2012. máj. 28.

Fülöp Áron: Boszorkány-üdvözülés (1886)



Ledűlt az öreg nap tenger kebelére,
Puha habos ágyra,
Fekete talárját teríté az égre,
Éjfél bús leánya,
Alszik a tücsök már, denevér se rebben,
A bagoly is szundít mohos vén üregben,
S Zetelaki Zádor, a galambősz várur
Nem alhatik, nem, nem.

Nagy nehéz indulat háborogó lelkét
Tépi, űzi, hajtja:
Lestem, ha megűli feslő bimbó kelyhét
Nyájas ég harmatja,
Oh, amíg növeltem, szellőtől is féltve
Hány imát küldöttem zsámolya elébe,
Ki mindenek fölött véghetetlen örök,
Egek Istensége!

Hogyha csak egyet is meghallgatott volna!
De nem, süket maradt - -
S lányom szíve jég lett s két arcán a rózsa
Igéző kárhozat, -
Hogy aki epedve rajong, eseng érte,
Büszke Székelyország legszebbik vitéze
- Bár a porba hullva lábához borulna -:
Gyehennája érje.

Te Isten, te Isten, sujtoló karoddal
Mért alázsz ily mélyen?
Hogy egy ágba hajtván nagy bölcs akarattal
Szerelmem s reményem,
Vágyam, mit egy élet növele magasra,
Ez egy ajándékod a porba tapossa,
S hantom fölé szállva a gúny hahotája,
Legyek sír lakosa?!

Nem! kegyetlen Isten ezerszer egy végbe
Inkább megtagadlak!
S te hozzád fordulok kárhozat mélysége,
Ura a pokolnak!
A jóságos - haha! mit fejemre dörgött,
Te az ő fejére emeled majd, ördög,
Akaratja ellen ravóbán-törzs lennem,
Ha hozzád könyörgök!

Lelke zivatarját így tördeli szókra
Zetelaki Zádor,
Míg lehull az égről fenn pacsirtaszóra
Az éjjeli fátyol;
Koronás nap támad fenn az örök íven,
Dal, illat az Istent tömjénezi híven,
Csak ő marad mostan megátalkodottan
Lélekben és szívben.

Hívatja paranccsal első kuruzslóját
Jó Székelyországnak,
Bűbájos erővel jövőbe ki jól lát,
Multba visszaszállhat,
Mi égben van kötve, ő földön megoldja,
Tüzet lop a szívbe, hogyha ki van oltva,
Szerelmet öl s támaszt, lelket olvaszt s választ
Egy kicsi kis szóra.

És Riska asszony jön betegen, bágyadtan,
Mint egy kósza lélek,
Akit itt feledtek örökös átokban
Tovafutó évek,
Melyeknek hava rég szöghaját megülte,
Régi rózsás arcát sápadtra törülte,
Csak két szeme párja babonázó bája
Megmaradt örökje.

Nagyságos nagy uram - síri hangja rezdül -
Hivattál, eljöttem...
Zetelaki Zádor testestül lelkestül
Kínosan megdöbben,
Homloka márványát barázdára szántja
Elijesztő kétely tovavillanása,
Küzd a kettős oldal, a gonosz a jóval,
Hogy amaz ezt váltsa.

Jó napod hoz, Riska! bűbájos erődre
Híres hét országon;
Hogyha erőd volna, mi lelkem benőtte
Az én nyavalyámon:
Busás jutalomnak dehogy esik híja,
Csak mi fenn a titkok fájára van írva,
Mondd meg: a leányom, atyai bálványom
Szerelmét ki bírja?

Boszorkánytűz éled kilenc színű lánggal
A forraló aljon,
Bűvös kocka perdül, zendül a varázsdal
Babonázó ajkon,
Nézi Riska hosszú meredőn a lángot
S dörmögi mély tompán: nem hallok, nem látok,
Nincs hatalom nyitnom zárat eme titkon,
Kit szeret a lányod!

Zetelaki Zádor révedezve sápad:
Ehj, ehj, Riska néne!
Minden bajos dolgát eliralod másnak
Tövéről hegyére.
S mért ma e fukarság, s éppen nekem szabva?
Amit én ígérek, meg is van az adva:
Három határ érte s kincs halomba mérve!
Nosza Riska, rajta!

Csodatűz kilobban kincssóvárgó szembűl:
Állítson, tagadjon!?
- De perdül a kocka, a varázsdal zendül
Babonázó ajkon.
Nézi Riska hosszú meredőn a lángot
S dörmögi mély tompán: nem hallok, nem látok!
Nincs hatalom nyitnom zárat eme titkon,
Kit szeret a lányod!

Zetelaki Zádor tántorogva szédül:
Nincs hatalmad, haha!
Úgy hát aki jöttél a pokol méhébül,
Oda szállsz le még ma!
De előbb, ördöngös, - száz ördögöd van bár,
Ezerszeres kínnal idefent meghaltál
A világ csúfjára darabokra vágva,
Csúfabbul a csúfnál!

Boszorkánytűz lobban s hamvába dűl végkép
A forraló alján;
Valami elönti csodálatos fényét
Riska asszony arcán,
Görnyedőre hajlott roskadó alakja
Sudar büszkeségét percre visszakapja: -
Hanem azt a titkot soha sem szorítod,
Soha ez ajakra!

S mire a fáradt nap távol pihenőre
Aládűlt az égről,
A kénosi hegynek sok kín űlt tetője
Piros lett a vértől,
Egy bíboros sugár alácsordult ormán,
Ezerszeres kínnal meghalt a boszorkány,
De egy kis jaj nem sok, de még annyi sem volt
Hidegülő ajkán.

S mikor a hold ébredt a nyájas kelésű,
Föld peremén távol,
Jött szomoru arccal jegenye növésü
Karcsu, magas pásztor,
Bérci vadvirággal beültette hantját,
Meg is megsiratta csúfos sír halottját,
A pokolra fajzott ördöngös vén asszonyt -
Az ő édes anyját!...

Fenn pedig a várban, zetelaki várban
Titkos ajtó fordul,
Büszke várúr lánya éjjeli homályban
Azon el-kifordul.
Liliom hajlása szellő lebbenésre,
Párja után vágyó galamb repülése,
Szerelmes virágra sugár illanása -
Olyan a menése.

S lenn a lankás aljban, a gyászoló völgyben
Kénosi hegy alján,
Szomoru pásztornak felszárad a könnye,
Arcája sem halvány,
Két lélek eggyé lesz csókba’ ölelésbe’,
A pokol beolvad a mennyei fénybe -
- - Ez egy boszorkánynak, egy édes anyának
Megüdvözülése!

(Forrás: Fülöp Áron (1861-1920) kisebb költeményei - http://mek.oszk.hu/08200/08238/08238.htm)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése