Ábrándos lelkű poéták izgatottan várják ébredésedet virágnyitó édes tavasz!
S mikor első langyos sugara a napnak rátűz a didergő földre és melegétől bimbóba pattannak a virágok tarka seregei: megszületik a dal szívben és ajkon.
- Ibolyát tessék! – hangzik az utcán fehér arcú kis gyermek-leányka ajkáról.
Rügyfakasztó, ibolyaillatos tavasz, ha első hírnököd, a fehér arcú leány meghozta ébredésedet, áhítat száll reánk és megnyugtató édes érzés lopódzik szívünkbe...!
A szívben kel ez az érzés, valami megmagyarázhatatlan, titokzatos, melytől újra él a lélek és hevesebben lükte4t a vér ereinkben.
És feledve lesz ezernyi baj, elmúlik a csüggedés, felbuzdul a hit, szárnyra kél a remény.
Csodás a te ébredésed és megmagyarázhatatlanul áhítatot!...
*
... A leány ott ült a nyitott ablak mellett. Szomorú volt az arca és sápadt. Mély tüzű, nagy szeme szinte rátapadt arra a távolból odaszürkülő nagy ódon házra, mely túl a kerteken emelkedik, a melynek erkélyén egy fiatal pár állott, egymáshoz simulva, kart-karba öltve...
Kívülről beáramlott a langy tavaszi levegő; virágillat csapódott be az ablakon és a bohókás, illatos napsugár bekacagott a leányra.
Szemközt állt vele a férfi.
Egy darabig csak nézte a leányt, vizsgálta arcát és szemét, mely oly hidegen bámult a végtelenbe.
Aztán megszólalt lágyan, csendesen:
- Megint csak őt nézi!... Megint és mindig...
A leány ingatta fejét, egy pillanatra égő pirosság ömlött el arcán, aztán fehér lett újból, mint egy szenvedő Madonna arca...
A férfi pedig folytatta rezgő, édes-dallamos hangon:
- Hiába tagadja, látom az arcáról, kiolvasom a szemeiből, azokból a homályos, merengő tekintetekből, hogy csak érte él most is... Hiába akarja elhitetni magával, hiába velem, egy önfeledt pillanat megcáfolja, lerontja hitét!...
A leány ránézett a férfira. Arca nyugodt volt, tekintete éles.
- Már nem szeretem!...
- Ámítja magát. – Legyen egyszer őszinte és vallja be, hogy most még jobban szereti azt az embert!
- És ha szeretném? – kiált fel lángba borult arccal a leány. – Lehet-e parancsolni a szívnek, mely csak érezni tud?... Amely csak addig szeret, míg tavaszában él, mert nála később nincsen ébredés... Lássa, maga oly jó hozzám és mégis ezzel gyötör örökké...
- Bocsásson meg Irma, de oly rosszul esik nekem, ha látom, hogy az a pillantás, melyet reám vet – érte van... Ha az a pár gyöngéd szó, mely olykor-olykor ellebben ajkáról – neki van szánva... Higgye el, ez is meg tudna valamikor őrjíteni. Nem gyötröm ezzel, de jólesik szívemnek, ha kibeszélheti magát annak, akivel tudatni mindent – kötelesség!
- Igaza van! Kötelességünk egymással közölni mindent. Nos, figyeljen tehát ide. Nem tagadom, hogy fáj annak a másiknak hűtlensége, hiszen egykor nagyon, nagyon szerettem... De most már csak a válás keserveitől sajog a szívem. Hogy múljék fájdalmam annak eloszlatására maga van hivatva édes, mert hisz szeret... És én rendületlenül hiszek a maga szerelmében. Meglássa, hogy épp oly hűségesen fogom szeretni, mint azt a másikat szerettem... Szeretem Ákos, de a mély, igazi szeretetemből fakadó szerelem – érzem – csak később jön meg, az idővel. A szív szerelmének később nyíl újra virága, mint a – tavaszé...
- Oh Irma, remélhetem-e ezt valaha? – mondta könnybe borult szemekkel a férfi.
- Szeretem! – mondta nyugodtan a leány, és szelíden tekintett vőlegényére.
A férfi lázasan, szerelmesen szólt:
- Ne mondja még, talán majd később, talán soh”ne mondja ezt, mert elkábítja szívemet a boldogság... Hadd érezzem, hadd tudjam csak, hogy szeret, de ne halljam meg soha... Mikor látom hideg arcát, s csodálom mélységes, nagy, szomorú szemeit; csak bámulni tudom azt a nagy őserőt, melyet szívébe lehelt az alkotó, ezt az erős, legyőzhetetlen, hűséges szerelmet, mely szívében él s ereibe forró vért hajt... Csodálom, és azt hiszem, hogy méltatlan vagyok a maga aranytiszta szívére, amely még a bűnös embert is ily végtelenül tudja szeretni... És kétségbe ejt az a gondolat, hogy ezt a nagy szerelmet alig tudom viszonozni... Bocsásson meg édes, nem gyötröm tovább az én kétkedéseimmel, mert erős a hitem, hogy – szeret...
... Künn a csalitban felzendült a szerelem hírnöke, a fülemile édes, párját hívó dala...
... A leány könnyei kicsordultak.
Tekintetét belemélyesztette a férfi izzó tekintetébe, könyörgő két szemébe, aztán széles keblére borult...
Az pedig csókolta szenvedélyes lázban s beszélgetett hozzá a tavaszi szellő lágy, suttogó hangján:
- Szeretlek, imádlak a mindörökségig... forrón, bálványimádó szenvedéllyel... Lásd, van a szívnek is ébredése, tavasza... Édes, balzsamos, virágfakasztó tavaszi...
*
Kívülről beáramlott a langyos tavaszi levegő, virágillat csapódott be az ablakon és a bolondos, illatos napsugár bekacagott a szerelmes párra.
A fülemile pedig dalolt, dalolt édesen, szerelmesen...
Fülemile, fülemile: szerelem hírnöke!
(Forrás: Zalai Közlöny 1901. 18. szám)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése