Ezen a télen ló- s emberhullák takarták
végig az utakat és dühödt kutyafalkák
hasították fel hasukat s a husukat befalták.
A keleti szél betört ablaküvegek között üvöltözött,
ablakuk alatt süketen kattogtak a gépfegyverek,
torkuk sziszegve köpte tüzét ártatlan emberek
testére. Végre megérkezett a tavasz,
sötéten, éhesen, betegen.
A nap rémülten bámulta a földet:
oly elesett volt minden, oly idegen.
A meggyötört anyaméhek vak, csonka, idétlen
porontyokat szültek. Nem sár folyt a vidéken
a lejtőkről lefelé, hanem vér- és gennyszínű rondaság.
Az olvadó havon csontok csillantak át.
A hóvirágok úgy lobogtak, mint temetői gyertyák,
az ibolya halálszagú volt s a gyöngyvirág dögvészt lehelt
rád.
A fatörzsek, miket megroncsoltak a lövedékek,
mint hullák szétvetett lábai meredeztek az égnek…
Hosszú nagyhét volt ez a tél, töviskoszorús hét,
de a nyomorult fákon villogott már a tünde fény:
összeölelkezett a vörös tavasz és a véres húsvét,
de nem támadt fel Krisztus e húsvét ünnepén.
Ford.: Képes Géza
Forrás: Új Idők LI. évf.
1945. 1. sz. 1945. augusztus 4.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése