Dsida Jenő: Visszapillantunk a múltra s az rendkívül mulatságos

Ó, milyen édes az andalgás a pirosra sütő nap
          lángözönében, a sok-sokezernyi, parányi sugártű
          bőrömet ütve pereg, befurakszik a pórusokon, szúr,
          csiklandoz, bizsereg s minden pici nyíl nyoma forró
          csöppekkel kezd vérzeni: csurran a nyári verejték.

Téged utánozlak, ravaszul most, Tinti barátom,
          hosszura nyújtom a nyelvemet én is, ütemre zihálok
          s közte lehúnyt pilláim alól hunyorítva figyellek.
          Meghökkenve tekintesz rám. Meg is állsz nagy ijedten.
          Elkomorult okos arcodról lesugárzik a részvét.
          Végül is észreveszed, hogy mókázom s tovaszökve
          jót kuncogsz befelé, míg én nagyokat hahotázom.
          Így mulatunk kettesben, örömmel. Ilyen csudakedves
          pajtás vagy te. Nem is gondoltam volna bizony két
          éve, mikor szert tettem rád egy harmatos, őszi
          reggelen, elcsavarogva sokáig a parti tanyák közt,
          korty italért bekopogva szives gazdád kapuján és
          összekülönböztem morcos, csahos édesanyáddal:
          el sem hittem volna, hogy ennyire összemelegszünk.

Oly pici voltál akkor, Tinti, akár csak az öklöm,
          szürke felöltőm tág zsebe, roppant zsák, fülig elnyelt,
          onnan bámultál ki szipogva e furcsa világra
          s ujjaimat dühösen rágcsáltad gyöngyfogaiddal.
          Nőttél, mind növögettél s lassanként kitanultad,
          hogy mi szabad, mi tilos, mit kell cselekedned, az illem
          összekuszált törvényeit: át nem ugorni az asztalt,
          fel nem dönteni semmit, a tükröt nem nyalogatni,
          meg nem fojtani kis csirkét, nem ugatni a postást,
          láncon menni nyugodtan az uccán, szép uri hölgyek
          szoknyáját nem túrni magasra s - uramfia, - padlók,
          szőnyegek állapotára komoly figyelemmel ügyelni.
          Még nehezebb volt tán a te ostoba, tarka szeszélyü
          gazdád sok bogarát kitanulni, bolondul elébe
          ugrani lompos farkad csóváló örömével
          mindig, ahányszor harsányan fütyörészve betoppant,
          búsan menni elé s szomorúan tenni ölébe
          nagy fejedet, ha szemében láttad a bú remegését,
          ülni, feküdni, felállani, ugrani, hogyha kivánta,
          tágranyitott szemmel hallgatni figyelmesen annyi
          mély panaszára, fülelni a verseket este, ha fák közt
          mentetek álmosan és a világ zokogott a sötétben.

Legszomorúbb lehetett tán mégis a rengeteg erdőn
          elhagyatottan futnod elől, vagy hátramaradnod
          búsegyedül, mialatt gazdád kacarászva enyelgett
          ábrándos-szemü szőke szerelmével, derekára
          fonva kezét, simogatva a lány ruganyos puha testét,
          vagy ha csalitban, a hűsölü pázsiton elheveredtek
          s mind közelebb tolták egymáshoz az ajkukat, - ó jaj,
          nem közeledni, nem ugrani közbe lihegve, kilógó
          nyelveddel nem nyalni a két csókért csucsorító
          szájra... Bizony nehezen hagytál föl e csúnya szokással.
          Ám amióta kiszöktél volt tavaly ősszel a kertbe
          s reggel jöttél csak haza, mámorosan, kimerülten
          és nem sokkal utóbb szalmás kuckódba heverve
          hat pici kölyköt szoptattál, komolyan nyalogatva
          bolyhos testüket, áradozó anyasággal, azóta
          megváltoztál, jó kutya lettél, tiszta tapintat:
          elfordulsz, ha mögötted sűrün cuppan a csók és
          nem zavarod meg az erdei pázsit örömteli percét,
          jól behuzódol a sűrübe, dús pofaszőröd alatt tán
          pír suhan át és ajkaidat nyalogatva kukucskálsz...