(Goschler Tamás: Gyász - a kép forrása: http://hu.wikipedia.org/wiki/Gy%C3%A1sz)
Miska bácsi megházasodott. Tüske is megszúrta, ág is meghúzta, míg ennyire vihette a földi boldogságban...
Mert Miska bácsi fiatal házas, de nem fiatal ember.
Az arany ifjúság korában ismerkedett meg Margitkával, a kis selyemhajú babával, és feltette magában, hogy magához láncolja egy egész életre.
Makacs volt-e egyszerűen, vagy mélyebb érzelmű, melegebb, tartósabb szívű, alig tudom, de hogy egy kicsit könnyelmű volt – az egészen bizonyos.
- Fiatal még a lány! – mondotta a mama.
- Csókból, szerelemből meg nem élünk! – toldotta meg a papa.
Mind a kettő igaz.
És Miska bácsi ezután nem volt többé jókedvű, nyílt, közlékeny, mint annak előtte.
Szomorú, sötét arccal kereste a csók és szerelem helyett azt, amiből – megélhetnek...
Komor, mogorva, szúrós szemű, szúrós bajuszú lett...
De végre is őt munkával terhes év után megszületett az állás, a hivatal és Miska bácsi elvette a selyemhajú tündért.
Csókból, szerelemből éltek, Miska bácsi nevetni is, kacagni is, tréfálni is tudott már, megtanította reá Margitka.
De a következő májusban nyíló tavasszal Margitka beteg lett s egy sötét, szomorú éjszaka bezörgetett a boldogságtanyára a fekete rém, a halál és magával vitte a kis selyemhajú tündért...
A sors gyakran igazságtalan és következetlen.
Összehoz rokon lelkeket, hogy megszeretnék egymást örök szerelemmel; eltölti lelkünket – földi mennyországgal, aztán egyet gondol, elválasztja őket egymástól egy szomorú sírdombbal...
Miska bácsi egyedül maradt.
Állás az volt, de az üdvöt adó csóknak, szerelemnek – vége.
Ibolya is nyílik, a nap is mosolyog, az ég is mosolyog, csak Miska bácsi zokog keservesen... Nevetni se látják, tréfálni se hallják.
Csak egyre sír!
Siratja az ő selyemhajú angyalát, akit megszeretett ibolyanyíláskor, küzdött, lázasan dolgozott érte öt hosszú éven keresztül, de el is vesztette, el is temette virágnyíló tavasszal...
*
Egy pár év telt el...
Az idő sok égő sebet begyógyít.
Azt gondolták a Miska bácsi rokonai, jó emberei, különösen a jó nénikék, hogy örökre utoljára sem maradhat asszony nélkül a háza.
Ez se jól van, amott is csípik, emitt is lopják: hiába, kell az asszony.
Megegyeztek, hogy jó lesz a tiszttartóék Iluskája feleségnek. Miska bácsi nem bánta a dolgot. Javát akarják, tudta jól.
Megtartották az eljegyzést.
*
Őszi reggel volt.
Miska bácsi korábban ébredt a szokottnál. Olyan különösen érezte magát.
Az új karikagyűrű fénylett, ragyogott az ujján.
Hátra simította nagy fekete haját, mintha le akarna valamit simítani a fejéről: valami nyugtalanító eszmét, valami kényelmetlen alkalmatlankodó gondolatot.
Merengve állott meg.
A virágos kert, a nagy gyümölcsös, távolabb az erdő, őszi hervadt virágokkal, sárgult falevelekkel előtte vannak.
A halkan síró szél valamit beszél.
Lelkébe beröppen, hogy virágos tavasz után természetes az őszi hervadás.
Virít az ibolya, a gyöngyvirág tavasszal, de késő ősszel mind odadőlnek az enyészet karjaiba.
... Az ember is élete őszén, reményhervadáskor, vágyak halálakor mondjon le tavaszi álmairól...
A sápadt őszi napfény csillog-ragyog az új karikagyűrűn... Bántotta a fénye. Lelkét valami véghetetlen szomorú hangulat lepte meg, lassan visszament a szobájába.
Ágya felett meglátta Margitka arcképét.
Ibolyanyíláskor kapta tőle, mikor megismerte, mikor megszerette. Az arckép alján van egy fürtöcske az ő selyemhajából, szép hosszú hajából...
Miska bácsi kezdett a képhez beszélni, lassan, szomorúan:
- Látod kis Margitkám, új gyűrűt kaptam: ne haragudj érte én angyalom, halott mennyországom. –
- A ruháidat, arcképedet, apró soraidat, pici betűidet, miket nekem írtál aranyos kezeddel, szerelme szíveddel, mind elzárom, erős vaszár alá.
Sorra csókolom őket, aztán elrejtem mind, én édes angyalom, halott mennyországom, mert új asszony jön a házhoz.
Késő este, mikor hold süt, tévedt madár repül, hallgatag éj van künn, nem mondom neked: Jó éjszakát, jó éjszakát!...
Ébredő reggellel, hajnal álmok után nem kívánom neked: Jó reggelt, jó reggelt, én édes angyalom, halott mennyországom! Meghalsz másodszor is, eltemetlek másodszor is, mert új asszony jön a házhoz...
... Margitka mosolyogva nézett őzszemeivel, édesen beszélt mosolygó ajka:
- Nem haragszom, légy boldog!...
Miska bácsi csak búcsúzgatott, búcsúzgatott, s egyszerre csak homályosak lettek a szemei a kitóduló könnyektől.
Odaborult az ágyra zokogva, zihálva:
- Hát el lehetne feledi Téged, te jó, te szent...?!
*
A tiszttartóék lánya másnap visszakapta a jegygyűrűjét.
Miska bácsi úgy okoskodott, hogy egy fájdalom egy életre...
(Forrás: Zalai Közlöny 1901. 21. szám)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése