Jókai Mór: II. Rákóczy Ferencz emléke (1882.)

Hogyha alvó volnál távol tengerpartján,
Gyönge sóhajtásom akkor is felköltne;
Ez a gyönge sóhaj millióknak ajkán
Sokszorozva, vihar harsogását öltve.

De te, örök élő, örök ébrenlévő,
Mindig itt vagy köztünk, mióta születtél,
A fényes multból a végtelenig érő
Nem halott árnyék, nem, világosság lettél.

Neved egyértelmű lett a szabadsággal;
Él benne egy nemzet minden szentelt vágya,
Minden, mi a multból fénynyel visszalángol,
Minden, mi a jövőt reménykedve áldja.

Fejedelmi bölcső volt a fényes csónak,
Egek országából mi a világra hítt,
Hívták száműzésnek, nehéz koporsónak
Azt a gyászos hajót, mi oda visszavitt.

S az a tenger, mit e kettő közt bejártál,
Annak egy neve volt: nemzeti dicsőség;
Méltó, hogy a miért küzdtél, mire vártál,
A késő utódok az álmot betöltsék.

Diadalmas harczok egész sorozatja
Követte zászlóid. Hivó szózatára
Tárogatóidnak kelt e hon magzatja,
Lélek szállt a vasba s a vér nem volt drága.

És a szabadságért kihullt vér olyan mag,
Mely századok mulva termi meg kalászszát,
Gyökerei élnek, sarjai kihajtnak:
Hiába tapossák, hiába kaszálják.

Mi maradt e nagy kor tündérvilágából?
Egy nagy „név” az „aranykönyv”-ből kifelejtve,
S egy hamvvedernyi por, Keletország távol
Tengerpart vidékén nagyon jól elrejtve.

Egy „dal”, mely a drága halottaknak sírt ás,
S miben holt és élő lelkek egybeforrnak:
Egy „rézpénz”, a mit e rávert szó „libertas”
Aranyértékűvé tesz az utókornak.

S még maradt valami: a Te egész lelked,
Egy nemzetnek szívét lángragyujtó szikra,
Olyan tisztán, a hogy az égbe lehelted,
Egyik ivadékról szállva a másikra.

Vele voltál mindig édes nemzeteddel
Sűrű gyászában, mint ritka örömében;
Hogy annyi veszély közt soha sem csüggedt el,
Hogy annyi ellenség nem győzött e népen!

S az eszme, a minek egy éltet szenteltél
Küzd, épít és terjed, hódít és elfoglal,
Mi halottnak látszott, álmaiból felkél:
Helyet kér a földön és halad a korral.

Sokan imádnak, de kevesen ismernek,
Kik leginkább hínak, hogy álmod felköltsék;
Zaját hallják csupán győzelmes fegyvernek,
S nem látják benned a haza legfőbb bölcsét;

Kinek az árnyéka drágább, mint a fénye,
Az az önzéstelen, feláldozó lélek,
Kinek lemondása volt legfőbb erénye,
A milyennek téged én megismerélek.

Mindent a hazának, magadnak semmit sem,
A nemzetnek azt is, mi érhetlen távol;
Saját fejednek még azt sem, a mit Isten
Adott felkent ősök dús adományából.

Hitnek, gondolatnak, földnek szabadsága
Minden ajkú honfi szívében egy bálvány,
Ki mindenekfölött imádott és drága,
Kit lelkében visel, nem csupán a száján.

A „haza”, a haza, s örökké a haza!
Ez volt az a bálvány, a kit fölállítál,
- Már most hát ébredj föl! már most hát jőjj haza:
A kit úgy imádtál, az a bálvány itt áll!

Nézd: szabad a Nép, Föld, a Vallás, a Sajtó,
Nincsen rabszolga már Magyarország földén;
A honszerelemnek nincs már börtönajtó;
S milliók felett csak egy úr áll: a törvény.

Halld, a magyar nevét megbecsüli minden.
Édes nyelvünk versenyt fut mívelt népekkel,
A magyart tisztelve emlegetik kinn, benn
Merre a nap nyugszik, merre a nap felkel.

Nézd a magyar zászlót szárazon, tengeren,
A magyar fegyverét népek erős harczán,
Mit a magyar földje, keze, lelke terem,
Még a „libertas”-t is a hitel piaczán.

És nem pihenünk meg, haladunk előre,
Helyt állunk a bajnak, kiállunk ostromot;
Nehéz munka ha jön, nem térünk előle,
S a jövőnek rakunk jó fundamentumot.

Csapás el nem csüggeszt, siker el nem kábít,
Erőnket feszítve, gondunk sokszorozva,
Végezzük a multak elkésett munkáit,
Remélve a Jóban, de készen a Rosszra.

Hol minden gondolat csak egy hazát teremt,
Ennek hódol, áldoz e földi Istennek,
Ez a te szellemed, oh Rákóczy Ferencz,
Ilyennek látlak én, ilyennek ismerlek.

Egykor koronával kináltak: nem kellett.
Az a korona már összetörött régen,
De töviskoszorúd újra kizöldellett
És csillagkoszorúd ott ragyog az égen.

Emlékköved nagyobb a pyramidoknál,
Ilyen síremléke egy dicsőnek sem lett.
Meg vagy örökítve jobban mindazoknál,
Mauzoleumod az egész magyar nemzet.

Töltse be szellemed ezt a magas házat,
S az nőjjön oly nagyra, hogy azt befogadja,
Uj fényt áraszszon rá minden jövő század,
Míg a szív melegít, meg az Isten napja.