A thing of beauty is a joy for ever: Minden, ami szép, öröm lesz örökké – mondta Keats, s bennünk a neve elsősorban a szépséggel kapcsolódik össze, azzal a szépséggel azonban, „mely halni vész”. Úgy emlékszünk rá, mint ahogy kortársa, Shelley, aki pár hónappal Keats halála után gyönyörű siratóénekében így vigasztalta magát a veszteségért:
A Természettel egy ő; nincs zene
nélküle: se vakdördülésü menny,
se madár édes éji éneke;
nincs fény s homály, amelyben nincs jelen,
se szirt, se fű, szétárad mindenen,
hol úr a fáradhatatlan Erő,
a világot belengő szerelem,
melyhez megtért, mint önmagához, ő,
s mely lent szilárd alap, s fönt tündöklő tető
(Somlyó György fordítása)
Vagy mint Tóth Árpád, aki feltehetően fordítása közben a lehető legközelebb került egyéniségéhez, s aki szerint Keatsnél „melankólia és életöröm csodálatosan, egyazon érzésként mélyül el örök szépségeknek tükröt tartó tengerszemmé”.
Keats egy szerény, de tisztes körülmények között élő fiatal házaspár első gyermekeként született. Apja mindenesfiú és lovász apósa fogadójában, Londonban, anyja mindössze tizenkilenc éves fiatalasszony, amikor első gyerekét szüli, de mire négy gyermekük közül a legidősebb tizenöt éves lett, már mindketten halottak voltak. Tizennégy éves korában Keats-t gyámja beadta a család orvosának rendelőjébe tanulónak azzal a reménnyel, hogy legalább felcser vagy akár orvos lesz belőle. A rendelőből azonban már rendszeresen visszajárt volt iskolájába az egyik tanárához, mert egyszer csak, mondhatni, váratlanul, elkezdett olvasni, sokat, nagy élvezettel, s amikor először került kezébe az angol reneszánsz költő, Spenser kötete, teljesen lenyűgözte az édes verszene, a gyönyörűséges képek kavargása és a gazdag mitológia. Szerelmes izgalommal ízlelgette a szavakat, ismételte a sorokat magában, szinte újjászületett, és elhatározta, hogy költő lesz. Abbahagyta orvosi tanulmányait, s minden erejét arra összpontosította, hogy megtanulja a mesterséget. Talán nincs is az irodalom történetében még egy ilyen eset: Keats későn, tizenkilenc évesen, 1814 elején írta meg első, nagyon bizonytalan hangú próbálkozását, de két éven belül megszületett első, tökéletes formaérzéket és abszolút nyelvi biztonságot mutató szonettje egyik nagy olvasmányélményéről, Homéroszról. Rengeteget tanul az elődöktől, a reneszánsz, mesterektől – Shakespeare-rel, úgy érezte, személyes élete is összefonódott -, Miltontól, később a modernektől, főleg Wordsworth-tól, majd a pályája csúcsán Dantétól. Mint idegen nyelveket, úgy tanulta meg a nagy példaképek sajátos nyelvezetét, s megszállottan szedte ízekre a versformáikat. 1818-1819-be már szinte hónapról hónapra alkotta a remekműveket. Alig volt szüksége a szárnypróbálgatásra, olyan erővel tört fel a tehetség benne, hogy hónapok alatt a legmagasabb csúcsra röpítette.
A költészet persze nemcsak mesterség. Nemcsak jambus és rímek bonyolult összecsendítése. Nemcsak gazdag nyelv, pompás, élesen megrajzolt képek sora. Élettapasztalat is és – az ő esetében – a tapasztalaton keresztül személyes valósággá lett filozófia. Egyik leggyakrabban használt szava az intenzitás: a leghétköznapibb élményeket is felfokozott intenzitással élte át. Csillapíthatatlan mohósággal vetette bele magát az életbe: színházba, koncertekre járt, vizuális élményeinek gazdagítására (s a becsvágy táplálta nyugtalanságtól hajtva) szinte állandóan úton volt. Barátokat gyűjtött maga köré, kisebb-nagyobb szerelmeket élt meg, majd egy, a betegségénél is jobban pusztító szenvedélyt.
Első kötetét 1817-ben adta ki, süket csend felelt rá. Ő maga azonban mire a kötet megjelent, már rég túllépett a zsengék gyermeteg, gyarló naivitásán; a barátok rajongó elismerésére mit se adván, könyörtelen szemmel vizsgálta saját teljesítményét. 1817-ben írta első mitológiai témájú elbeszélő költeményét, a több mint négyezer soros Endümion-t. Elvonult a világtól, Wight szigetére ment, aztán újabb és újabb helyszíneket keresett, szinte odaláncolta magát a kézirathoz, hogy bizonyítsa önmagának, képes óriási távlatokat felvillantó térben és filozófiai dimenziókban gondolkodni. Mikor befejezte, már tudta, hogy naiv és szentimentális, terjengős és homályos az egész. Ezekben a hónapokban fogalmazta meg első fontos megállapításait a költészet és a valóság, a Szép és az Igaz kapcsolatáról a barátaihoz írott leveleiben. 1818 szeptemberében lesújtó, fölényes hangú kritikát közölt az Endümion-ról az egyik kritikai folyóirat. Keats azonban rendíthetetlen; a kritikára utalva kijelentette: „Az angol költők között leszek halálom után.” S már szinte ott volt. 1818 augusztusától kezdve gyakorlatilag állandóan lázak és fájdalmak gyötrik, decemberben öccse, Tom, tizennyolc évesen tüdőbajban meghal. Keats az ágya mellett ül az utolsó percig, és Shakespeare-t olvas, a Lear királyt, hogy az iszonyú élményt el tudja viselni. A betegség, a halál, a költői kudarc és Shakespeare határozzák meg 1819 hihetetlen tempóban zajló eseményeit. Még Tom ágya mellett kezdi fogalmazni a Hüperion c., végül befejezetlenül hagyott elbeszélését, az aiszkhüloszi mértékkel mérhető tragikus történetet a teremtés értelméről, a pusztulás és a fennmaradás elvének kapcsolatáról, a szépség és a fájdalom felfoghatatlan egységéről. Majd következik egy középkori töredék Szent Márkról s egy középkori környezetbe helyezett, babonás hangulatú és fiatal érzékiséggel átitatott Rómeó és Júlia-történet, a spenseri részletességgel kimunkált Szent Ágnes éje, egy ballada La Belle Dame Sans Merci címen a középkori lovagról, emésztő szenvedélyéről, lepusztult életéről. És aztán az ódák, a legszebb szonettek, újabb elbeszélés, egy teljes dráma, a Hüperion bukása című töredék, a mitológiai téma újabb feldolgozása, amely, ahogy Szerb Antal írja, olyan igazságokról beszél, melyek már túl vannak megismerésük határain. Az európai költészet csúcsain járunk.
1820 februárjában erős köhögés közben vér bukik fel a szájába: orvosnak készült, anyját, öccsét ápolta, tudta, mit jelent. Mire augusztusban utolsó kötetéről, mely a remekműveket tartalmazza, elismerő kritika jelenik meg (mellesleg ötszáz példányban adták ki, s arra se nagyon akadt vevő), ő már – mint Az Őszhöz írott ódája is tanúsítja – elbúcsúzott a világtól. Barátai összefognak, Rómába küldik, hátha a klíma... 1822. február 23-án hal meg, a római protestáns temetőben nyugszik.
Keats élete, a költészet iránti becsvágyó szenvedélye, a rémítő körülményekkel való tusája, a betegséggel, az idővel folytatott versenyfutása legalább annyira megrendítő és felemelő történet, mint költészete, hiszen élete adja hitelét a verseknek. Egyszerre élte át az életet mind az öt érzékszervével, csupasz idegeivel, és látta a „mindenség partjáról” vagy „a magas ég magányos tüzeként égő” csillag mozdulatlanságának távlatából. Az élet felé épp hogy elindult fiatalember mohó örömvágya és a létezés teljességét átlátó művész tragikus bölcsessége kapcsolódik egybe e páratlan izzású költeményekben, s a végső belátás fájdalmas örömét kínálják az olvasónak.
(Forrás: 88 híres vers és értelmezése a világirodalomból 200-202. old. - Móra Könyvkiadó 1994.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése