kecsegtetéssel iparkodott fokozni a lankadó munkaerőt. Az emberekben volt
valami, amivel a leggondosabb munkaterv sem bírt. A szolgálatszabályzat, mely
bekeretezve függött a gyár minden munkai helyiségében, életének főműve volt: az
egyes pontozatok szabályos és félreérthetetlen szövegezésén esztendőkig
dolgozott. De még ez a tökéletes, az emberi és a szolgálati összefüggések
minden elképzelhető változatát szűkszavú pontokban felsoroló írásmű sem
láthatta előre az emberi természetből következő, érthetetlen és
megjósolhatatlan rendellenességeket. Az emberek munka közben is valami másra
gondoltak: elvégezték feladataikat, néha buzgalommal dolgoztak, de érezhetően és
észlelhetően más is járt a fejükben. Ez a „más”, melynek igazi értelmét gyakran
iparkodott elképzelni, ez a titokzatos és fölösleges, esztelen és
szabályzatellenes „más” okozta néha a tollhibákat vagy az anyagbeszerzés,
eladás körül észlelt rendetlenséget – s általában a rendetlenséget, mely ott
lappangott a tökéletes, fegyelmezett, zsírozott, olajozott, minden csavarjában
és huzalában ellenőrzött üzem mélyén.
A
rendetlenség. Halkan, tehetetlenül felnyögött, mikor erre gondolt. Ma a
tollhiba, holnap elfelejtik lezárni az olajcsapot! Vagy félszázalékkal többet
adnak az alumíniumért, holott megfelelő alkuval, erőszakos és értelmes vita
árán megkaphatnák olcsóbban is. Volt valamilyen tunyaság az élet alján, s ezzel
nem bírt senki. A rendetlenség volt az élet alján – de mit is akartak igazában
az emberek? Mi mást akarhattak, mint teljesíteni kötelességüket, az Istennel, a
társadalommal és vállalattal kötött szerződésük betű szerinti értelmében? Isten
adta nekik a világot és az életet, a társadalom adta nekik földi létük emberi
kereteit s a vállalat adta nekik a fizetést, a balesetbiztosítást és a
drágasági pótlékot… Mit akarhatnak még? Nem értette. Utóbbi években mind
gyakrabban jelentkezett a gyár és üzem életében effajta apró műhiba, mint az
elébb a tévedés az összeadásban… s ő minden alkalommal megérezte és
felderítette a hibát, ideges borzongással fülelt és kémlelt, viszolyogva
észlelte az apró, ütemesen ismétlődő rendhagyásokat. valami nincs rendben,
gondolta. A rendet ő sugározta széjjel az üzemben, mint egy központi erőtelep a
meleget és a világosságot. Amíg ő helyén volt, vezetett, figyelt, megérzett és
ellenőrzött, neme eshetett komoly baj. De most mind gyakoribb volt a tollhiba.
a mellékes, az esetleges és kiszámíthatatlan ismétlődött, minden héten, meglepő
fintorokkal, mintha a gépek és emberek valamilyen titkos játék kamaszos
buzgalmában fogtak volna össze ellene és a Rend ellen, melynek ő volt értelme
és megtestesítője. Mit tehetett? Szigoríthatta még az ellenőrzést? Nem, az
ellenőrzés már így is tökéletes volt; a telep biztonsági szervezete az emberi
képességek felső határán működött. Adjon ajándékot és kedvezményt az
alkalmazottaknak? Minden lehető alkalommal javított sorsukon, a gyártelep híres
volt emberbaráti intézményeiről. Nem, az emberek, rejtélyes módon, mást is
akartak, mint fizetést, jutalmat, lakáspénzt és külön bért a túlórákért. Az
emberek – sok apró példa mutatta – a renden túl egyfajta rendhagyást is
akartak. Nem nagyot, nem végzeteset: éppen csak rendszeresen, egy-egy tollhiba
vagy hanyagság erejéig. Az emberek nem akartak tökéletesek és szenvtelenek
lenni, mint a gépek s valamilyen rejtelmes makacssággal követték el újra és
újra ugyanazt a rendetlenséget a renden belül.
-
Ilyenek az emberek? – kérdezte hang nélkül s lenézett a mélybe.
A
telepre nézett, a kapusra, a kéményre és az iparvasútra: s először életében
elszédült. Kissé előredúlt, két kézzel megkapaszkodott a nagy ablak sárgaréz
kilincsében. Minden a helyén állott, a világban és a telepen s ő is helyén
állott, a vezérigazgatói szobában – de kissé megszédült és előredőlt. „Aha, ez
a rendetlenség” – gondolta. És két kézzel, erősen kapaszkodott az
ablakkilincsbe. Máskülönben biztosan állt helyén, nem érzett semmiféle
rosszullétet. Meglepte, milyen ismerős ez az érzés – a szédülés, a testnek ez a
váratlan lázadása -, mintha már régen várta volna, hogy egy napon vállon
ragadja valaki, vagy valami s kissé megdönti, mint egy fatörzset a hirtelen
kerekedett szélvihar. Ismerős volt, egyáltalán nem félelmes – mintha nem is
lehetne másként, mintha évek óta várná ezt a pillanatot: olyan volt. Ez a
rendetlenség, gondolta és lenézett a mélybe. Minden szabályosan sorakozott a
mélyben, az épületek, a műhelyekben a gépek s a gépek mellett az emberek és az
emberek szívében és agyában az a különös rend, melyet időnként megszakított a
rendetlenség, mintha az is értelme lenne az egésznek, mintha a rend éppen a
rendetlenség villamos áramszakításaitól lenne eleven és értelmes – nélküle
kissé halott az egész, ő is. De most, mikor elszédült s a kilincsbe kapaszkodott
-, e pillanatban mintegy kiengedte kezéből a telepet és élte egész művét,
mindent, amit eddig alkotott vagy gondolt – csakugyan élt. Ez az érzés erős
volt, meglepő és diadalmas. Másképpen élt, mint eddig. Mintha a mai napig csak
teljesítette volna egy órarend előírásait, megszületett, iskolába járt, egyszer
játszott a piactéren, egy idősebb fiúval, aki megverte, aztán levizsgázott.
Egyszer szerelmes volt, egy napon Buenos Airesbe utazott, megalapította és
vezette a gyárat. Néha beteg volt; ilyenkor orvost hívtak és mindenki
teljesítette kötelességét; az orvos azzal, hogy gyógyította és ő azzal, hogy
beteg volt. De most először életében, mintha ő is elkövette volna a tollhibát –
ez volt a rendetlenség, melyet egy életen át irtott és üldözött. Most itt volt.
Milyen volt?... Kissé forró volt s ugyanakkor különösen édes és jó. S mintha
valamilyen értelme lenne. Igen, - akármilyen hátborzongató volt is szavakba
foglalni ezt az érzést -, mintha ez a pillanat, mikor minden, ami szilárd volt,
amire az előírások vigyáztak, megremegett, mintha ez a pillanat igazibb értelme
lenne életének és művének, mint minden, amit elébb gondolt, érzett vagy
alkotott.
Erre
gondolt; s a világ egyszerre elcsendesedett. E csendben hallotta szíve
dobogását, ezt a hosszú és egyenletes zörejt, mely egyszerre dobogott a mélyben
zúgó nagy gépek súlyos, ütemes szívdobbanásaival. Most nem érezte olyan
lehetetlennek, hogy a turbina egy napon elmegy innen és önállóan kezd
vállalkozni a szomszédos téren, most, először életében megértette azt is, hogy
valaki verset ír vagy sétálni megy – minden gyakorlati cél nélkül – egy
húszéves leánnyal, vagy egyszerűen csak elmosolyodik tárgyalás közben, kinéz az
ablakon és a felhőket bámulja. Mindez most értelmesnek tetszett. Például az sem
lehetetlen – gondolta -, hogy az ember egy napon, a hivatalos órák alatt
elhagyja az irodát,kimegy az utcára, lefekszik a napsütésben a kövekre és az
eget nézi. Kétségtelen, hogy feltűnést keltenék, gondolta. De az élet maga
semmi más nem volt, mint „feltűnés” – az ember egy napon feltűnt a világban és
teljesítette kötelességét, ennyi volt az egész. Lehet másképp is?... – gondolta
és nagyon sápadt volt. Mert most megértette, hogy lehet.
Végigment
a szobán, csöngetett. A titkárnő belépett:
-
A hibát kijavították – mondta a titkárnő és engesztelően mosolygott.
Szórakozottan
nézett a nőre:
-
Kár – mondta.
A
titkárnő ijedten hátrált az ajtó elé.
Így
kezdődött.
Forrás: Új Idők LI. évf.
1945. 1. sz. 1945. augusztus 4.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése