Dsida Jenő: Ad Deum, qui laetificat iuventutem meam

Istenem, Istenem, ó,
Istenem, Istenem, ó,
legaranylóbb hajad Neked van, semmi kétség! 

Mekkora tág szem,
mekkora tág szem,
mosolyogva, kitárva mekkora kékség! 

Érzem, szeretlek,
nagyon szeretlek,
látom, elefántcsont-ujjad csókokat int már, 

Istenem, Istenem, ó,
Istenem, Istenem, ó,
az erdőn oly egyedül vagyok immár, 

az erdőn, a világon,
az egész világon
nincs közelemben senki se, nézd, 

bátran lejöhetsz most,
hozzám lejöhetsz most,
ó, milyen ujjongó szerelem vad vágya emészt! 

Lihegve kivánom,
csókolni kivánom
csillagfogú szád forró pirosát, 

ölelni kivánom,
szorítni kivánom
láthatatlan tested drága husát. 

Soha még szerelem,
senkit még szerelem
nem szállt meg úgy, ahogy engem elővett, 

levetem ruhámat,
valamennyi ruhámat,
meztelenül táncolni, tetszeni vágyom előtted, 

Istenem, Istenem, ó,
Istenem, Istenem, ó,
arcomat homokkal s könnyel mosom - 

Ugye öledbe veszel?
Ugye enyém leszel?
Isten, én gyönyörűm, én aranyosom!