(Koszta József: Mezőn ülő lány)
1.
Elérkezett újra a várva várt tavasz, az édes, mámorító május. Magával hozva illúzióit, álmait...
Az a kacér szaka az évnek, amely fényes, meleg sugaraival ábrándokat sző, illatával belopja magát a könnyen hívő szívekbe, s amely megújhodva ifjúságot hirdet a fonnyadó virágnak, a fergetegeiben új szivárvány kelését hirdeti.
Megérkezett, eljött, hogy illatos fátyolba, virágok kábító illatába fojtsa el a sivár valót...
Azon év tavaszán hazánk felső vidékének illusztris vendégei voltak: Párisból érkezett turisták, kik elragadtatva szemlélték vadregényes tájait.
Kóborlásaik közepett eljutottak Borsod-megyének egy nagyon kies fekvésű falucskájába, Diósgyőrbe.
Aki azt a völgyet, melynek végén szerényen húzódik meg ez a kis falu, nem látta még, az fogalmat sem alkothat magának természeti szépségéről.
A Bükk égbe nyúló zöld erdőkkel koszorúzott hegy láncolata úgy karolja körül az egészet, mintha azt a templomszerű csendet, mely az egész völgyre borul – meg akarná óvni a nagyvilág vásári zajától.
Alant csendes csobogással szeli át egy kristályvizű patak, rég elfeledett szerelmi idillekről mondván meséket a diós-győri várromoknak, amely évszázadokkal ezelőtt enyhet, nyugalmat adó fészke volt Nagy Lajos királynak, ki hitvese puha karjai között itt pihente ki az országlás gondjait.
... Meglepően szép reggel volt. Harmattól csillogott minden fűszál.
Rőzseszínű köd úszott a láthatár fölött a természetnek minden paránya tündökölni látszott; míg a csillogó sziklák legmagasabb csúcsáról – mint egy áldozati tűzből -, vékony, keskeny párázat emelkedett az azúrkék égbolt felé...
Az idilli völgyben pásztorfiú legelteti nyáját, míg fenn az egyik sziklaóriáson kis leány állt merészen, virágot hintve a fiú felé.
Két nagy bús komoly szeme könnybe látszott úszni s úgy tűnt fel ott a szikla csúcsán, mint egy földöntúli lény, ki lejött megmutatni az isteni gondviselés hatalmát.
A turisták észrevették és intettek neki.
Lejött.
Ruhái foszlányokban függöttek alá gyönge, plasztikus alakján, mely ezáltal sem veszített semmit klasszikus szépségéből.
Édes meglepetéssel szemlélték a vadon e remek, szép gyermekét s egy magyar barátjuk által kérdéseket intéztek hozzá.
- Van-e atyád, anyád?
- Nincs.
- Ki vigyáz rád itt a vadonban?
- Az Isten.
- Hol lakol?
- Könyörgök a kunyhók ajtajánál, most itt, majd amott, s mindig befogadnak valahol.
- Jer, elviszünk magunkkal kis Madonna, nagyon jó dolgod lesz.
A leányka bátortalanul tekintett körül nagy, beszédes őz-szemeivel s hosszas gondolkodás után lágy, fuvolaszerű hangján mondá:
- Nem, nem megyek innen el, nagyon boldog vagyok itt... Amott a három ezüst nyárfa alatt van az anyám, mellette az apám sírja, akit a papírmalom kerekei szaggattak széjjel. ki öntözné akkor az ő sírjaikon nyíló virágokat?...
- Pár nap múlva újból visszahozunk! – válaszolt egy koros, megnyerő arcú francia asszony s ölébe vonva a kis madonnát, össze-vissza csókolta.
A kis leány végre határozott.
- Jó, elmegyek veletek. De holnap ugye visszahoztok, mert itt akarok meghalni én is... Holnapra fonj friss koszorút nekem s tedd a barlangomba! – kiáltott távozóban a pásztorfiúnak.
2.
Báró Dürneréknek nem volt gyermekük, magukénak fogadták tehát a kis Madonnát, s elvitték Párisba, a ragyogó, de sötét világba...
Aki a városi életet kitalálta, az valami ördögi lelkű, gonosz ember lehetett. Nagy csalódás érhette, aztán meggyűlölte természetet, s kigondolt egy léha, zajongó tarkaságot, ami aztán el is felejtet vele – mindent...
De a kis Madonna mégis nagyon nehezen tudta elfeledni az ő csendes, boldog otthonát. Hányszor feltámadt szívében a vágy, visszamenni a természet szabad ölére, hogy ott álmodja át az egész életet...
Később a kis vadvirágból pompás, ragyogó szépségű leány lett, s mint a báró Dürner bankár örökbe fogadott leánya a gazdagság és név nimbuszával volt körülvéve.
De ő mindig az ártatlan kis leány maradt, aki volt a vadócban, s a zajos életből visszavágyott a kies völgybe. Szívének csak egy húrja tartotta ott, a hála, nevelőszülei irányában.
Egyszer aztán odakötötte volna más is, egy szebb, magasztosabb érzés, a szerelem, de a sors könyvében másként volt megírva.
Megszeretett egy férfit lángoló, igaz, örök szerelemmel, de mikor megtudta, hogy kit,m ár akkor késő volt...
Egy, az arisztokraták által rendezett hangversenyén a kis Madonna, mint őt nevezték, szintén jelen volt. Az utolsó előtti számnál megjelent a pódiumon egy magas, deli termetű barna férfi. Kezében a hegedű úgy sírt, úgy jajongott minden húrja... Bánatos magyar nótát játszott. Az édes dal megreszketteté a leány egész lelkét, szívének minden csepp parányát. Egyszerre szállta meg a kimondhatlan honvágy és a szerelem...
A „kis Madonna” a naptól kezdve, véghetetlenül bánatos, szomorú lett, mert szerelme reménytelen volt. A hegedülő férfi ugyanis Fülöp herceg volt...
Ekkor jött rá még egy újabb csapás.
Szülei férjhez akarták adni. Az eljegyzés napján azonban hiába kutatták fel a palota összes termét, a lány eltűnt nyomtalanul.
Íróasztalán pár sort találtak:
„Bocsássatok meg és hagyjatok békén meghalni...”
3.
... A kies diósgyőri völgyben épp oly szép tavaszi reggel van, mint nyolc évvel ezelőtt.
Ismét illatárban fürdik minden s a harmatcseppek milliárdja ragyog a fűszálakon. De most olyan bánatos, nyomasztó mély csend uralkodik, nincs friss virág a barlangban.
De íme egy alak közelít.
Hosszú haja lazán omlik térdig, halvány homlokát, valami túlvilági dicsfénnyel övezi, szemében a bánat s öröm könnyei ragyognak.
... Örül az életnek.
Letépi a virágok legszebbjét, aztán fut, rohan a barlangba s ott térdre omolva zokog hosszan, keservesen, nagyon sokáig...
*
Kisgyermek koromban, ha rosszul viseltem magamat, mindig azzal ijesztgettek, hogy odaadnak az őrült leánynak, aki fenn a Bükk sziklás bércei között él.
A kis Madonna volt szegény!
(Forrás: Zalai Közlöny 1901. 24. szám)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése