Mednyánszky László: Hegedülő
Barátom, Rudi kontrás volt a színházi bandában és mint minden kezdő művész, ő is tele volt poézissel; afféle limonádéköltészettel, melynek nincs határozott tárgya, vagy formája. Hogy röviden jellemezzem barátomat, megemlítem, hogy ő négy apa dacára is árvának érezte magát. Mert Rudinak ez idő tájt négy apja volt. Anyja ugyanis kiszolgált balerina, ki maga sem volt teljesen tisztában Rudi származásával. Természetes tehát, hogy Rudi állandóan három-négy, rendszerint előkelő urat gyanúsított az apasággal.
De ez mellékes. Csupán a jellemzés kedvéért említem.
Barátom, mint illik, szerelmes is volt. Hildát, a szőke balerinát imádta és Hilda nem idegenkedett a csinos fiútól. Azt remélte, hogy Rudi nőül fogja venni, ami reá nézve nagy szerencse lett volna. Ismerte imádójának gyenge oldalát és megkezdte az attakot.
Előadás után találkoztak egy utcasarkon. A hosszú utcát fehérre festette a holdvilág és messze elnyúlt a házak árnyéka. Hilda egyedül álldogált és mikor Rudi közeledtét észrevette, ábrándosan emelte fel tekintetét a pufók holdra.
Rudi félénken köszöntötte:
- Jó estét, kisasszony.
- Jó estét.
- Csak egyedül?
- Egyedül. Hisz senkim sincsen. (Megjegyzem, hogy Hilda ocsmányul hazudott, mert volt apja, anyja, egy tenoristája és öt huszártisztje.)
Rudi meghatottan kérdezte:
- Tehát árva?
- Igen, árva vagyok. – Percnyi csend, aztán Rudi megfogta a leány kezét, mondta:
- Én is szerencsétlen vagyok és vágyom a boldogságra.
- Látja – szólt elmélázva a balerina – a rokonlelkek mindig találkoznak. Meg vagyok róla győződve, hogy van a nagyvilágon egy teremtés, kinek lelke az enyémmel rokon és kivel én még az életben találkozni fogok. Van egy, ki épp úgy rajong a holdvilágért...
- A holdvilágért?!
- ... Épp úgy imádja a művészetet...
- Igen, a művészetet...
- És épp úgy vágyik egy szerető szívre...
- Óh! Egy szerető szívre...
- Mint én...
Hilda elhallgatott. Rudi sem szólt egy ideig. Végre azonban suttogva, lágyan, mint mikor „Doke” áll a hangjegy felett, ő is felfedte lelkének mélyét. Aztán közösen megegyesztek, hogy már régtől fogva álmában élt Rudi Hildának és Hilda Rudinak és hál’istennek egymásra találtak. Aztán boldogan elváltak.
Rudi úszott a boldogságban. Megtestesítve látta álmainak eszményképét, a szép és finom, költői lelkületű nőt.
Kerülővel ment haza és az úton elemi erővel ragadta meg a holdvilág poézise. Iránytalanul kóborolt a csendes utcákon.
Aznap este lakásán mellbe lőtte magát valami ócska revolverrel. Szerencsére a golyó megakadt a bordákban és a seb nem volt halálos. Három hétig kellett a szobát őriznie.
Egyszer estefelé meglátogattam. Egy nagy karosszékben az ablaknál ült. A szobában sötét volt. Lámpát nem gyújtottak, s csak a hold világított az ablakon keresztül.
Szegény fiú sokat szenvedhetett az utóbbi napokban. Az arca halavány, beesett volt, a szemeiben pedig még mindig a láz tüze égett.
- Megvallom, hogy néha nagyon tapintatlan vagyok. Nem is gondoltam arra, hogy még alig hegedt sebet szaggatok fel és minden bevezetés nélkül kérdeztem:
- Mondd Rudi, hát érdemes volt?...
A beteg szomorúan nézett rám. Már megbántam, hogy kérdeztem.
Lassan, csendesen felkelt, fejét keblére lankasztva.
- ... Érdemes.
- Hildáért? A balerináért?
- Nem – válaszolt szaggatottan -, nem a balerináért...
- Hát kiért?
- Kiért? Hildáért, az ideálomért. A poéta lelkű Hildáért.
- Nem értelek, Rudi.
Mereven rám nézett és így folytatta.
- Ne gondold, hogy a balerináért lőttem magam mellbe. Mikor a tiszt karján megláttam, már nem ő maga volt az, kiért meg akart szakadni a szívem. Azt, azt a másikat sirattam, kivel az utcasarkon együtt néztük a csillagokat. Nem az fájt, hogy Hilda rossz, hanem, hogy egy nőt találtam, ki megtestesülése volt eszményképemnek és azt is elvesztettem. Látod, a tisztet nem is gyűlölöm. Ő nem az én Hildámmal ment karonfogva. Az a nő is közömbös előttem, ki elsurrant mellettem a tiszt karján. Értesz engem? Csak az volt előttem világos, hogy azt a Hildát elvesztettem, kivel az utcasarkon beszélgettem és gyászolni fogom egész életemen át azt az ideált, kit a balerina az utcasarkon előttem eljátszott.
Elhallgatott. Mindketten ah oldat néztük.
A történet eddig tart. Ha van az olvasók között egy színházi kontrás, vagy más poétalelkű ember, az meg fogja érteni Rudit. Én megértettem.
(Forrás: Zalai Közlöny 1901. 25. szám)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése