Bár volnék, mint te, Csillag, oly örök –
nem a magas ég magányos tüze,
hogy türelmesen a világ fölött
vigyázzam, mint álmatlan remete,
a mozgó tengert, mely papként szelíden
mossa a föld emberi partjait
vagy nézi a friss havat, melynek ingyen
fehérébe hegy s mocsár öltözik –
nem – én kedvesem érő kebelén
vágynék lenni szilárd s változhatatlan,
hogy annak lágy, lélekző melegén
őrködjem örök-édes izgalomban:
azt szeretném, azt hallgatni, örökkön,
ott élni mindig – vagy meghalni rögtön.
(Szabó Lőrinc fordítása)
Bár a filológusok kimutatták, hogy a vers 1819 végén születhetett, makacsul tartja magát a legenda, hogy ez Keats utolsó szonettje. Mindenesetre amikor Keats már útban volt Itália felé, a hajófedélzeten 1820. október 1-jén vele utazó barátja Shakespeare-kötetének egyik üres lapjára beírta a szöveget. Shakespeare az óriások óriása volt szemében. Költői nyelvért, képanyagért, élettapasztalatért, emberismeretért, életfilozófiáért, megnyugvást keresvén vagy felpezsdítő szellemi gyönyörűségért újra és újra visszatért Shakespeare-hez. Sokszor rettegés fogta el, hogy egyszerűen Shakespeare után már nincs mit megírni. Élete végén, már halálos betegen, egy reményvesztett pillanatában arra kérte barátait, azt írják majd sírjára: itt nyugszik az, aki homokra írta nevét. Naiv elégtételt érezhet az olvasó, ha belegondol, hogy abban az egyetlen kötetben a hajófedélzetén még a költő életében egymás mellé került Shakespeare és Keats.
A vers elsősorban szerelmi vallomás Fanny Brawne-nak, menyasszonyának, akivel oly kevés örömöt élt át a szűkre szabott idő miatt, a költői munka személytelen és egyben a személyiséget intenzíven felőrlő terhe miatt. Kapcsolatuk első percétől kezdve a közelgő halál árnya lebegett felettük.
És nemcsak szerelmi vallomás. A világmindenség, a csillagoktól a tengerig, az egész élet a születéstől a szerelmen át a halálig belefér a tizennégy sorba, tökéletes egységet alkot az enjambement-okkal összefogott egyetlen mondatban. Pontosan az enjambement-ok teszik, hogy bár Keats a shakespeare-i szonett rímképletét (a b a b c d c d e f e f g g),sőt mondatszerkesztését nagy gonddal követi (a nyolcadik sor után itt is új irányt vesz a mondat, mint Shakespeare-nél nagyon sokszor), az összhatás mégis más, sajátosan keatsi. A végtelen nyugalom pedig, amely a versből árad, valami olyan szellemi-érzelmi magatartást sugall, amelyet köznapian a végső belátás bölcsességének szoktak nevezni. Ugyanez a nagy fájdalom után elnyert nyugalom árad Az őszhöz c. ódából, a Hüperion bukása c. töredékből: a nagy művészek fájdalmas, de megbékélt búcsúja az értelmetlen lázongásokban itt maradó élőktől. Keats mindössze huszonnégy éves volt, mikor ezeket a verseket írta.
Pokoli szenvedés és emésztő szenvedély bújik meg a vers „álarca” mögött. A teljesség utáni vágy – minden nagy műalkotás ihlető forrása – Keatsnek a Fanny Bawne iránti szerelmét is kiemelte a mindennapi szerelmi históriákból. Így írt neki egyik levelében: „Szeretlek, és semmit nem tudok eléd vinni, mint szépséged ájult csodálatát... Két fényűzésem van, amelyről merenghetek sétáim alatt: bűbájos lényed emléke és halálom órája. Bárcsak egyazon órában juthatnék mindkettő birtokába! Gyűlölöm a világot, túlságosan megnyirbálja szabad akaratom szárnyait, bárcsak édes mérget szívhatnék ajkaidról, hogy elbocsásson innen... Ma éjjel Vénusznak képzellek, s imádkozom, imádkozom, imádkozom csillag-tenmagadhoz, mint egy pogány.”
Ezen a nyers személyes élményen azonban diadalmaskodik a vagy négyszázötven éves előélete miatt asszociációkban oly gazdag s ezért oly személytelen, míves gonddal megszerkesztett, igen összetett forma.
Az első sor a csillag távoli magányát, mozdulatlanságát, örökkévalóságát idézi meg, egy emberi szenvedéseken és szenvedélyeken túli boldog létet. Csakhogy az emberi szenvedéseken és szenvedélyeken túli lét talán maga a halál, a Keats-versekben annyiszor emlegetett „kín nélkül való elmúlás” (Óda egy csalogányhoz), vagyis mondhatjuk, hogy a kezdő kép már előrevetíti a szonett látszólag váratlanul felbukkanó, megdöbbentő utolsó szavát. Keatsnél szinte mindig úgy érezzük, hogy akármiről ír, egyben a számra legfontosabbról beszél, a költészetről. S vajon a világ fölött lebegő türelmes csillag nem érzékelteti-e azt a személytelen távolságot is egyben, amellyel Keats szerint a költő kell, hogy a világot szemlélje? (Negative capability-nek nevezte egyik levelében ezt a kívülállásra és befogadásra való képességét a művésznek.) És persze Fanny elérhetetlenségét, vénuszi lényét.
Majd az állókép lassan megbillen, beszűrődik a versbe az örökkévaló tenger nyugodt hömpölygése, s aztán egyre közelebb hozzák a képek a percnyi földi élet színterét, a havat látjuk hegyen és mocsáron (mintha szemfedő volna!), aztán a meleg, hullámzó testet a szerelem édes izgalmában, s végül a beteljesülést, ami maga az elmúlás. Az élettelenből élő lesz (a csillag vigyázza a világot, a tenger papként teljesít szolgálatot a föld emberi partjai mentén, keresztel és temet örökké), az élőből meg élettelen. A jambusok, a képek ünnepélyes mozgása, a váltások ritmusa eggyé mossa a csillagot, a tengert, a hegyet s az ifjú kedves érő kebelét: a szerelem a mindenség megtapasztalása. A szerelem az elvegyülés, a halál.
PÉTER ÁGNES
(Forrás: 88 híres vers és értelmezése a világirodalomból 213-216. old. – Móra Könyvkiadó 1994.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése