I. Arany János pályája
II.
a) A forradalom utáni költészete
b) Ősszel
c) Letészem a lantot
d) A nagyidai cigányok
e) Kertben
f) Örök zsidó
g) Balladák
- Ágnes asszony
- Szondi két apródja
h) Visszatekintés
i) A lejtőn
III. Összegzés
Egy vékonydongájú tizennégy éves kamasz segédtanítói állásban oktatja a nála alig fiatalabb társait a szalontai „oskolában”. Önéletrajzában oly kurtán megfogalmazott preceptorkodás volt kezdete annak a pályának, amely Arany Jánost az egész nemzet nevelőjévé, tanítójává tett.
Járt a debreceni kollégiumba, majd egy sikertelen színészkaland után elhatározta, inkább szeretne. „lenni közönséges ember, mint más”, családot alapított és falusi hivatalnok lett. Éjjelenként sokat olvasott. Csupa klasszikust. Shakespeare-en tanult meg angolul, Moliére-en franciául, Vergiliust latinul bújta. A mindenki számára látható „viharról” legpontosabb képet Arany festett. Petőfi többek között ezért figyelt fel a Toldira, s ezért is fogadta őt oly hamar barátjául, egyengette a fővárosban irodalmi ügyeit.
Arany János nemzedékek számára a józan költő mintaképe volt. Későn megszólaló lírájában a panasz hangjai uralkodnak, s nincsenek szerelmes versei. Kora ifjúságától lelkiismeretes hivatalnok-életet élt. A forradalom és szabadságharc mellé egész szívével odaállt, fegyvert is viselt érte, de bizonyossága és bizalma nem volt többé ép. 1848-49-ben néhány közéleti helyzetdalt írt, mint például a Nemzetőr-dal, de egyikükkel sem hoz létre jelentékeny esztétikai értéket, mivel a közösségi hangnem ebben az évben távol állt a szubjektív líraiságtól. A világosi fegyverletétel után egy ideig bujdosni kényszerült, majd 1850-ben házitanító lesz Geszten, a Tisza családnál. Szemléletének belső ellentmondásaira, vívódásaira jellemző, hogy a bukott forradalmat kétféleképpen értékeli: elégikusan és ironikusan.
Arany 1849 után lírikus lett, pedig nem akarta. A költő fájó lelkének lírai sóhajaiban a szabadságharc bukását, Petőfi halálát, egyéni sorsának bizonytalanságát, céltalanságát, az ezek miatti kétségbeesését és reménytelenségét vehetjük észre. Ez az érzésvilág jelenik meg a Letészem a lantot és az Ősszel című elégikus ódájában. A forradalom után nemzeti epikus szerepét kereste. Lírája e cél elérésének eszköze. Ez a líra, az eszmény és valóság, a forradalom utáni feszültségben jött létre, s a nemzeti rabság tovább fokozta e feszültséget. A Letészem a lantot (1850) a Világos előtti elégikus hangnem egyenes folytatása. Két létállapotot szembesít benne a költő: egy értékben gazdag és egy értékszegény világot. Az előbbi a múltat, az utóbbi a keserű jelent mutatja.
1850-ben született az Ősszel című verse, ami közvetve Petőfi szellemét is idézi. A versben kétféle hangulat, kétféle világlátás és érzés mérkőzik: a homéroszi és ossziáni világ. Homérosz világa a múltat, a reformkor boldogságát idézi, míg Osszián „ködös, homályos” vidéke a valóságot, a kihalt természetet, a pusztulást tárja fel minden versszak refrénjében. Az utolsó versszakban már keserű hangon állapítja meg Arany: „Nincs többé Caledonián / Nép, kit te felgyujts énekeddel.”
Sem politikailag, sem erkölcsileg nem képes azonosulni a társadalmi körülményekkel. Ez fejeződik ki az 1850-ben írt Letészem a lantot című költeményében is. A költő le akarja tenni a tollat, hogy abbahagyja a versírást. A vers alapélménye a kiábrándulás. ódai hangnemben idézi fel a múltat, amikor még Petőfivel baráti versengésben töltötték az időt, amikor még a természet is szebb arcot öltött, amikor még azt hitték, hogy művük halhatatlanná teszi őket. Az értékgazdag múlt és a szegény jelen összevetése ez a vers: „Ha a fa élte megszakad, / Egy percig éli túl virága.” A vers befejezésében ismét az ötvenes évek hangulata keríti hatalmába a költőt. A múlt értékgazdagságával ellentétben áll a jelen értékszegénysége, s ez a kettősség jelenik meg a hangnemben: az elégiko-ódában.
A forradalom ironikus értékelését A nagyidai cigányokból (1851) ismerhetjük meg. A népies vígeposz arra enged következtetni, hogy Arany a magyar liberális nemesség álláspontjával rokonszenvezett: nem a forradalmi átalakulásban, hanem a lassú, szerves fejlődésben hitt. Ezért ítélte el a forradalmat, s ezért tartotta álmodozónak még Kossuthot is.
Személyes jellegű költeményei a sivár nagykőrösi környezetben születtek. Jellegzetes témái: a menekülés vagy elzárkózás a valóság elől. Ilyen verse a Kertben (1851). Kedélyének fokozatos elfásulását, az élettel való leszámolásának gondolatát mutatja a Visszatekintés (1852) és A lejtőn (1857) című elégiái.
1851-ben Aranyt meghívják tanárnak a nagykőrösi gimnáziumba. Ekkor írta a Kertben című elégiáját, melyben a költő a forradalom leverése miatti elkeseredettségét iróniában fejezi ki. Világos után Magyarországon gyors fejlődésnek indult a tőkés rendszer, de mindez idegen érdekeket szolgált. A nemzetnek nem sok beleszólása volt az ország sorsába. Az emberek közönyösen szemlélték a világ dolgait, hiszen az akkori rendszer az emberi kapcsolatokat lealacsonyította, az embereket önzésre késztette. Ez a vers a Bach-rendszer társadalmának állapotrajza, egy fásult közhangulatot ábrázol.
Arany elégiái a nagykőrösi magányos évek alatt egyre inkább önironikussá válnak, egyszerű életét kudarcként ábrázolja. Ilyen elégiája a Visszatekintés című verse. Az addigi 35 évét kudarcként éli meg és ítéli meg. A vers azt vizsgálja, tudott-e élni a költő az élet által felkínált lehetőségekkel, és mintha számvetést tenne, szomorúan állapítja meg: az elszalasztott értékekért csak önmagát hibáztathatja. A további költői képek a boldogság-szerelem beteljesületlenségéről panaszkodnak, a lehulló szirmok az elveszett lehetőségeket siratják. A költő számára az élet lehetőségei beszűkültek: a költő megelégszik a család zártabb világával, mely az élet elviseléséhez a sírig elég, de az álmok mindörökre beteljesületlenek maradnak.
Az első nagy lírai korszakát lezáró műve egy balladás hangú drámai monológ: Az örök zsidó (1860). Arany a költött személy álarca mögé bújva mondja el gyötrő gondolatait: van-e értelme, célja az emberi életnek? A vers a költő lelkiállapotát, életérzését fejezi ki: célba érésről, megérkezésről nincs szó, csupán a pihenni vágyás gondolatát fejti ki. Az örök zsidó azt reméli, hogy egyszer talán megáll a végtelennek látszó rohanás. A befejezés keserű és lezáratlan: a halál adhat-e értelmet a létnek?
A vers témája a lírai én otthontalansága. Műfaját tekintve az elégia és a ballada ötvözete. A költemény arra a legendára vezethető vissza, amely szerint Krisztus az őt bántalmazó zsidót örök vándorlásra ítélte. A drámai monológban Arany a megnyugvás, a pihenni vágyás és az űzöttség, a művészi útkeresés és az életszomj konfliktusát írja le. Minden versszak végén ugyanaz a refrén található, mely maga is ismétlésre épül. Így a „tovább” indulatszó összesen 22-szer hangzik el, az előtte lévő sor 10 esetben lezáratlan, miképpen a vers is: „Szegény zsidó... Szegény szivem: / Elébb-utóbb majd megpihen, / Az irgalom nagy és örök, / Megszán s átkom nem mennydörög: / Tovább! tovább!”
„Midőn e konvulziók (lelki vergődések) után nyugalmam vissza kezde térni: a balladához fordulék” – írja Arany. Egyéniségéhez illett ez a műfaj, hiszen a ballada nem más, mint a tragédia dalban elbeszélve. Erre az időre bontakozott ki az a passzív ellenállás a császári hatalommal szemben, melynek elveit ő is magáénak vallotta. Ennek szolgálatában alkotta sorra balladáit.
Arany balladáinak középpontjába kerülnek a hűség, hősiesség, a bűn és bűnhődés motívumai. Balladáinak témája főleg népik, történelmi és lélektani.
Egyik legjelentősebb balladája az Ágnes asszony, amely egyszólamú, körkörös felépítésű. Motívuma a bűn és bűnhődés. Két színhely jelenik meg előttünk: a patak partja és a börtön. Arany a ballada megírásakor a hagyományra és fantáziájára támaszkodott.
1850 végén írta Arany: „szóljon az, hogy hallgatok”. E gondolat tér vissza a Szondi két apródja című balladában. A hűség és a hősiesség motívuma kerül a középpontba.
A két apród Szondi friss sírjánál térdepel, s eléneklik uruk dicső tettét, rendületlenül zengik a várvédő bátorságát. Úgy tűnik, meg sem hallják a török követ csábítását. Ali basa ugyanis sátrába hívatja az ifjú dalnokokat, hogy szórakoztassák őt. A hívás valóban csábítás, kísértés: ha a fiúk hajlandók felejteni, Szondit megtagadni, akkor kényelmes, gazdag élet vár rájuk. A versben idézőjelbe kerülnek a török szolga szavai, s közben a lantosokat haljuk. Nem is válaszolnak a csalogató beszédre.
A ballada párhuzamos szerkesztése azt bizonyítja, hogy a két fél között nem alakul ki párbeszéd: az apródok históriás éneket mondanak a múltról, a török küldött pedig a jelenről beszél, a jövő nagy lehetőségeivel hitegeti őket.
Két különböző erkölcsi világ, két értékrend áll egymással szemben: a fenti és a lenti világ.
Bár a csatában Ali győz, mégis ő van lent, a völgyben, és Szondi fenn, a hegyen.
A balladát méltán értékeljük a hűség és a hősiesség balladájának.
A hatvanas évek elején egy sor változás következett be a költő életében. Az Akadémia tagjává választotta. 1860 őszén felhagyott nagykőrösi tanári állásával, s Pestre költözött. 1865-ben meghalt leánya. Arany az 1867-es kiegyezés után évekre elhallgat.
A Kertben című versében már nem a költészet feladása, hanem az emberekben való kételye kerül a középpontba. A költő – elzárkózva a külvilágtól – gyümölcsfái közt bíbelődik, s azt hiszi, hogy elzárhatja magát a kert túloldalán zajló eseményektől. Rá kell döbbennie, hogy ezt megtenni képtelen. Így magányosságába betör a külvilág és a halál tudata. A halott asszony, a férj, a kisded és a cselédlány viszonyából megtudjuk, hogy szegények, és a rokonokat „elnyelte széles e világ”. A természet mélabús képei a vers hangulatát előlegezik meg. Lehangoló látvány tárul a költő elé, „a bánatos férj”, aki a hajdani bölcső deszkái között válogat, most másra készül: „Belőlük, elhunyt hitvesének / Most, íme, koporsót farag.” „Siránkozik a kisded árva” is, hisz a cseléd csak kényszerből vigyáz rá.
Az 5. szakaszban új egység kezdődik, ezt a kezdőmondat megismétlése is jelzi. Eddig a külvilágban lezajló eseményeket ábrázolta a költő, most rátér a lelki folyamatok megjelenítésére. Döbbenten áll az emberek közönye előtt, s eljut odáig, hogy az emberi faj létjogosultságát megkérdőjelezze: miszerint „Közönyös a világ, ... az élet / ... az ember / Önző, falékony húsdarab, / Mikép a hernyó, telhetetlen...”. Az ember csak a maga érdekeit védi, és nem érdekli a másik ember sorsa.
Arany eddigi életének számvetése a Visszatekintés című verse. Már a cíím is kifejezi, hogy visszatekint életére, múltjára. Mindent pesszimistán idéz vissza. Úgy érzi, hogy születésétől fogva csak a rossz dolgok történtek vele, hisz már az „Első nap is oly borultan / Hajola reám az ég!” Az ifjúsága sem volt felhőtlen, a boldogság is elkerülte. Vágyott a függetlenségre, de nem érte el. Álmai is eltűntek, szétfoszlottak, „mint köd a szél szárnyain”. Az ábránd, a remények és a régi szép világ is eltűnt. Úgy érzi, hogy nem képes elviselni a világ terheit, érzi, hogy közeleg a halál, de még nem adja fel, hiszen az élet súlyos teher, de mindig van e”egy sugár”, ami reményt adhat a nehézségek elviselésében.
Utolsó vigasza a szerelemnek, szeretetnek holdvilága. Őt kéri, hogy kísérje el a sírjáig, ami már nincs is oly messze: „S fátyolozd be derüs éjjel / Aki majd ott álmodik!”
A versben a hajó-motívum: az élet jelképe ring, rázkódik, hömpölyög a szél szárnyain. Ez, mintegy vallomás az ember boldogság utáni vágyáról, ami hiú ábránd: „Vágytam a függetlenségre, / Mégis hordám láncomat...”.
A költő életének hanyatlását fejezi ki A lejtőn című verse. Már maga a cím is nagyon kifejező, hiszen sejthetjük, hogy a lejtő az élet lejtőjét, a halál felé haladást jelenti. A költő visszatekint múltjára, amely „Oly komor volt, - oly zöldellő, / Oly derült most az egész”. Voltak gondjai, mégis az kevesebb volt egy jajjal. Még hitt a jövőben, de ez a hit most már „néma kétség”. Érzi, hogy nem fordulhat vissza az úton, már nem tud magasba törni, mint korábban. „Éltem lejtős útja ez; / Mint ki éjjel vízbe gázol / S minden lépést óva tesz.” A vers három alapmotívuma az este, a felhő, illetve a lejtő.
Az érték- és időszembesítés itt már nem olyan egyértelmű, mint a korábbi verseiben, hiszen a múlt értékgazdagságát is kétségbe vonja: „Boldog évek! – ha ugyan ti / Boldogabban folytatok”. De a múlt lehetőséget kínált a jövőben való hitre, ez a jelenben uralkodó végletes értékszegénység miatt lehetetlen.
Arany János lírájában is olyat alkotott, mely kora érzéseit hitelesen és hűen fejezi ki. Míg másokat a reménytelenség elhallgattatott, addig ő „lantjával” merte vállalni a nehéz küzdelmet. Költészetének erejével mutatott példát a költők erkölcsi helytállásáról.
(Forrás: Varga Zsuzsanna: Házi dolgozatok könyve – A romantika irodalmából, ITEM Könyvkiadó, 80-84. old.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése