Gulácsy Irén (1894-1945): Alt-Wien

A világ kevés helyén érezzük magunkat olyan egy-kettőre otthonosan, mint Bécsben.

- Hiába, a hangulat…! – mondjuk.

Pedig aránylag milyen keveset tudunk ennek az elragadó városnak hagyományairól; eredetiségektől, sajátságos szokásoktól, zamatos humortól átitatott múltjáról!

Kár.

Arra gondoltam, hogy talán nem végzek egészen fölösleges dolgot, ha összeállítok itt egy rövid vademecumot azok használatára, akik nem érik be a könnyen megközelíthető múzeumok, képtárak stb. szemléletével, hanem szeretnek a felszínnel mélyebbre ásni, a letűnt idők olykor fonák, pajkos, vagy együgyű, de mindig megható szellemével társalogni. Elvezetem őket olyan helyekre, melyek nincsen többé, - elmondok nekik nehányat a bécsi életnek amaz érdekességeiből és intimitásaiból, melyeket a friss veretű Baedekerekben ugyan hiába keresnének.

Nézzük először is azokat a látványosságokat, melyeknek utazgató elődeink megkülönböztetett figyelmet szenteltek, a lehanyatlott századokban!

Elmondhatjuk, hogy amint ma, úgy a régidőkben is, főként a Burg, a legendás hírű császári palota keltette fel a bécsjáró idegenek érdeklődését s méltán! Mert építkezésének ódon esetlenségével, külsőleg bár nem sok élvezeteset nyújtott, de az otromba falakon belül- a császár százhatvanhat magánszobájában – annál káprázatosabb értékek voltak felhalmozva.

Szükségtelen szópazarlás lenne az arany-ezüstneműre kitérnünk. Ezek nagy része elkerülte a pusztulást és ma is látható Sehol sem találtam azonban maradványát sem többé azoknak a mesébe illő császári trónusoknak, melyekről a külföldi követjelentések pedig a legnagyobb elragadtatás hangján emlékeznek meg

Milyen uralkodói dísz-székekben pompáztak mégis, a hajdani imperátorok?

Különböző feljegyzésekből megtudjuk, hogy koráll, tajtékkő, jáspis és türkizzel berakott trónusoké volt az elsőség. De nem egyszer történik említés elefántcsontból, fehér ezüsttel mintázott ébenfából és smaragddal ékített kagylóhéjból remekelt karszékekről sem

Persze, ezekkel a trónusokkal megfelelő hagyomány is járt. Így I. Lipót császárról, a „teveszájúról” feljegyzik, hogy legszívesebben egy gálmakőből faragott dísz-székben ült, „egyenrangú” uralkodótársainak pedig egy borostyánkő trónust kínált ülőhelyül

Hogy ezek a kincsek az idők folyamán mi sorsra jutottak, azt egyedül tősgyökeres bécsi, annak is csak vérbeli régész mondhatná meg, ha ugyan maradt róluk egyáltalán valami nyom.

Trónszékeken kívül másik fő érdekessége volt a Burgnak: a császári korona.

Ne gondoljuk, hogy a hajdani imperátorok talán közvetlenül fejükön viselték ezt a minden drágasággal megterhelt ékességet! Nem. Rendes körülmények közt, a korona az uralkodói emelvény mennyezetéről függött alá, tizennyolc darab ékköves láncról. Alsó széle azonban oly közel esett már a nagyúr fejéhez, hogy egészen úgy tűnt, mintha homlokát övezné.

A korona öble természetesen, nem illett egyformán minden koponya-alkathoz. Pedig elsőrendűleg ünnepélyes alkalmakkor, őfelségéik mégsem zárkózhattak el a személyes viseletétől! Ezt a bajt orvoslandó, az udvari ékszerészek – nosza!  - minden új császár fejéről sürgősen mértéket vettek és bíbor-bársonnyal, hermelinnel, újra bélelték, szükséghez igazították a koronát.

A hajdani Burg már szintén nem látható érdekességei közé tartozott még, a trónterem padozata is. Főként a keleti követjelentések, a bámulat legizzóbb hangján emlékeznek meg e nevezetességről és joggal. Mert „madárszem nagyságú” ékkövek mozaikja lett légyen ez a csudálatos padló, olimpusi bálványhatalmak földi talaja és lábaiknak méltatlan támasztéka…

Hova lettek ezek a drágakövek?

Talán a hadi okmánytár tudna a fogós kérdésre válaszolni…

De a császári szobákon kívül is találtak maguknak a hajdani bécsutazók épp elég látványosságot. Ott volt mindjárt a Burgbástya ún. „Paradicsomkertecskéje”. Nyoma 1809 óta már szintén nincs, hanem a helyét még tudjuk; a mostani Kurtisch kávéházhoz közel.

Ha a régi emberek szemével nézünk körül, talán ennél a kertnél is többre tarthatjuk azt a másikat, mely a Duna partjával szemközt, Bécs városára néz. Nem kevesebb, mint háromezer császári kertész gondozta s összesen tízezer fát és hetven kis pavilont számláltak meg benne. (Megannyi egy-egy uralkodói szeszély…) A rózsaligetek sűrű lombjain – állítólag – a nap sugarai sohasem hatoltak keresztül.

A 1700-as évektől fogva, annak a kornak ízlése szerint, a kertépítés régi formája is módosult. A kertet mostantól az épület belső, architektonikus kiképzéséhez igazították és például I. József császár nagy súlyt helyezett arra, hogy a növényzet mintegy folytassa a belső termek és oszlopok perspektíváját. Ezért a fákat úgy nyesték, hogy azok magas, merev-egyenes falazatot tüntessenek fel, a virágágy és szökőkútfélék pedig, mintegy berendezési tárgyakként hassanak. Lehetett méltóságteljes az ilyen kert! De valami vidám képet aligha varázsolt elő a metszőollónak ez a kérlelhetetlen uralma.

Önként értetődő, hogy a császári üdülőhelyeket őfelségéik nem gyalogszerrel látogatták, hanem vagy fényes cavalcade-okban – lóháton -, vagy udvari hintón. A gálafogatok nagy része ma is ott áll a schönbrunni kastély kocsiszínjében. Ezekről hát nincs külön mondanivalóm. Hanem az már megint említést érdemel, hogy az efféle uralkodó kivonulásoknak mindig harsány trombitálások és dobszó mellett, a lovas hartschierek kíséretében kellett történniük, mikor is Bécs város összes harangja megkondult. Tündöklőbb látvány, mint egy ilyen díszmenet, el sem képzelhető. Főként, ha az úgynevezett „aranygálában” történt, mint a Toison ünnepein, mikor az előkelő kíséret minden tagja valódi aranyszálakból szőtt köpenyben pompázott a lovon.

A kocsis valamelyik fogatos-lovon kellett, hogy üljön.

Miért?

Erre a kérdésre, a császároknak a spanyol történelemből levont tanulsága ad magyarázatot.

Olivarcz herceggel esett meg egy ízben, hogy a bakon előtte ülő kocsisa kihallgatta valami féltett titkát s aztán Madrid-szerte szétkürtölte. Hát a hasonló meglepetések ellen védekeztek ő bécsi felségeik…

De már most, mi olyat lehetett egy ilyen kikocsizásnál látni, ami a mai kor gyermekére a rendkívüliség ingerével hatna?

Elsősorban megdöbbenten emlegetik a tapasztalatlanabb Bécs-utazók, hogy a császárváros köztereit, lépten, nyomon… bitófák tarkítják. Rajtuk a kivégzett:

- Míg haját a szél el nem hordja!...

A bécsi polgár azonban nem annyira a borzalom tárgyának tekintette a bitót, mint inkább az igazságszolgáltatás győzelmi jeleként, s mint ilyet, rendkívül tisztelte. Maguk az uralkodók jártak elől a követendő példával.

- Salve Justitia! – kiáltott fel I. Miksa császár, valahányszor udvarával egy ilyen gyászhely mellett elvonult, s mélyen kalapot emelt. Holott, mint ez imperátori rangjához illő, még asztalhoz sem ült kalap nélkül; sőt, kalapját az étkezés végéig fenntartotta.

Továbbiakban azon csodálkoznak a császárváros hajdani látogatói, hogy milyen egyöntetűen keszeg-soványak a bécsi emberek! De ennek a tünetnek magyarázata nem valami faji jellegzetesség, hanem a bécsi nép jámbor túlbuzgósága. Bécs – valamilyen oknál fogva – minduntalan böjtölt, éspedig olyan engesztelhetetlenül, hogy főleg az előírt nagyböjtök után, mintha csupa sírból kikelt csontváz járkált volna az utcákon.

A császárvárosnak ez a mély vallásos érzülete azonban még más eredeti külsőségben is kiütközött. Például: az utak tele voltak hancúrozó, visongó... szerzeteskékkel. Ahogy a majmolásig menő szülői negédesség napjainkban huszárruhát, kardocskát akaszt az éretlen gyermekekre, ugyanúgy kaptak a régi bécsi fiúcsemeték csuhácskákat, facipőt, cingulust, olvasót.

A lányok öltöztetése is eredeti. Már szinte törvény, hogy az egytestvér hajadonkák hajszálig egyformán járjanak.

Ezeken a népsajátosságokon túl – mint a jelenben is – a látnivalók egyik legfőbbike a Szent István dóm volt a régi Bécsben. („Der alte Steffl”, ahogy a bennszülöttek kedélyesen nevezték.) Kincsei közé tartoztak többek közt azok az arany-ezüst függőlámpák, melyeket a császári ház vendégei hagytak vissza ajándékul: százszámra. És vagy háromezer hasonló eredetű, vagyont érő karszék.

Hová kallódtak?

Nincs, aki válaszoljon.

Ami magát a vén Stefflt illeti, annak bejárata sohasem tátongott üresen. Nem beszélve a szabályszerű kolduscéhek képviselőiről, küszöbön mezítlábas, szürke gyapjúinges lányok álldogáltak. Lesütött fejükön éktelen szalmakoszorú, kezükben hatalmas… kefe.

A farsang túl vidám élvezői voltak ezek, akiknek a törvény szerint napközben így kellett a pellengéren vezekelniük, és a nyilvánosan ketrecbe zárt nyelves asszonyokhoz hasonlólag, tűrni a járókelők csúfolódását, hogy estére kelve majd közerővel az alte Steffl hétszázhatvan kőlépcsőjének súrolásához gyürkőzzenek. Ez a hagyományos „Istvántorony-súrolás” is Bécs eredetiségei közé tartott s a lépcső… egy napig sem maradt súrolatlanul…

Hát a tisztaságra nagy gondot fordított a császárváros; bár az utcák, sőt maguk a Burg-udvarok, még a XVIII. század elején is következetlenek voltak. Ruhamosással locskolódni például, egyáltalán nem engedtetett meg a város belterületén, hanem kizárólag csak egy külön e célra szolgáló külvárosrészben, a mosónők negyedében. Ide hordták ki Bécs egész szennyesét, átadták a mosómestereknek, akik a mosóasszonyokat kormányozták s végül a tiszta fehérneműt megint beszállították a városban.

Hasonlóképp a szigorúan tilalmas cselekedetek közé tartozott: állatot leölni, vért folyatni, a belterületen belül. Némi elnézésre csupán a csirkék számíthattak.

De élő állat sem juthatott a bécsi sorompókon túl más, mint ló. Mert az élő álalt is szemetel!

A lovak után takarítást külön drákói rendelet szabályozta. Ahol a hulladék elszóródott, a tett helyéhez legközelebb lakók:

- Lauf Hans! – tartoztak ész nélkül kirohanni és seprőikkel, kannáikkal, hanyatt-homlok rendet teremteni.

Még örülhettek, akik víz közelében laktak. Bár hiszen a mesterséges Duna-ág nem valami bőven ontotta habjait. Sőt, őszintén szólva az olyan nyavalyás volt, hogy a restelkedő városi magisztrátus már megint csak rendeletre kényszerült. Eltiltotta a gyalogszerrel gázolva átkelést, nehogy kiderüljön, hogy milyen sekély a meder… Bizony baj, hogy a városalapító elődök elmulasztották a Dunához építeni a császári székhelyet! De ha egyszer így történt, akkor legalább hát a Dunát kellett egy kicsit a városhoz igazítani… És akkor mit méregessék az idegenek, hogy milyen csepp az a bécsi Duna!

Nos, maradt azért még Bécsnek épp elég látványossága. Ott voltak mindjárt a csudaszáma menő elefánt-behemótok. Termetük, a török követek leírása szerint elérte a minaretmagasságot, s szemük, fülük, ormányuk, valami ördöngös gépezet következtében, állandóan mozgott. Mikor a dél ideje beköszöntött, az Elefánt-téri szörnyeteg felkapta ormányát a háztetők szintjéig, aztán melléhez verte, amivel nagyon épületes „güm-güm” hangot adott. Az Elefánt-utcai másik ormányos pedig – a fehér – éjjel működött. Mindkét elmés óraszerkezet bronzból készült.

Más utcakereszteződésnél asztal nagyságú, remekbe kalapált réztányér díszelgett. Rajta rézből való páva. Délben a madár tizenkétszer összeverte ércszárnyait s ugyanannyiszor körülsétált a korongon. Így jelezte az időt.

Órák tekintetében ugyan rajtuk kívül sem szűkölködött Bécs. Szám szerint háromszázhatvan templomának tornyain, összesen négyszázhatvan óra hirdette a világ múlékonyságát. De a bécsi rangmániának megfelelőleg nem ám, ahogy a kedves kedvük tartotta! Hanem szigorúan a méltóságuknak megfelelő sorrend szerint! Mivel a büszke császárvárosban, még az óráknak is volt rangjuk… Elsőnek az alte Steffl ütött (kalapácsát Evlia Csebeli akkorára becsüli, mint egy ló gyomra.) A ranglistán következő óra-előkelőség csupán akkor foghatott munkába, mikor Steffl már befejezte tevékenységét, ami a négyszázhatvanadik bécsi órának aligha szolgált előnyére, a pontosság tekintetében…

De ha egyszer itt tartunk, mondjunk valamit az emberek rangkórságáról is! Mert nem ritkán ez maga is teremtett látványos helyzeteket a bécsi utcákon.

Előfordult, hogy két udvarhölgy hintója orronverőcskére találkozott a közismerten szűk utak valamelyikén. Egyik sem mutatott hajlandóságot a kitérésre! Végzetül már a császári gárdáért kellett futtatni, hogy az döntsön.

Kényes esetekben ez a döntés néha a ravaszság fegyveréhez folyamodott. Úgy szólt, hogy a két dáma egyformán előkelő eredetű, tehát az illő udvariasság kedvéért szálljanak ki a fogatból mind a ketten, s egyazon pillanatban kereszteződve, hagyják el egymást.

Igen ám! Csakhogy a két kocsis sem kutya! Ők sem tartottak kevesebbet a társadalmi helyzetükre, mint maguk a gazdáik! Miért is elég sűrűn az ostornyelek argumentum baculinumára került a sor, s a vitatkozók… lepedőben távoztak az értekezlet színhelyéről.

Híres goromba fráter volt a bécsi kocsis! Rajta csupán a régi bécsi életnek egy másik jellegzetes figurája: a hordszékvivő tehetett túl.

- Goromba, mint egy székhordozó! – mondta a császárvárosi polgár, ha éppen valami nagyon lesújtó hangulattal akart élni, s valóban…! A cseresznyepiros frakkos, szíjas nemezkalapos, fehérharisnyás és megdöbbentően mosdatlan szájú fickók rendszerint már csak akkor hallatták figyelmeztető kiáltásukat, mikor valakit elütöttek és legázoltak.

- Auf!

Milyen jó, hogy Bécs mai látogatóinak nincs többé dolga velük! Azoknak Alt-Wien fonák emlékeiből is már csak annyi maradt, amennyi mosolyogni való.

Forrás: Új Idők XLIII. évf. Budapest, 1937. 52. szám  - Karácsony