Hamvas Juliska: Tovább, tovább

    Hamvas, bodros felhők tornyosultak, elfogva az első tavaszi meleg napsugarakat. Gyorsan terjedtek s alig pár pillanat alatt valóságos hófergeteg támadt belőlük, mintha búcsúztatóul még egyszer, utoljára rá akarna ijeszteni a fő- és székváros tavaszi öltözékű sétálóira, kiket a márciusi verőfény előbb kicsalt az utcára.
    Jó magasról tekintve, csodás képet nyújt az ilyen emeletekig felkavargó hópihe-forgatag, melyben, mint valami hullámzó fehér ködben úszni látszanak a tovasiető emberalakok.
    Mindez alig félórai tünemény volt az 1900. év egyik tavaszi napján s mire a nap újra kimosolygott, vakítóan, fehér lepel fedé az utcákat és tereket.
    A központi pályaház előtti nagy téren, mint rendesen, úgy most is élénk forgalom, jövés-menés mutatkozott s a fehér hóterületen az első hosszú nyomot egy kedélyesen pipázgató utcaseprő idézte elő, s mint seprőjét lomhán maga után húzta, miközben áthaladt a téren.
    Talán ő volt a legboldogabb ember azon a napon, midőn teljes lelki nyugalommal szíva kis pipáját s miközben lassan áthaladt tötyögő lépésekkel a téren.
    A maga után húzott seprű hagyta nyomon egy apró lábú szobacica szaladt végig az átellenben levő cukrászdába, mert az előbbi hózivatar vendégeket kergetett be uzsonnára  nagyságáékhoz.
    Uzsonnára, igen, meg egy kis csevegésre.
    Lili, a bájos Lili félig suttogva, mint nagy titkot mondja el a mai csemegézés közben legújabb hódításának napsugarakkal kezdődő és sugárzó gyémánt-ékszerrel végződő regényét, amit egyéként a háziasszony úgyis hallott s elragadónak tartott.
    S míg ők a díszes berendezésű lakásban csevegtek, lent egy másik alak is haladt a hómezőn seprővel húzott nyomon végig.
    Szegényesen öltözött nő, karján kis gyermekkel.
    A nő arca halvány volt, a gyermeké a hidegtől kipirosodva. A nő, kinek még a szenvedés sem törölhette le szépségének nyomait, visszafojtá előtörő könnyeit s vigyázva haladt a nyomon tovább, míg a körülötte lévő fehér világ oly nagy ellentétben állt lelkének sötét bánatával.
    Szeretett igazán és csalódott. Egy egész élet ábrázója és boldogsága odavan, míg ő az élet árnyképeit látja, addig a másik az őt illető gyémántok fényében gyönyörködik.
    De hát tovább, csak lépeget előre.
    Egyik ember a másik után, a pénzért, a létért küzdő rohanó alakok, egyik vánszorog, a másik fut, kitér másnak, vagy mást leszorít útjából, némelyik a hóra lép. Szélesedik a sötét sáv az utca kövezetén, már két méternél is szélesebb a seprő után maradt keskeny vonal a havon.
    Majd két fiatal ember halad élénken beszélgetve egymással.
    - Úgy van, az az ember egészen elrontotta jövőjét, családi boldogságát feldúlta, nekirohant minden élvezetnek, kártyázott, vesztett, tobzódott, kölcsönzött, adósságokba merült, védte neje hozományából még meglevő ékszereit, gyémántjait elvitte...
    - Eladni?
    - Dehogy, a Lilinek, tudod... hiszen...
    - Tudom, annak?
    - Annak!
    - És most mit fog tenni az az ember?
    - Ki tudja, annyi bizonyos, hogy valamirevaló társaságba többé be nem kerül.
    - Hátha megjavul még, hiszen elég fiatal...
    - Bajosan, sikkasztott végre és most körözik.
    - Te, hogyan éreznéd magad, ha helyében volnál és most üldöznének?
    - Így tennék ni!
    S a kérdezett fiatalember nekiiramodott a széles útnak, mintha korcsolyázni akarna; a másik utána. Pajzán, fiatal kedéllyel amire végigértek, talán már elfeledték, hogy másoknak mi nyomhatja a szívét, akik ott sietnek előre.
    Mind többen, többen, szélesebbre taposva két oldalról a fehér havat s a sok között ki figyelne az egyesekre, ki látná annak a csaknem rég szép férfias alaknak megtört előrehajlását, a szemek lázas villogását, az arc halálos sápadtságát, ki venné észre a vonások eltorzulását, a téveteg, ingadozó járást.
    Egyszerre minden erejéből futni kezd, majd megáll, hirtelen fejéhez kap, megfordul s néhány lépést visszafelé szalad, nagyot nevet, aztán betántorog a fehér hóba, ismét kacag s újra visszaszalad a lejárt, letaposott nyomra, az emberek kitérnek előle, a bámulók összeszaladtak, sokan nem tudják, mi történt, csak, mert a többi bámul, ők is odasietnek.
    A sápadt ember beszél:
    - Könnyek úgy csillognak, mint a hópihék... gyémántok, azok is úgy csillognak, mint a hópihék. Minden úgy fénylik, szinte megvakulok... vakulok már, azért sötétedik minden körültem.
    Újra szaladni akar, hangosan nevet, hirtelen megcsúszik a letaposott havon. Hanyatt vágódik, a feje hátracsuklik az utca kemény kövezetére, az most már neki jó, puha párna.
    Nagy tömeg verődik össze, a zúzott fej helyén vérnyomok, s fekete sárban letaposott úton.
    Jönnek a mentők, elviszik.
    Aztán jönnek-mennek az emberek tovább. A széles nyomon kocsik is haladnak már. A tavaszi nap is olvasztja a havat; tíz méter széles már a seprő nyoma. A seprőé és a sok emberé.
    Minden nyom egy-egy regénynek a jegyzéke. Végre összeverődik, az egész valami bizonytalan lesz: se hó, se sár, se fehér, se fekete.
    Már eltűnt a hó is, a sötéten letaposott út is, rohannak a téren össze-vissza tovább, tovább.
    Egyik kifelé a pályaházhoz, egy távoli útra kelni, másik befelé a pályaházból: ezer reménnyel egy közeli életpályát megkezdeni, harmadik útja pedig s talán ezé a legkényelmesebb, mert fekszik szép csendesen s lovak húzzák arra a fasoros útra, mely a temetőbe vezet.
    Vajon ez milyen utat kezd meg?
    S így hullámzanak a tarka képek tovább, tovább...

(Forrás: Zalai Közlöny 1901. 22. szám)