Már nem gyötör a bánat, panasz, meddő kívánság,
eltünik minden, elolvad a hó az almafákon.
Hallgatom a süket szelek hívását –
sohasem térsz már vissza, ifjúságom!
Szívem, tudsz még vadul dobogni, mint rég?
Csontkéz szorítja nyirkos ujjait rád.
A tarka nyírfaerdő régi kedvvel int még,
de nem kószálok benne már mezítláb.
Víg vándorútra sem indulok vakmerőn,
felém kaland virágos ága hasztalan suhint.
Szemem látnoki lángja, friss erőm,
s szerelmem kincsei: eltékozolva mind.
Vágyam kuporgatom, mutatni nem merem.
Mi voltál, életem? Káprázat? Nem tudom.
Én lettem volna, ki egy részeg reggelen
dalolva nyargalt rózsaszín lovon?
Mind elveszünk, lelkünk hiába lázadozna!
Csillogva csurran a jávorfából a méz –
Áldott legyen, óh áldott, messze századokra,
mi él, virágzik s a halál szemébe néz.
Ford.: Képes Géza
Forrás: Új Idők LI. évf.
1945. 1. sz. 1945. augusztus 4.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése