Óh, tűnt derűk arája, íme még
itt állsz s dajkál a vén idő s a csend
s mesélsz: füzérid közt rajzos regék
lágy dalnál édesebb lejtése leng:
Óh, lombdíszed közt mily legenda él?
Mily istenségek, vagy mily emberek?
Árkádia, vagy Tempe-völgy e táj?
Vagy más ég s föld? Kik e vad némberek?
Őrültet űznek? vagy harc sodra kél?
Síp andalog? dob döng? kéj láza fáj?
Édes a hallott dal, de mit a fül
meg sem hall, még szebb: halk sípocska, zengd!
Ne testi fülnek! gyöngyözd remekül
lelkembe ritmusát, mely csupa csend!
Szép ifjú! nótád tündér lomb alatt
örökre szól s örök a lomb a fán!
S te, vad szerelmes, kinek ajakad
bár oly közel, édes célt mégsem ér,
ne bánd, bár vágyad kéjt hiába kér,
örök, szép vágy lesz s nem hervad a lány!
Óh, boldog lombsor, el nem száradó,
melynek a tavasz búcsút sohsem int,
óh, boldog pásztor, sohsem fáradó,
fújván örök sípod szived szerint,
s óh, százszorosan boldog szerelem,
örökre hév s örök örömre kész,
zsibongó, zsenge végy: még! egyre még!
- Mily más a bús, halandó gyötrelem,
melytől a szív megundorúl s nehéz
s a nyelv kiszárad és a homlok ég...
Mily áldozatra gyűl emitt a nép?
A zöld oltár elé szent pap vonat
szelíd üszőt, amely bődűlve lép
s borítja lágy szőrét virágfonat.
Mily apró város az, mely halk habok
partján, vagy békés várövű hegyen
tárt utcákkal e jámborokra vár?
- Oh, kicsi város, néped elhagyott
s közűlük hírt regélni nem megyen
csöndedbe vissza soha senki már...
Oh, antik karcsuság, szelíd ívek,
márványfiúk s lányok kecses köre,
oh, sűrü ágak, eltiport füvek,
oh, formák csöndje, anda gyönyöre
az öröklétnek: hűs pásztormese!
Ha rajtunk múlás űli már torát,
te megmaradsz s míg új jajokkal ég
az új kor, nékik is zengsz, hű barát:
„A Szép: igaz s az Igaz: szép! – sohse
áhítsatok mást, nincs főbb bölcseség!”
(Tóth Árpád fordítása)
Keats kilenc ódát írt, közülük öt, az Óda Psychéhez, az Óda egy csalogányhoz, az Óda egy görög vázához, A melankóliához és A tunyasághoz 1819 tavaszán született, majd e nagy versekhez kapcsolható a szeptemberben írt Az őszhöz c. utolsó óda. Öt remekmű heteken belül és kissé késleltetve konklúzióként olvasható őszi költemény. Tulajdonképpen összefüggő ciklusként értelmezhetjük az annus mirabilisnek, 1819-nek ezt az öt darabját. Azonos élethelyzetből, azonos gondolatkörből fakadnak, és szoros rokonságot mutat közöttük a metrikai jegyek összessége is.
Az Óda egy görög vázához már a címében is utal egy olyan kulturális örökségre, amely Keats költészetének egyik meghatározó élményforrása, az antik görög világra. Keats nemcsak mitológiai meséket vagy filozófiát tanult a görögöktől – Platón agy Aiszkhülosz Prométheusza talán minden romantikus képzeletét foglalkoztatta -, hanem valami pogány, ösztönökből fakadó vallásos életörömöt, mely az érzelmeiben elszegényedett modern embernek alig-alig hozzáférhető. És esztétikai minőséget is. Pedig neki nem volt, mint szerencsésebb kortársainak, iskolázott klasszikus műveltsége, nem tudott görögül, s görög mitológiai ismereteit enciklopédiákból és Ovidiusból szedte össze magának.
Homéroszt „csak” egy tizenhatodik századi angol fordításból ismerte – mikor azt először olvasta, olyan érzés fogta el, mintha új földrészt fedezett volna fel, ahogy az Amikor először olvastam Homéroszt Chapman fordításában c. pompás szonettben megírta -, s a görögség klasszikus korszakának esztétikai ideálját az ún. Elgin-márványokból, a Parthenon frízéről és timpanonjáról való töredékeken látta, melyek ekkor kerültek át Angliába.
A Parthenon szobraira c. szonettben fogalmazta meg, mi a titka a fenséges kövek szépségének:
ez itt a fájdalom csodája már,
hogy összeforr: mit vén idő harap,
görög fenség – tajtékos tengerár,
a nagyság órjás árnya és a nap.
(Radnóti Miklós fordítása)
A szépség és a „harapó idő” – a szépség és a fájdalom – valami megfejthetetlen egységet alkot, s az óda intenzitását éppen az az igyekezet adja, mellyel Keats ezt a megfejthetetlen egységet próbálja megragadni.
Az eredeti cím (Ode on a Grecian Urn) urnának nevezi a vázát, s az urnát tárolásra használták, a díszesebbeket a halottak hamvainak megőrzésére; vagyis a csodás forma, a halandó művész képzelete és keze az idővel, az elmúlással dacol.
Csupa ellentétből építette fel Keats az első versszakot. Maga a strófaszerkezet (a shakespeare-i szonett első strukturális egységét – a b a b – egy petrarcai szextett követi), a ritmus (az alaplejtést meghatározó jambusokat spondeusok ellenpontozzák), a mondatszerkezet (a lassan kibomló, leíró jellegű megszólítást egy fokozódó tempójú kérdéssor követi) ellentétes elemeket olvaszt eggyé. S a képekben ugyanez az egymás mellé helyezett ellentétekből fakadó feszültség: a mozdulatlanság és a mozgalmasság, a „tűnt derűk”, a „vén idő” és a jelenlét („itt állsz”), a csönd és a sípok, döngő dobok, az istenek és az emberek, Árkádia (halandók földje) és a Tempe-völgy (Apollón kedvelt pihenőhelye), ég és föld s még inkább az urna mint „tűnt derűk arája”, mely fennmaradt tisztán, érintetlenül, s a „kéj láza” a versszak végén. Az egész vers is kélt véglet között mozog: a gondolati-érzelmi folyam, mely a sötétben tapogató kérdésekkel, gyötrő tudatlanságban, a tudás utáni vágyban indul (a „nem értem, amit látok”), a „nem tudom, mily legendát, milyen titkot” rejt az urna álláspontból), a vers végén eljut a legfőbb bölcsességig, amely halandó emberésznek egyáltalán adatik, a művészet s egyben a létezés titkának a megsejtéséig: „A Szép: igaz s az Igaz: szép!”
A szöveg nagy része az urna falát díszítő motívumokat írja le. Az első egy dionüszoszi jelenet: az ellenállás és a szerelmi kéj, a sípok és dobok vad hangjával kísért eksztázis, az érzékek mámora, mely minden határt elmos, az életösztön túláradása, melyben felsejlik az életnek és a halálnak, a legnagyobb ellentétnek az egysége: a sípok, a dobok ott vannak az antik szarkofágokon is.
A második jelenet halkabb, gyöngédebb, spirituálisabb: egy szép ifjú pásztortündér lomb alatt árkádiai tájon furulyázik kedvesének. A furulyaszó nem hallatszik, de képzeletben átéljük, s nem gazdagabb-e a képzelt dallam, mint amilyet valaha is testi fül hallott? Gazdagabb, s a szerelmi vágy is tökéletesebb, ha nem követi beteljesülés, mert így örökké fennmarad.
Az örök a kulcsszava a következő strófának. Érzelmileg itt éri el a vers a tetőpontját, a teljes azonosulást a tárggyal. A képzelet életre kelti a látványt, a lombsor, a síp zenéje, a szerelmesek vágya élő, mozgalmas, lélegző valóságnak tűnik egy pillanatra, sőt többnek, mint az élő valóság, hisz a lebegő lombok, a daloló síp hangja, a „zsibongó, zsenge vágy”, melyet az urna megörökített, a leállított pillanat egyszerre mozgalmasság és mozdulatlanság, percnyi állapot és öröklét, a földi szenvedély idealizált képe, anyagba zárt anyagtalanság, a tökéletes perc, melyhez az idő hozzá nem férhet. Tiszta öröm, melybe nem vegyül semmi a földi élet salakjából. A beteljesülés előtti pillanat, melyet nem kísér kiábrándulás vagy csömör.
Most Keats továbbfordítja az urnát. S jön az utolsó jelenet. Közösségi élményről szól, vallási szertartást ír le. Antik kultikus jelenetet, áldozati szertartást: egy virágfonattal díszített üszőt vonszolnak az oltár felé. Egyre több a bizonytalanság, egyre több a kérdőjel, egyre bizonytalanabb a hang. Mintha Keats maga kezdene kilépni a képekből, mintha kezdene távolodni tárgyától. Már nem is az urnáról van szó, mikor az apró várost említi, a város már nincs is rajta az urnán, s kihaltságával megrettenti a képzeletet. Az előző váltja fel. Az idő pedig, mely az előző jelenetet tökéletességében mintha nem érinthette volna, a csönd, a halál csöndje, mely nem tudta elfojtani a síp hangját, most ismét felsejlik a sorok mögött. Az örök helyett a soha zárja a szakaszt.
Az ötödik versszakban az urna ismét visszatér a csendbe, a mozdulatlanságba. Antik márvány (a mozgalmas életre csak z „eltiport füvek” utalnak), egy szép tárgy csupán, eltávolodik tőlünk időben és térben. S Keats maga is visszalép a jelenbe. Mint aki álomból ébred, próbálja az álmát megfejteni. Mi az urna titka, vagyis mi a művészet? Mi a kapcsolat a művészet és a valóság között? Van-e jelentősége a költészetnek az életben, ahol „ifjak vázként dőlnek sírba le” (Óda egy csalogányhoz), ahol „A Szépség is csak / Bú, mert halni vész” (A melankóliához). Az urna válasza „A Szép: igaz s az Igaz: szép” tömörségében az evidencia erejével hat. A görögöknél a fogalom, a szép és az igaz még nincs is elkülönítve. Platón ugyanazt a szót használja (kalósz), amikor a szépről és a jóról beszél, vagyis a Létezőről. A természet, a világegyetem munkálkodásában megnyilvánuló rendet jelenti nála a szép is és az igaz is. Ebbe a rendbe a születés és a halál, a teremtés és a pusztulás egyformán beletartozik. Ezeket a nagy ellentéteket összebékíteni s úgy elfogadtatni az emberrel csakis a művészet tudja. Az örömnek és a fájdalomnak intenzív, sűrített megjelenítése, a felnagyított pillanat drámai megörökítése, ez a műalkotás rendeltetése. Ez egyben a halandó művész győzelme az idő felett.
PÉTER ÁGNES
(Forrás: 88 híres vers és értelmezése a világirodalomból 208-213. old. – Móra Könyvkiadó 1994.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése