Te vagy a nap, én csupán száraz kóró,
de feléd fordul kolduskoronám.
Te vagy a fény – nekem árnyékom sincsen,
hogyha sugárod nem ragyog reám.
Te vagy a nap s én mostoha növény,
virágom van, de nem vagyok virág,
sudár derékkal nyújtózom az égnek,
de nem vállalnak öccsüknek a fák.
Testvérem nincs. Magam vagyok csupán,
rokontalan, de szívós, furcsa lény:
mit bánom én, ha sivatagban állok,
csak fény legyen ott,áldott, drága fény!
Sívó homok, vagy perzselt szikes tájék,
mindegy az nékem: köt a gyökerem,
de elhervadok, ha te nem ragyogsz rám,
mert sorsom ez a napfény-szerelem.
Örök igézet ős rabja vagyok,
csak hűségem van, hűség, semmi más
s imádság nékem ez a néma mámor,
ez a szüntelen feléd-fordulás.
Mit bánom én, ha tarka ruhám nincsen,
se bársonyszirmom, se hűs illatom,
enyém az ég, föld s enyém minden élet:
csak ragyogj én rám, tündöklő Napom!
Forrás: Új Idők XLIII.
évf. Budapest, 1937. 52. szám -
Karácsony
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése