Mi lelhetett, szegény fiú?
Magadba bolygasz, sáppadón. –
Madár se zeng már, kókkadoz
a nád a tón.
Mi lelhetett, szegény lovag?
hogy arcod bánattal csatás? –
A mókus csűre tellve, kész
az aratás.
A homlokodon liliom,
lázharmat, nedves fájdalom:
s arcod szegény rózsája is
fonnyad nagyon.
Egy hölgyest láttam a mezőn,
szépnél szebbet, tündérleányt,
a haja hosszú, lába hab
és szeme láng.
Kötöztem néki koszorút,
kösöntyüt, illatos övet:
s lám, édesen nyögell felém
és rám nevet.
Lépő lovamra ültetém,
szemem egész nap rajta volt:
ő tündérnótát énekelt
s felém hajolt.
Majd gyüjtött manna-harmatot,
vadmézet s ízes gyökeret
s szólt idegen nyelven – talán
azt, hogy szeret.
És tündérbarlangjába vitt
és sírt nagyon, sóhajtozott:
és én négy csókkal vad, vad szemét
lezártam ott.
S álomba dudolt engemet
s akkor álmodtam – jaj! talán
utolsó álmom – a hideg
domb oldalán.
Sok királyt láttam, herceget.
Arcuk sápadt, szemük irígy,
s szóltak: „La Belle Dame sans Merci
büvölt el így!”
És láttam éhes ajkukat
szörnyű intéssel nyílni rám:
és fölriadtam a hideg
domb oldalán.
És jaj! ezért időzöm itt
magamba bolygva, sáppadón:
bár nincs madárdal, s kókkadoz
a nád a tón.
(Babits Mihály fordítása)
A tizennyolcadik század végén szerte Európában feltámadt az érdeklődés a költészet népi gyökerei iránt, melyet többek között az az igyekezet táplált, hogy sikerüljön megjeleníteni az embert őseredeti állapotában, megmutatni az embernek a modern civilizációtól nem érintett belső, immanens természetét. Az ember nemcsak racionális lény, az ember nemcsak etikai lény, természetének van egy olyan, ösztönök által meghatározott rétege, amely állandónak tekinthető, s amelyen keresztül szervesen kapcsolódik minden látszólagos megosztottsága ellenére a természeti lét örök folyamába.
A középkorból fennmaradt népballadák éppen azt az állapotot őrizték meg, amikor az embert minden lépésében elemi ösztönei, irracionális szenvedéllyel vezették, s az életét valami ésszel felfoghatatlan személytelen erő, a Sors irányította.
A népballadákban fennmaradt az emléke a tudat pogány rétegének, amelyre aztán a keresztény neveltetés és a racionalitásnak alárendelt európai civilizáció oly sűrűn rárakódott, hogy a tizennyolcadik század végére már szinte elfelejtődött. Ide, ehhez az ősi réteghez próbálnak visszanyúlni a romantikus műballadák, Goethe, Arany János, Wordsworth, Coleridge vagy Keats balladaformában írt versei.
Keats nemcsak a népballadai örökség miatt vonzódott a középkorhoz. Képzeletére megtermékenyítően hatottak a korszak vizuális emlékei, a gótika mívesen kimunkált csodája, a katedrálisok szórt fényű üvegablakai, a katolikus szertartások artisztikuma és a távlat, melyet ez a letűnt világ – egy-egy szóban, egy-egy kulisszával megidézve – a vers tárgya mögé varázsolt. Tehát elsősorban vizuális élmény volt, és hangulat, a vallási misztika ugyanis, amely olyan sokakat megérintett ebben az időben, tőle nagyon is távol állt.
A La Belle Dame sans Merci egyike azoknak a verseinek, ahol néhány szó – a lovag lépő lovával, a tündérlány a barlangjával, a királyok és hercegek, néhány archaikus kifejezés (Babits fordításában ilyen például a kösöntyü) – elegendő, hogy egy mesebeli világba repítse a képzeletet.
A preraffaelita mozgalom, amely a negyvenes években indult Angliában, s amely a késő középkori festők, pl. Fra Angelico szemléletére való stiláris utalásokkal akarta megújítani a merevnek, élettelennek ítélt korabeli akadémikus festészetet, előfutárát látta Keats-ben; a festő és költő, Dante Gabriel Rosetti nagy elismeréssel említette többek között éppen ezt a balladát, amelyben szerinte Keats, noha nem voltak rendszerezett képzőművészeti ismeretei, tökéletesen felidézte a középkor látásmódját.
A „naiv” látásmód archaikus ritmussal fonódik egybe. A népballadák akusztikai hatását idézi fel Keats, egyetlen módosítással, s ennek segítségével zseniális módon egyéniesíti a verszenét: az utolsó sort minden strófában lerövidíti, s ettől a végzetszerűség, a versben sejtetett történet visszafordíthatatlansága szépen megemelt hangsúlyt kap.
A ballada 1819 áprilisában született Hampsteadben, amely ekkoriban Londontól északra szép fekvésű, csendes kis település volt. Keats itt bérelte ki magának az egyik villa felét, s április 2-án beköltözött a másik lakrészbe Fanny Brawne anyjával és kistestvéreivel. Fannyt Keats már ismerte, amint az előző szeptemberben egy társasági összejövetelen bemutatták neki, „hűbéresévé szegődött”, ahogy később egyik levelében állította. A mindössze tizenhét éves, kissé kacér, vidám, társaságkedvelő lány szépsége valósággal megbabonázta, és most a fizikai közelsége szinte elviselhetetlennek tűnt. Hiszen Keatsnek a versírásra kellett összpontosítania figyelmét. S bár előző karácsonykor kiderült, hogy Fanny viszontszereti, próbált elmenekülni az élmény elől, nehogy a szenvedély felmorzsolja akaraterejét, s elaltassa becsvágyát.
Tudatában összekapcsolódott Fanny szépségének ellenállhatatlan vonzása, a halál előérzete s a teljesítménykényszer, a lázas kapkodás, a halhatatlanság utáni vágy. 1816 végén egyik versében tíz évet kívánt csupán, hogy költői terveit megvalósíthassa, ebből kettő már letelt, s most olyan izgalomban élt, mint aki sejti, hogy igen kevés van hátra.
Fanny szépségéről így ír neki egy levelében, mikor betegsége miatt nem találkozhattak: „Egyre többet töröm a fejem annak a Szépségnek a titkán, mely ilyen lázas erővel képes fenntartani hatalmát... Most, hogy ébren, nyugtalan aggodalomban töltöttem az éjszakákat, nyomasztó gondok törtek rám. Ha meghalnék, mondtam magamban, nem hagynék magam mögött egyetlen halhatatlan művet sem, semmit, hogy barátaim büszkén emlegessenek. De szerettem a Szépség elvét mindenben, s ha több időm lett volna, emlékezetessé tettem volna a nevem.”
A vers francia címe, La Belle Dame sans Merci (a kegyetlen szép hölgy) egy középkori provence-i költőnek, Alain Chartier-nek azonos című versére (1424) utal, mely a balladákban sokszor megénekelt femme fatale, az áldozatait pusztulásba kergető szépség tragikus hatásáról szól. A mesemotívumok, a szóhasználat mögött Keatsnek más olvasmányélményeit is fel lehet fedezni. Chaucert, Spensert, Chattertont s egy talányos régi angol balladát, melyet Thomas the Rhymer (Thomas, a költő) címen szoktak közölni. Ebben egy költő tragikus kimenetelű találkozásáról van szó egy tündérlánnyal, aki megbabonázza, és „lépő lován” valami boszorkányos vidékre viszi, ahonnan hét év után tud csak kiszabadulni.
Hiába tudunk azonban viszonylag sokat a szóhasználat, a képi anyag forrásáról, a különböző olvasmányokból gyűjtött elemek olyan tökéletesen szervesülnek eggyé Keats-nél, hogy verse semmi mással, csakis saját lélegzetállító szépségével és megmagyarázhatatlan, varázslatos hangulatával mérhető. Az elején és a végén, a „keretben”, a lovag halálos magányát a természeti képek érzékeltetik. A természet maga is, miután eljutott a beteljesülésig („A mókus csűre tellve, kész / az aratás”), immár hanyatlásnak indult, kiüresedett, tetszhalálba hullt („nincs madárdal, s kókkadoz / a nád a tón”). Majd a természet és a lovag szinte eggyé válik, a liliom a hagyományok szerint az ártatlan, szűzi tisztaságot szokta jelenteni, a rózsa meg a szenvedély virága: a képekben benne van már a lovag életének teljes története. (S mellesleg a beteg Keats „lázharmatos” homloka, betegségtől égő bőrének ideges izgalma!) S akkor a lovag elmeséli találkozását a tündérleánnyal: az asszonáncok, az alliterációk, a lebegő jambusok olyan zenét produkálnak itt, amely minden szónál tökéletesebben érzékelteti a szerelem mámorát, a részeg vágyat. S a lovag felékesíti hölgyét, az egész természetet kifosztja, virágkoszorúval díszíti homlokát, karcsú derekát, lovának ringásával andalítja, dalra fakasztja. S a tündérnóta már maga a megejtő szerelem. De a leánynak ez nem elég, megéteti a lovagot, tündérétket kínál neki „manna-harmatot, / vadmézet s ízes gyökeret”, sír és nevet egyszerre, és barlangjába viszi a szegény fiút.
A barlang a beteljesülés: a lovag lezárja „négy csókkal vad, vad szemét” a kedvesének. De nem a leány alszik el, hanem a fiút fogja el az álom, s az álomban ijesztő látomása van: felismeri a lányt, rádöbben, hogy a kegyetlen szép hölggyel találkozott, aki egymás után szedi áldozatait, királyokat, hercegeket, s nem ereszti őket, ha „hűbéresévé szegődtek” szépségének.
A felébredés már nem lehet rosszabb az álomnál, ott találja magát a domboldalon, de nincs szerelmes titkú barlang, se tündérleány, nincs liliom és rózsa, ízes gyökér, vadméz és manna-harmat, csak a lepusztult nádas s a néma, láthatatlan madarak. Nem tudhatjuk, álom volt-e, látomás vagy valóság. Az igazán mélyreható élményeink ellenállnak minden racionális, logikus magyarázatnak.
Egyik kétségbeesett pillanatában öccse halála után Keats azt írta egyik levelében, hogy néha úgy érzi, a költészet csak lidércfény, amely ellenállhatatlanul csábítja magához azt, aki egyszer megpillantja, s aztán az ingoványba csalogatja áldozatait. Minden elfojtott félelme beleszívódott ebbe a megfejthetetlen, babonás varázst árasztó szövegbe: talán a Szépség, a természet, sőt a vers maga is kisajátítja, kiüresíti az embert, megfosztja önálló akaratától, olyannyira beszippantja saját öncélú létébe, hogy megszünteti egyéniségét. „Minden műalkotást az intenzitása tesz tökéletessé, amelyen keresztül bármi, ami esetleges, elpárolog abból a kapcsolatból, melyet a mű a Szép és az Igaz között felmutat” – olvashatjuk Keats egyik legérdekesebb levelében. Az intenzitás, a teljesség sűrített izgalmú átélésé, a kegyetlen hajszára késztető vágy a Szépséggel való teljes azonosulásra talán az igazság felfedezéséhez vezet, de lehet, hogy egyenesen a halálba.
Péter Ágnes
(Forrás: 88 híres vers és értelmezése a világirodalomból 203-208. old. - Móra Könyvkiadó 1994.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése