I.
Illyés Gyula
II.
a) Elégia
b) Egy mondat a zsarnokságról
c) Bartók
d) Koszorú
e) Tavasz
III. Összegzés
Csaknem egyidőben született Németh Lászlóval a népi írók csoportjának másik reprezentatív alkotóegyénisége, Illyés Gyula. Munkássága éppúgy túlnő egy írócsoport keretein, mint Némethé. Az illyési életmű, amely egyike a legsokoldalúbbaknak,m ár a két háború közti években is elismerten a legrangosabbak közé emelte alkotóját.
Az ifjú költőre hatottak az avantgárd irányzatok – elsősorban a szürrealizmus -, azokat lelkesen ismertette, de igazából nem volt avantgárd alkat. 1922-ben emigrációba kényszerült, s Párizsban élt 1926-ig. Itt ismerkedett meg a szürrealizmus nagy vezéregyéniségeivel, s ő maga is írt szürrealista verseket, melyek kifejezőkészségének erejét erősítették. Első verseinek szabad ritmusa és képalkotásának módja a szürrealizmus hatására vall, de tartalmában a magyar parasztság nyomorát és lázadó keserűségét szólaltatja meg.
Párizsból hazatérve gyors váltás következett be írói munkásságában, megtartja, de a klasszikus magyar irodalom legnemesebb hagyományaival olvasztja össze a modern költői formákat. Petőfitől az egyszerűséget és a forradalmi lendületet, Aranytól a kifejezés fegyelmét és a népköltészeti elemek felhasználását vette át. Modernség és klasszikus hagyomány, széles európai kultúra és mélyen átélt, haladó hazaszeretet szerves ötvözete marad mindvégig lírájának alapvonása. A harmincas évekre érte el pályájának csúcsát.
Illyés Gyula a Nyugat második nemzedékéhez tartozó költő, író, drámaíró. Egész életpályáján vallotta a néptömegek iránti elkötelezettségét a humanizmus és felvilágosodás nemes eszméi alapján. Magyarország tragikus elmaradottságát látva s tudomásul véve az első világháború utáni forradalmi hullám elapadását, a magyar társadalom radikális átalakítását tartotta céljának. 1945 előtt elsősorban a szociális gondok enyhítéséért küzdött, de ezt egybekapcsolta a demokratikus szabadságjogok kiterjesztésével.
Illyés sok évtizedes munkássága alatt jelentős változás ment végbe. Vannak azonban olyan jellemzői, amelyek hangjának első igazi kiforrásától kezdve a legkésőbbi időkig megmaradtak. Ezek közül tárgyiasságra, világosságra és egyszerű rendre való törekvése emelhető ki. Költészetének tárgya a 20-as évek végétől egy évtizeden át jórészt az uradalmi parasztság, cselédség élete. Kiművelt, érzékeny intellektusa eleinte inkább csak közvetetten mutatkozik meg. Bensőséges, reális táj- és emberszemlélet, szelíd humor és forradalmi pátosz olvad eggyé műveiben. Olyan emberek alakját festi elénk, akik a maguk egyszerűségében is nagyobb erőknek adnak testet.
Illyés ’45 után keserű megvetéssel szól a múltról és a haladó gondolkodásúak nem megfelelő helytállásáról Elégia című
versében: „És nem volt hazának elég, / ... „ha megszólalt ízes magyarul a cseléd,” ... „hogy kitekintve vonatodból / elgondoltad az aratókról: / mást érdemelne ez a nép.” ... „a három szín ... egykor jelkép volt: szabadság, egyenlőség, testvériség!” ... „tudd meg, az volt a csoda itten, hogy össze nem dőlt már elébb!” Fájdalmasan sorolja mindazokat a lehetőségeket, melyekkel a magyar nép nem élt, melyeket nem becsült, nem értékelt, nem vágyott rá ősi jussánál fogva sem.
1950-ben írta az Egy mondat a zsarnokságról című történelmi szempontból is nagy jelentőségű versét, melyet nevezhetünk a kommunista diktatúra mementójának is. A költő célját a mondandó erőteljes kifejezésével éri el. Ezért ismétli meg a zsarnokság szót tizenötször, s ezért mondogatja: nemcsak... nemcsak... A végső kétségbeesésből fakadó felkiáltásában a költő megőrzi racionalitását. A zsarnokság két összetevőjére világít rá: egyrészt arra, hogy az élet minden területére kiterjed, oda is, ahol nem is sejtenénk a jelenlétét. Másrészt arra, hogy mi magunk vagyunk építőkövei. E gondolatok jegyében sorolja fel a diktatúra legfőbb kifejezőeszközeit: a puskacső, a börtön, a vádbeszéd után a zsarnokság rejtett működési területeit, az abszurdumig víve a sort: még a nászi ágyban is jelen van.
A kor által felvetett művészetfilozófiai és emberi kérdéseket válaszolja meg a Bartók című költeményében. „Picasso kétorrú hajadonai, / hatlábú ménjei / tudták volna csak eljajongani, / vágtatva kinyeríteni, / amit mi elviseltünk, emberek” – vallja, de hozzáteszi, hogy aki „szépen kimondja a rettenetet, azzal föl is oldja.” Illyés e versében is megőrzi a tárgyi mozzanattól elinduló merész képtágítás módszerét, és rávilágít arra, hogy a jó művész az igazságot fejezi ki, csak így tölthet be fontos szerepet. A mű 1955-ben keletkezett és jelent meg. A személyi kultusz legsötétebb szakaszához képest ez már „oldottabb” év, a kritikus hangok is megszólalhattak. Bartók zenéje azt példázza, hogy nem harmonikus a társadalom állapota, mert a nép jogai szellemi és anyagi értelemben is korlátozottak. A nép érdekeinek képviselete (Bartók) és az azzal való visszaélés (diktatúra) a konfliktus lényege, s ez áll a mű középpontjában.
A hangzavar Bartók művében nem a művészietlenség, hanem a valóságban létező disszonancia kifejezési eszköze. Picasso művészete erősíti Bartók igazságát arról, hogy a harmonikus formák nem mindig képesek kifejezni a valóságot.
A Koszorú című ódájában magasztos hangon szól az anyanyelv iránt érzett elkötelezettségéről, szeretetéről, s rávilágít arra, hogy az anyanyelv szeretete követendő példa. A költő a neki jár dicsőséget koszorúként teszi le az anyanyelv allegorikus alakjának lába elé. Az anyanyelv a fa gyökérzetének képe, s motívuma azt a sokrétű érzelmi és gondolati kapcsolatot összegzi, amely az embert közösségeihez, annak történelméhez és jelenéhez, jövőjéhez köti elszakíthatatlanul. A versnek azért Koszorú a címe, mert koszorúként tesz le a költő az anyanyelv allegorikus alakjának lába elé minden dicsőséget, hírnevet, amit a nagyvilágban ő maga kivívott. Minden őt ért elismerés a fölnevelő édesanyát, a magyar nyelv szépségét és gazdagságát illeti.
Öregkori költészetének gyönyörű láncszeme a Tavasz című epigrammája. A minden műfajban otthonosan mozgó 80 éves Illyés úgy tűnik, mintha kiírta volna már magát, hiszen ez a terjedelem nagyon kevés. De Örkény egypercesei óta tudjuk, hogy kevés szóval is lehet sokat mondani. Az az élettapasztalat, bölcsesség és hivatástudat, ami tollából árad, példaértékű.
A rövid alkotás tömörsége fontos üzenetre enged következtetni. Első látásra a címből tavaszköszöntő versre gondol az olvasó. De mi jutott eszébe a tavasz kapcsán egy idős költőnek? A tavasz mint évszak a kikelet, a megújulás időszaka. A tavaszi fecske a szabadság jelképe is lehet. A nyitott szárny egyrészt olyan, mint egy vezénylő karmester; másrészt a keresztre feszített Krisztusra is emlékeztet. A bibliai történettől eltérő az értelmezés, mert a madár testileg nincs mozgásában korlátozva, míg Krisztus teste a keresztre szögezve függött a latrok között. De Krisztus nemcsak meghalt, hanem fel is támadt halottaiból. A halál után Isten színe elé járulva adhatott számot előző életéről mindenki, a madár is és az ember is.
A földi életben a kiszolgáltatottság miatt az ember megirigyelheti a madártól a szabad szárnyalás lehetőségét. De milyen karmesterei vagyunk mi földi életünknek? Kit vádoljunk a hamisan megszólaló hangokért? Kitől, mikor, mit kérhetünk számon? Mindez megválaszolatlan kérdés marad Illyés számára is. E kis filozófia művön át vajon mit üzen az utókornak a költő: tudnia kell az embernek, hogy honnan ered s hol ér véget az emberi élet.
Illyés a népi, nemzeti és egyetemes emberi értékek ötvözője. Nemcsak a lírában, hanem a prózában és a drámában egyaránt maradandót alkotott, életművének tengelyében mégis költői munkássága állt.
(Forrás: Varga Zsuzsanna: Házi dolgozatok könyve – a 20. század irodalmából, ITEM Könyvkiadó, 56-58. old.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése